Alida rajongói oldal!
Alida
 
Gemini-Az ikrek szigete
 
Orion legenda
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Ennyien voltatok eddig!
Indulás: 2006-09-16
 
Gemini
Mi a véleményed a regényről?

Nagyon-nagyon szeretem!!
Izgalmasnak találom
Letehetetlen
Most olvasom másodjára... :)
Egyszer olvasható...
Nem tetszett kifejezetten... De egyszer elment.
Abszolút nem tetszett.
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
A teljes történet
A teljes történet : 6. részlet

6. részlet

Alida  2013.10.28. 16:00


Önfeláldozó Orion

 

     Pár óra telt csak el a visszaérkezésem óta, s máris hiányérzet gyötört. Hiányzott Stefan, hiányoztak „védenceim”. Szerettem volna minél előbb visszatérni, és újra velük lenni. Néha, ahogy ránéztem a háromszögre, sírás fojtogatott. Egyszer-kétszer még a könny is megcsillant a szememben, de nem engedtem lefolyni, mert meg akartam tartani az ígéretem. Így teltek az órák, csendben, fájdalmasan. Gondoltam persze arra, hogy megnézem, mit csinálnak, de mégsem tettem. Úgy gondoltam, hogy akkor még rosszabb lenne. Szóval csak vártam és vártam. Magam sem tudtam mire.

      Nem is tudom mióta állhatott ott az, az Orion a hátam mögött, aki ott volt a pataknál. Őt még nem ismertem igazán, mert nem sokszor találkoztam vele. Annyi biztos, hogy akkor ott állt és figyelte bánatos arcom. Bevallom, először nem vettem észre, hogy ott van, csak akkor láttam meg, amikor észrevettem az árnyékát a füvön.

  • Szia! – köszönt kedvesen.
  • Szia! – fogadtam a köszönését.
  • Látom, bánt valami. Áruld el nekem, hogy mi a baj! – mondta megnyerően.
  • Hiányoznak a barátaim – válaszoltam halkan.
  • Szegénykém. Én soha nem éreztem ilyet. Igaz, nekem itt van az összes ismerősöm – mondta elismerően.
  • De nekem nincs itt senkim. Én ott éltem lenn mindig. Ott van mindenki, akit ismerek – mondtam szomorúan.
  • Vissza szeretnél menni? – kérdezte együtt érzőn.
  • Igen. Nagyon szeretnék – válaszoltam egy nagy sóhaj kíséretében.
  • Talán lesz valaki, aki feláldozza magát érted – mondta vigasztalólag.
  • Azt nem engedem. Én miattam nem fog senki temetőbe kerülni – válaszoltam ingerülten.

Erre az Orion sóhajtott egyet és elment. Utánanéztem és síróérzés gyötört. Nem akartam tovább azon a helyen maradni. Nem volt kivel beszélni, nem ismertem senkit. Végül úgy döntöttem, hogy megnézem, mit csinálnak társaim. Kezembe szorítottam a kicsiny üvegeszközt és koncentrálni kezdtem. Már szinte kialakult a tábor képe, amikor valaki a nevemet említette. Hirtelen kinyitottam a szemem és a hang irányába néztem. Észrevettem, hogy csak az ismert Orion van ott. Vidám volt a tekintete. Látszott rajta, hogy komoly dolgot akar mondani.

  • Szia! – köszönt mosolyogva.
  • Szia! – köszöntem vissza.
  • Képzeld, megtaláltuk a mágusunkat – mondta vigyorogva.
  • Nagyszerű – mondtam keserűen.
  • Tudod, hogy ki ő? – kérdezte komolyabban.
  • Nem. Honnan is tudhatnám – válaszoltam kelletlenül.
  • Pedig nagyon is jól ismered – mondta érdekes hanglejtéssel.
  • Nem emlékszem semmilyen mágusra a családban. Sőt! Még a saját családomra sem emlékszem – mondtam a földet nézve.
  • Akkor elárulhatom? – kérdezte cinkos mosollyal.
  • Hát persze – válaszoltam halkan.
  • A mi mágusunk Stefan. Rémlik? – kérdezte hatalmas vigyorral.

Elképedve néztem fel. Hatalmas meglepetésként ért ez a kijelentés.

  • Tessék? Stefan is Orion? – tudakoltam döbbenten.
  • Igen. Ő az Orionok mágusa.
  • És ő tud erről? – kérdeztem lassan magamhoz térve.
  • Nem. Nem emlékszik semmire sem. Őt is mi neveltük, ahogy titeket. Viszont az ő fejéből kitöröltük az összes emléket. Fogalma sem lehet róla, hogy ő is Orion – mondta őszintén.
  • Akkor ő is át fog változni? – kérdeztem kíváncsian.
  • Persze. A szeme fekete lesz, a ruhája pedig olyan lesz, mint a mágusoknak – mondta újra mosolyogva.
  • Uramisten! – kiáltottam elsápadva.
  • Mi a baj? – kérdezte ijedten.
  • Stefan fel akarta áldozni magát értem – árultam el a nyílt titkot.
  • Hát szeret? – kérdezte meglepetten.
  • Azt hiszem igen – válaszoltam elpirulva.
  • Hát ez remek! – kiáltotta őszinte lelkesedéssel.
  • Miért mondod ezt? – kérdeztem vissza.
  • Mert, ha ember lenne, nem szerethetnéd, de így igen – mondta vidáman.
  • Jó. És most mi lesz? – érdeklődtem izgatottan.
  • Még nem tudjuk. Annyi biztos, hogy fel kell frissítenünk az emlékezetét, hogy segíthessen a többieknek – árulta el komolyra véve a szót.
  • De hát hogyan? – kérdeztem értetlenül.
  • Talán te segíthetsz nekünk. Ha visszaengedünk egy rövid időre a földre, akkor a szörny nem biztos, hogy észrevesz. Így visszaadhatod az emlékeit – magyarázta.
  • Honnan fogom tudni, hogy mit kell tennem? – érdeklődtem kíváncsian.
  • Orion vagy, ezt ne feledd soha! Abban a pillanatban minden kérdésedre választ kapsz – mondta lassan.

Erre a mondatra mosoly jelent meg az arcán, s elsietett mellettem. Elképedve néztem utána. Ez után a pár perc után döbbentem rá igazán, hogy most már az összes barátom Orion. Nagyon örültem ennek. Hiszen nem érezhette senki sem kellemetlenül magát amiatt, hogy ő nem odavaló. Vártam az indulás pillanatát. Viszont azt már mindenki jól tudja, hogy minden jóban van valami rossz. S a legrosszabb dolgot tudtam meg pár perc múlva.

      Nos, hogy az elején kezdjem. Vártam a percet, amikor indulhatok és elárulhatom neki, hogy ő is Orion. Izgatottan készültem a pillanatra és elképzeltem, hogy, hogyan mondom majd el neki. Akkor is ilyen élénken készültem, amikor sápadtan és ijedten szaladt hozzám az egyik Orion. Mosolyogva ránéztem és így szóltam:

  • Mi a baj?
  • Jaj, kicsi Beba! – kiáltott idegesen.
  • Na, mond már! Mi történt? Miért vagy ilyen ideges? – kérdeztem komolyra véve a dolgot.
  • Szörnyű dolog történt! Stefan feláldozta magát. Hamarosan itt lesz – hadarta gyorsan.
  • Micsoda? – ugrottam fel és szinte elájultam.
  • Igen. Megtette. Érted tette, ezért te el fogsz menni, és ő lesz itt – mondta egy szuszra.
  • Az nem lehet. Hiszen megkértem, hogy ne tegye. Akkor miért csinálta? – sóhajtottam halkan.
  • Egyszerűen szeret. Halálosan szerelmes beléd. S ígéretét nem tudta betartani, ezért akart segíteni – lassan kifújta a levegőt.
  • Találkozhatok vele, mielőtt elmegyek? – tudakoltam az Orionra nézve.
  • Talán. Most megnézem, hogy ideért-e már, vagy még nem – ezzel elszaladt.

     Nem tudtam mit kezdeni a hírrel. Egyszerűen nem akartam elhinni. Úgy gondoltam, hogy biztos csak egy rossz tréfa. Ezt az ugratás dolgot addig hitegettem magammal, míg végül tényleg csak viccnek gondoltam.                                 Pár perc elmúltával azonban rájöttem, hogy nem az volt. Nem hecceltek meg, igazat mondtak. Hiszen Stef már előttem állt. Mosolyogva nézett rám. Én viszont dühös voltam, legalábbis próbáltam annak tűnni. Igazából csak ingerült voltam és bántott az, hogy szavát adta, de nem tartotta meg.

       Szóval közelebb jött hozzám és mikor odaért szétnézett. Csodálkozva tekingetett jobb-balra, s látszott rajta, hogy nem érti azt, hogy, hogyan kerülhetett velem egy világba. Mikor lassan felfogta, hogy hol van, még közelebb jött hozzám. Még mindig mosolygott és próbált a szemembe nézni. Először nem néztem vissza rá, de végül rájöttem, hogy ezzel semmire sem megyek. Ezért odafordítottam a fejem és mélyen a szemébe néztem. Láttam, hogy még nem fedi sötétség kék szemét. Nem volt sok időm vizsgálgatni, mert megszólalt.

  • Hogy kerülök én ide? – nézett körbe csodálkozva.
  • Hát nem emlékszel? Mégis áldozat lettél – vetettem oda neki.
  • De emlékszem – hajtotta le a fejét.
  • Szóval nem tudod, hogy hol vagy. Hát tudd meg! Ez az Orionok másvilága – mondtam keményen.
  • Hogy lehetek én itt? – kérdezte meglepetten.
  • Ide csak az Orionok jutnak. Így hát neked is annak kell lenned – árultam el.
  • Nekem? De hát én nem vagyok Orion – kételkedett.
  • De igen. Velünk nevelkedtél, s elvették az emlékeidet, úgy ahogy nekünk. Te vagy az Orionok mágusa – mondtam közömbösen.
  • Hú! Ez váratlan – kiáltott fel.
  • Igen. Ahogy az is az volt, hogy te idejössz. Hogy tehetted? Amikor mondtam, hogy ne csináld! – szidtam le.

    Ő csak csendesen hallgatott. Viszont akkor nem a földet figyelte, hanem végig a szemembe nézett. Arcán még mindig a csodálkozás volt látható. Néha szomorúságot is láttam az arckifejezésében.

  • Nem válaszolsz semmit? – kérdeztem mérgesen.
  • Mit mondhatnék? Talán azt, hogy sajnálom vagy, hogy nem kellett volna? De nem bántam meg. Ha dühös is vagy, én nem gondoltam meg magam. Hiszen végre láthatlak és most már meg is ölelhetlek – mosolygott és erősen magához szorított.

     Én nem szóltam semmit. Csak a vállára hajtottam a fejem és hallgattam. Tudtam, hogy pár pillanat múlva már úgy sem leszek ott. S igazam lett. Hamarosan érezni kezdtem, hogy indulnom kell. De előtte volt még egy fontos feladatom. Vissza kellett adnom Stefannak az emlékeit. S, mint ahogy az egyik Orion mondta, már tudtam, hogy, hogyan adjam vissza az emlékezetét.   Kinyitottam azt a tenyeremet, amelyben a nap ereje volt, s ráfújtam a homlokára egy kicsit a napból.

  • A nap világítsa meg elméd! – suttogtam.

Erre Stef szemei elsötétültek. Ruhája fekete lett. Nyakában koromsötét köpeny lógott.

  • Viszlát mágusom! – köszöntem el.
  • Találkozunk még valaha? – kérdezte halkan.
  • Igen. Ha idejövök én is – válaszoltam szomorúan.
  • Viszlát! – köszönt és még egyszer átölelt.

    Mikor elengedett láttam, hogy minden elhomályosodik, s egy nagy ködfolttá válik. Lassan minden eltűnt, s csak nagy fehérség maradt a helyén. Pár pillanat múltán viszont, újra alakulni kezdett a környezet. Lassacskán kialakultak a fák, s a házak.                                                                                                                            Pár perc múlva már teljes volt a kép. A táborban álltam az Orionok előtt. Mellettük Stefan feküdt élettelenül. Fájó érzés volt pont ilyen látványra érkezni.   Nem tudtam megszólalni, inkább odafutottam Stefhez.   Végigsimítottam az arcát a kezemmel. Szemei le voltak csukva, kezei egymáson feküdtek. Látszott, hogy folytak a könnyei a varázslat közben, hiszen egy még ott csillogott a szempilláján. Láttam, hogy nem mozdul, s ez még inkább elszomorított. Végül felálltam és társaimhoz mentem.

  • Miért? Miért kellett meghalnia? Mondtam, hogy ne tegyétek. De ti mégis megcsináltátok! Ti… Orionok – mondtam szemrehányón.
  • Sajnáljuk – sóhajtott Rebeka.
  • Ő is akarta – egészítette ki Maria.
  • Orion volt ő is! – vettem oda nekik keserűen.

A négy Orion elképedve nézett rám. Látszott rajtuk a megbánás és a csodálkozás.

  • Egy Oriont „áldoztunk fel”? – kérdezte Csenge.
  • Igen. Az Oriont, aki segíthetett volna nektek. Ráadásul ő a mágus – kiabáltam dühösen.
  • Mágus? Mármint varázsló? – tudakolta Veronika.
  • Pontosan. Csak éppen nincs varázspálcája, meg csúcsos sapkája – helyeseltem.

Mindannyian álmélkodva néztek maguk elé. Tekintetük üres volt és semmit mondó. Arcukon a félelem, a meglepettség volt látható. Teljesen ledöbbentette őket az igazság.

  • Meg tudod ezt nekünk bocsátani? – kérdezte Maria.
  • Csak mi maradtunk. Harcolnunk kell. El kell törölnünk minden ellenszenvet és haragot. Így hát megbocsátok – feleltem nyugodtabban.

    Erre a mondatomra mind rábólintottak. Míg ők nagyjából megnyugodtak, én magamban sírva tomboltam. A külvilág felé viszont nyugodtságot mutattam. Nem volt szabad látniuk, hogy mérges vagyok és szomorú. Hiszen ha ezt tudták volna, talán feladták volna a harcot a szörny ellen.

 

 

Erdő mélyén

 

     Pár óra múlva elmúltával már lenyugodtak a kedélyek. Csendes volt a tábor.

Még a légy zümmögését is hallottuk. Már nem vártunk semmilyen jelre. Tudtuk, hogy a szörnyecske benn van az erdőben. Nem mondta senki, de éreztük, hogy ott van. Hiszen a rengeteg menedéket nyújtott neki. Ez a lény gonosz volt, s a démoni alakoknak mindig a sötét biztosít rejtekhelyet. Viszont nekünk a halállal volt egyenlő. Ezen kellet hát gondolkodnunk.

     A füvön ültünk ismételten. Stefan teste eltűnt. Nem tudtuk, hogy hová. Annyit sejtettünk, hogy az Orionok vitték vagy tüntették el. Szóval kinn ültünk és tanakodtunk. Maria felvetette, hogy induljunk és keressük meg az eltűnteket. Ezt viszont még csak át se gondoltuk. Nem lett volna szerencsés, ha a szörny ott talál és megöl. Hiszen ott ő volt az erősebb.

      Rebeka úgy gondolta, hogy újra be kéne nézni valaki elméjébe. Elképzelhetőnek tartottuk az ötletet, de nem valósítottuk meg. Nem voltunk abban biztosak, hogy pont arra a helyre fog gondolni az illető.

Csenge és Veronika a folyót javasolta vizsgahelynek. Ez tűnt a legérdemesebbnek. Engem is kérdeztek, hogy nekem mi a javaslatom, de én is csak az előttem szólókhoz tudtam igazodni. Így hát a többség döntött, mentünk a patakhoz.

      Lenn a folyócskánál keresgélve, visszaemlékeztem arra, ahogy Stefannal ott beszéltem utoljára. Fájó volt pont ott lenni, de örültem is ennek. Tehát egyik szemem sírt, míg a másik nevetett.

      Sietve keresgéltünk nyomok, ruhadarabok vagy papírdarabok után. Igyekeztünk naplemente előtt befejezni a kutatást. A nagy iparkodásban viszont nem feledkeztünk meg az alaposságról. Minden követ felfordítottunk, a vizes földet centiméterekről figyeltük. Már csak a nagyító hiányzott. Ha az is ott lett volna, akkor mi lettünk volna Sharlock Holms, ötszörös kiadásban.

      A nagy kutakodásnak viszont nem lett meg az eredménye. Egy árva lábnyom nem volt a közelben, amely segíthetett volna a tovább lépésben. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Nem értettem, hogy mit akar a szörny. Semmi jelet nem hagyott maga után. Már az is előnyt jelentett volna, ha egy lábnyomot találunk, amely mutatja az irányt. El voltam keseredve, mert úgy éreztem, hogy cserbenhagytuk a többieket.

     Lassacskán abbahagytuk a kutatást és leültünk a folyópartra. Csalódottak voltunk, mert nem találtunk semmit. Hogy honnan tudom? Hát, ez látszik. Például: Rebeka a füvet tépkedte, Maria a térdére hajtotta fejét és csak bámulta a vizet. Csenge és Veronika kezükre támaszkodva nézték a fák lombját. Én gondolkodtam. Átgondoltam a helyzetet, míg a bosszúvágy angyalával küzdöttem. Bosszút akartam állni a szörnyecske ellen, amiért kipusztította az Orionok népét, valamint Stefan halála miatt. Hogy miért is harcoltam ez ellen? A válasz egyszerű. Az Orionok békés, segítőkész nép. Ha csatázik, akkor az azért van, mert megtámadták, vagy segítenie kell valakinek. A bosszút elítélik, ezért nem rájuk jellemző. Hát ezért hadakoztam annyira ez ellen.

      Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy mindenki eltűnt mellőlem. Mikor észrevettem, igencsak elcsodálkoztam ezen. Hiszen pár perccel azelőtt még mind együtt voltunk. Gyorsan felkeltem és szétnéztem, de nem voltak már a pataknál. Hamarjában felszaladtam és körültekintettem. Nem láttam senkit a füvön, viszont hangokat hallottam.

  • Hol vagytok? – kiáltottam hangosan, de válasz nem jött.
  • Hahó! Rebeka! Maria! Csenge! Veronika! Merre vagytok? – kiáltottam még egyszer, de felelet nem érkezett. Hangokat viszont hallottam. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy társaim beszélnek, csak éppen nem láttam őket.

Nagyon furcsának tűnt a dolog, hiszen még soha nem tűntek el azelőtt, legalábbis emlékeim szerint nem.

Elmélkedés helyett inkább elindultam a hangok irányába. Viszont amint közelebb értem, a hangfoszlányok gyengülni kezdtek, végül teljesen megszűntek. Nem értettem azt, hogy, hogyan törhetett meg a hangok áramlása.

  • Bizarr. Ez nagyon bizarr – mondtam magamban és megfordultam, hogy az ellenkező irányba menjek. Amikor elindultam, újra lehetett hallani a hangokat. Megfordultam, hogy újra az eredeti úti célom folytassam, de ekkor újra csend lett.
  • Ki van ott? És miért szórakozik velem? – kérdeztem dühösen.
  • Gyere! – suttogott valaki válasz helyett.
  • Hé! Kérdeztem valamit. Ki van ott? – tudakoltam újra, mire ismét csak a suttogó válaszolt.
  • Gyere! – susogta az ismeretlen.
  • Elég lesz már! Gyere elő! Ne szórakozz, mert nagyon idegesítő! – kiabáltam magamból kikelve.
  • Gyere! Gyere csak! – sutyorogta ismét az idegen.
  • Jól van! De ha odaérek, abban nem lesz köszönet! – kiáltottam mérgesen, majd elindultam a susogás irányába, amely egyenesen az erdőbe vezetett.
  • Gyere, gyere! – suttogta az ismeretlen.
  • Megyek, megyek! Nem látod? – feleltem idegesen.
  • Gyere, gyere! – hívott az idegen. A szólongatás mindjobban felerősödött, miközben beljebb mentem az erdőben.
  • Hol vagy? Mutasd magad! Elbeszélgetnék veled egy kicsit! – megfordultam a tengelyem körül.
  • Itt vagyok boszorka! – mondta az ismeretlen, most már hangosan, sutyorgás helyett.
  • Hol? Mert én még mindig nem látlak. Gyere csak elő! Lesz hozzád néhány keresetlen szavam – dühöngtem.
  • Mi van boszorkány? Ideges vagy? Bosszúvágy gyötör? Hát engedj a kísértésnek! Légy gonosz! Fordulj szembe az Orionokkal! – uszított az idegen.
  • Ki vagy te? – érdeklődtem és próbáltam lenyugodni.
  • Emlékszel? Az erdőben, kirándulás közben találtatok rám. Elszöktem a kis Stefantól, hogy rám találhassatok. A ti jóvoltatokból most a foglyom az egész gyereksereg, s a tanáraitok is. Bármikor lehet egy újabb áldozatom – mondta gonosz hanglejtésekkel.
  • Meg ne próbáld bántani őket! – kiáltottam, mikor rájöttem, hogy kivel is tárgyalok.
  • Azt hiszem, ezt nem te fogod eldönteni, boszorka! – nevetett fel gúnyosan.
  • Ne nevezz boszorkának! Te gyilkos! – vágtam vissza haragosan.
  • Kösz a bókot! – felelt gúnyosan.
  • Nem dicséretnek szántam. Amúgy meg nem is értem, hogy miért beszélek én veled! Nem is látlak! – újra körültekintettem.
  • Lássuk csak! Meg akarod találni az embereket. A jelemre vártál, hát most megkapod. Csak figyelj! – kiáltott gyilkos hangon.

Erre az ég elsötétült, villámok cikáztak, zengett az ég. Olyan volt, mintha a felhők is háborút vívtak volna a gonosz ellen.

     Hatalmas szél kerekedett, a fák ágai szinte letörtek a nagy szélfúvásban. A föld megremegett, minek következtében elestem. Ekkor láttam meg a szörnyet, aki már nem kis állat volt. Ronda, vérszomjas fenevadnak tűnt. Egész testében megnőtt, akkora lett, mint egy felnőtt ember. Lábai végén éles, hegyes karmok voltak. Szőre még mindig barna volt és háta közepén ott húzódott a két fehér csík.                                                                                                                         Fején két szeme nagyra tágultak. Látószervei sárgák voltak, csak középen húzódott egy-egy fekete csík.                                                                                              Az enyhén vörös orr helyett, piros nózi helyezkedett el középen. Viszont a fekete csíkok még mindig ott voltak.                                                                        Szájából két nagy szemfog tűnt ki, mely még ijesztőbbé tette a megjelenését.

Fülei kettéálltak, pont úgy, mint amikor megtaláltuk.

     Ezt a szörnyeteget látva nagyon megrémültem. Nem mertem felkelni a földről, pedig szerettem volna elfutni. Nem volt elég a félelem, még azt is végig kellett néznem, amit művel.

  • Hát rajta! Szálljatok madárkáim! – kiáltott, mire négy társam kivágódott az erdőből, egyenesen a fák lomkoronái fölé. Ott megálltak és egyhelyben lebegtek. Látszott, hogy eszméletlenek.
  • Mi van velük? Mit csináltál te szörnyeteg? – kiabáltam, majd az ijedtséget legyőzve, felpattantam a földről.
  • Csak alszanak. Nemsokára azonban már Stefan barátunkat is meglátogatják. És te első sorból nézheted végig a műsort – kacagott.
  • Meg ne próbál bántani őket! Stefant már elvetted tőlem! Azt viszont nem engedem, hogy kipusztítsd az Orionokat! Megértetted? – kiabáltam dühösen.
  • Szépen tudsz szónokolni, de ezzel semmire sem mész. És már amúgy is elég a beszédből. Lássunk hozzá a dologhoz! Te csak dőlj hátra és élvezd a műsort! – mondta a szörnyeteg és felnézett az égre.

Pár másodperc múlva újra megszólalt:

  • Orionok népe, Orionok büszkesége, öt lény, kik eltűntek az elején. Sajnos visszatértek és akadályozzák a munkám. Ezért most elteszem őket láb alól – kinyújtotta egyik mellső lábát.
  • Meg ne próbáld! – kiáltottam mérgesen.
  • Nyugi! Rád is sor kerül. De azt akarom, hogy lásd azt, ahogy elpusztítom a barátaidat. És most rajta! – sátáni mosoly jelent meg a fején.
  • Ha egy hajuk szála is meggörbül, esküszöm, hogy puszta kézzel öllek meg – fenyegetőztem.
  • Oké – újra felnézett a boszorkányokra.

Kezében egy fura gömb jelent meg. Ebben a gömbben négy erő keveredett. A tűz, a szél, a vihar, a föld ereje.

  • A saját hatalmatok pusztít el titeket. A föld, a tűz, a szél és a vihar ereje egyesüljön a kezemben. Váljon tombolni vágyó erővé! Pusztítsd el őket te fékezhetetlen hatalom! – kiabálta nevetve.

Erre az egyesített hatalmak saját gazdáik ellen támadtak. Már majdnem elérte őket az a szörnyű támadás, amikor egy fekete alak suhant át a fák fölött, és elvitte a lányokat onnan. Ezt látván megkönnyebbültem, és a szörnyre néztem.

  • Egyesített hatalmaik nem pusztították el őket. A sötét árny megmentette életüket. Ezt a csatát nem te nyerted – mosolyogtam.
  • Visszatérek, de akkor senki nem ment meg a haláltól titeket – már indult volna.
  • Várj! Erőiket elvetted, de nem tarthatod meg. Így hát visszaveszem azokat – kinyújtottam két karomat. Kitártam egyik kezemet, melyben a nap ereje lapult meg. Ráfújtam a napra, amely körbevette a szörnyet.
  • Ne! Napfény! – kiáltotta és kitárta tenyerét. Abból az egyesített hatalmak kirepültek abba az irányba, amerre eredeti gazdáik voltak. A szörny nem bírta tovább a fényt és elrohant.
  • Még találkozunk boszorka! – kiabált vissza.
  • Igen, még találkozunk – válaszoltam és elindultam arra, amerre a sötét alak repült.

 

Damian

 

      Siettem, hogy minél előbb társaimhoz érhessek. A végül a gyors sétát futás váltotta fel. Meg érte szaladni, hiszen egy gyönyörű tisztáson kötöttem ki. Ezen a helyen már nem folyt a patak, és nem volt sötét. Ide a nap is besütött, nem úgy, mint az erdő más részeibe. A zöld fűből virágok kandikáltak ki.

      Nagyon tetszett a hely, s társaimra is rátaláltam. A zöld takaró közepén feküdtek még mindig eszméletlenül. Mellettük a fekete alak állt. Arcát nem láttam, mert háttal állt nekem. Valószínűleg nem vett észre, mert nem fordult meg.

      Közelebb mentem, hogy megtudjam ki is az illető. Még mindig nem fordult felém, pedig már ott álltam a többiek mellett én is, csak éppen a másik oldalon. Lenéztem földön fekvő társaimra, de azok aludtak. Ezért kikerültem őket és az ismeretlen alakhoz mentem. Ekkor már észrevett, s még mielőtt mellé érhettem volna hátrafordult. Kissé visszahőköltem, mert váratlanul ért ez a hirtelen mozdulat.

      Egy ismeretlen fiú állt velem szemben. Barna haja és teljesen fekete szeme volt, akárcsak Stefannak. Magas volt, nálam kb. 6cm-rel lehetett nagyobb (Én 164cm vagyok).

Fekete ruhát, és éjsötét köpenyt viselt.

Nagyon komoly képet vágott, amelyből semmit nem tudtam leolvasni. Karjait egymásba fonta és rám nézett.

  • Ki vagy te? – tudakoltam kíváncsian.
  • Damian vagyok. És te ki vagy? – kérdezte kissé oldódva.
  • Bebának hívnak. Nagyon hasonlítasz egy srácra. Nem ismersz egy Stefan nevű fiút? – érdeklődtem gyanakvón.
  • De igen. Az öcsémet hívják Stefannak – válaszolt izgatottan.
  • Itt lakik az erdő szélén. Egyre gondolunk? – kérdeztem.
  • Igen. Tudod, hogy hol van? – tudakolta felcsillant szemmel.
  • Igen, tudom –feleltem halkan.
  • Hol? – kérdezte izgatottan.
  • Először is meg kell kérdeznem valamit. Tudsz valamit az Orionokról? – érdeklődtem.
  • Persze. Én is közéjük tartozom. De te honnan tudsz róluk? – kérdezett vissza.
  • Én is Orion vagyok. És ők is – társaimra mutattam.
  • Akkor ez egy újdonság. De áruld már el! Hol van a testvérem? – türelmetlenkedett.
  • Hát… az Orionok másvilágán – válaszoltam halkan.
  • Hol? – nagyon megdöbbent.
  • Az Orionok másvilágán – ismételtem meg.
  • De hát hogyan került oda? Megtámadta a szörnyeteg a lelkét? – ideges volt.
  • Miattam, van ott – feleltem és elfordultam.
  • Te ölted meg? A te áldozatod lett az öcsém? – kérdezte ingerülten.
  • Nem, nem én – válaszoltam.
  • Akkor, hogyan halhatott meg miattad? – kérdezte értetlenül.
  • Feláldozta magát értem – árultam el végül.
  • Tessék? – elképedt.
  • Igen. Engem akart megölni a szörny, de még idő előtt átkerültem az Orionok másvilágára. Ez azt jelentette, hogy ha valaki áldozatot hoz, annak életerejét megkapom és helyettem az hal meg. Stefan lett az áldozat, pedig mondtam, hogy ne tegye – hadartam gyorsan.
  • De hát miért pont ő? – tudakolta és maga felé fordított.
  • Szerelmes volt belém, úgy ahogy én is belé. Azt mondta, hogy ő miatta van ez az egész. Azt akarta, hogy én éljek, s hiába mondtam, hogy ne tegyen semmit, ő mégis feláldozta magát. Érted már? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.
  • Szerelmes? Hát te vagy az, akiről annyit beszélt? – érdeklődött amint rájött mindenre.
  • Hát, azt hiszem rólam – válaszoltam akadozón, mert én nem tudtam, hogy rólam beszélt-e.
  • És ti boszorkányok vagytok? – tudakolta témát váltva.
  • Igen. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megtaláljuk a táborozókat és legyőzzük a szörnyeteget. Majdnem végezett a társaimmal. Szerencsére megmentetted őket. Hálás vagyok ezért – társaimra néztem.
  • A munkámhoz tartozik. Én nem kaptam olyan rangot, mint az öcsém, nem lettem mágus. Az én feladatom a gyengébbek vagy áldozatok megmentése. Láttam, hogy bajban vannak, ezért bukkantam fel olyan hirtelen – mondta gyorsan.
  • Aha, most már értem – bólogattam.

      Elmosolyodtunk ezen. Nagyon aranyos volt, akárcsak a testvére. Biztos családi vonás volt ez náluk. Még nem is ismertem igazán, és már tudtam, bővültünk egy baráttal.

 

Gyilkos ösztön

 

      Barátaim már kezdtek ébredezni. Maria „kómásan” ült a fűben, s félig hunyott szemmel nézett körül. Rebeka, Csenge és Veronika még feküdtek, lusták voltak felkelni. Végül azért felültek és ők is megcsodálták a tájat. Azt hittem észre sem vesznek. Végül azért, mikor már nagyjából felébredtek, alaposabban is szétnéztek. Maria fedezett fel először bennünket, s kikerekedett szemmel nézte a mellettem álló Damiant.

  • Beba! Miért nem szóltál, hogy Stefan feltámadt? – kérdezte, mire Damian igencsak elcsodálkozott.
  • Ő nem Stefan. Ez a fiú Stef testvére. Damiannak hívják – válaszoltam kuncogva.
  • Igen? Pedig tök úgy nézel ki, mint a bátyád – legyintett Maria közömbösen.
  • Elnézést! – szólt közbe Damian- Nekem nincs bátyám.
  • Hát nem azt mondtad, hogy Stefan testvére vagy? – érdeklődött Maria.
  • De igen, azt mondtam –felelt Damian mosolyogva.
  • Hát akkor? Hogy-hogy nincs bátyád? – türelmetlenkedett Mari.
  • Stefan az öcsém, nem a bátyám – felelt Damian.
  • Igen? Őszintén szólva, ha nem mondod, akkor nem veszem észre – ezzel felállt Mari.
  • Pedig magasabb is vagyok nála – mondta Damian.
  • És én azt honnan tudjam? Nem én voltam mindig Stefannal – vetette oda Maria.
  • Jó van, na! Be ne kapjál! – védekezett Damian hátrahőkölve.

     Fejcsóválva hallgattam a különös szóváltást. Damian mindvégig csodálkozva nézett Mariára, aki elég közömbösen beszélt vissza neki. Végül, mikor a szócsata véget ért, Mari elindult a virágok felé, Damian pedig ott maradt mellettem. A másik három Orion is állt már, s elképedve hallgatták Maria beszólásait.

  • Azt hiszem nem nagyon, kedvel – vakarta meg a tarkóját Damian, mikor Maria elég távol volt.
  • Nyugi! Csak nyűgös. Majd oldódik – mosolyodtam el.
  • Hát persze. Ha felébred mindig ilyen, de aztán jobb lesz a kedve – helyeselt Veronika, miközben közelebb jöttek.
  • Hát remélem, mert ha ilyen morcos, akkor nem fogunk valami sokat beszélgetni – csóválta a fejét Damian és a háta mögé nézett, ahol Maria volt.

Igazunk is lett, Maria pár óra elmúltával már vidám volt és Damiannal sem beszélt olyan közönyösen. Ennek Damian is örült, hiszen már nem kellett kellemetlenül éreznie magát Mari jelenlétében.

      Már késő délután volt, mindenkinek jobb lett a hangulata. Damiant elvezettük a táborunkba, így nagyobb biztonságban érezhettük magunkat.

Bár a hangulat jó volt, a megérzések, s az aggodalom az elrabolt társainkért, megmaradt. Most mindenki azt gondolja, hogy miért volt olyan jó kedvünk, amikor meghalt Stefan és nincsenek meg a táborozók. Sőt! Még egy szörny is ott bujkálhatott a bokrok között. Nos a válasz egyszerű. A táborlakókról nem tudtuk, hogy hol vannak, mert ehhez nem volt meg a képességünk. Ez az egyik ok.

      Stefan meghalt, de ez a többieket nem nyomasztotta annyira, mint engem. Meg amúgy sem akartam őket ezzel fárasztani, hiszen már úgy is elég rosszat éltek át, nem hiányzott még az én problémám is. Ez volt a másik ok.

     A harmadik indok pedig az, hogy nem tudhattuk, hol jár a szörny. Ha támadott volna, felvettük volna vele a harcot, de nem tett ilyet. Meg már amúgy sem ártott egy kis kikapcsolódás.

     A jó kedvű este után szinte azonnal aludni tértünk. Igaz már nem a szabad ég alatt aludtunk, mert a múltkor is majd megfagytunk. Szóval bementünk a szobánkba, hogy a saját ágyunkban alhassunk egy kiadósat. Damian a szemben lévő házban lelt fekvőhelyet. Onnan rálátott a házra. S ha hangosan kiabáltunk meg is hallotta. Így hát biztonságban éreztük magunkat, és nyugodtabbak is voltunk. Ebben a jó érzésben hajtottam le a fejem a párnámra, s máris álomba merültem.

     Azonban éjszaka felébredtem. Nem zaj vagy rossz álom volt ennek az oka, hanem egy rossz érzés.

Álmosan nyitottam ki a szemem, s felnéztem. A nagy sötétségben nem láttam semmit, de nagyon rossz érzés gyötört. Valaki tekintetét éreztem magamon.   Olyan volt, mintha valaki azt figyelte volna, hogy alszom-e. Nem akartam tovább kétségek közt vergődni, ezért összeszedtem a bátorságom és kinyújtottam a karom. Nagy megkönnyebbülésemre nem volt ott senki.   Visszahúztam a kezem és az oldalamra fordultam. Megpróbáltam visszaaludni, de az a megérzés újra kínozni kezdett. Most már nem figyelő tekintetet éreztem, hanem valami mást. Olyan volt, mint egy rossz előrejelzés. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel. Így nem tudtam lealudni újra, ezért úgy gondoltam, hogy ki megyek levegőzni egy kicsit.

     Kinyitottam a tenyeremet, hogy a nap egy kis fényt gyújtson, mert nem láttam semmit. Viszont amint kitártam kezeimet, rögtön vissza is csuktam, mert kivilágosodott az egész szoba. Gyorsan fülelni kezdtem, mert nem tudtam, hogy felébresztettem-e valakit. Miután csak békés szuszogást hallottam, résnyire kinyitottam a kezem, s így csak a kezem körül volt fény. Viszont ez is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem azt, hogy ketten hiányoznak. Na és vajon ki lehetett az a két boszorkány? Hát persze, hogy Csenge és Veronika. Kissé furcsállottam a dolgot, de hát mit csinálhattam volna velük. Hiszen én is sétálni készültem, így hát nem szólhattam semmit sem.

     Nem foglalkoztam többet a kérdéssel, hiszen tudtam, hogy visszajönnek hamarosan. Inkább elindultam az udvar felé. Kitártam az ajtót, majd kiléptem a küszöbre. Miután kinn voltam, csendben becsuktam az ajtót, hogy fel ne ébredjen Maria és Rebeka. Ezután leszaladtam a lépcsőn és elindultam a játszótér felé. Felnéztem az égre, miközben elhaladtam az ebédlő mellett. Láttam az Orion csillagképet, a kedvenc csillagzatomat.

Lassan haladtam a mini játszótér felé, s közben bekukkantottam az ebédlő ablakaiba is. Odabenn sötétség és nyugalom volt. Tetszett ez az éjszakai idill, mert nem volt nyüzsgés, sem nyugtalanság. Végül odaértem a játszótérre, ahol a táborozók annyit játszottak. Beleültem a hintába és beszívtam a friss levegőt.

     Jó volt ott kinn ülni, már szinte elaludtam, amikor zajt hallottam. Azaz nem is zaj volt az, hanem morgás és kegyetlen nevetés egybevegyítve. Azt hittem Csenge és Veronika hülyéskedik az éjszakában. Elmosolyodtam ezen. A mosoly viszont lehervadt az arcomról, amikor a morgást nyüszítés váltotta fel, éles segélyhívó vonítás. Erre már nem hittem, hogy Csenge vagy Vera vonyít.

      Felkeltem a hintából és elindultam a patak lejárata felé. Minél közelebb értem a lejárathoz, annál inkább kiéleződött a szívszorító szűkölés. Kezdtem félni, mert nem tudtam, hogy mi adja azt a hangot és miért. Lassan odaértem a lejárathoz és lenéztem a kis folyóra. Először nem láttam semmit, de amint beljebb néztem az erdőben, megláttam azt az állatot, amely a hangot kiadta. Szegénykém még csak félt, mert nem tudta, hogy mi vár rá az elkövetkezendő percekben.

       Az állat egy róka volt, szép vörös bundával, bozontos farokkal. Nem a földön feküdt, hanem Csenge karjaiban. Csenge azonban nem gyengéden fogta az állatot, hanem erősen szorította, nehogy elfuthasson. Szerencsétlen róka ijedten kapálózott, mikor Veronika közelíteni kezdett felé.

       Először azt hittem, hogy a róka sérült és segíteni akarnak rajta, de tévedtem. Amikor Veronika odaért ráhelyezte egyik tenyerét a szegény pára oldalára. Ekkor úgy tűnt, a róka kezd megnyugodni. Vera kihasználta ezt és az éles körmeit belemélyesztette az állatba. A róka fájdalmas nyüszítésben tört ki, mire Veronika nagyot kacagott és kihúzta körmeit az állat oldalából. Erre kicsordult a róka vére, mire Csenge ledobta a földre. A szegény jószág még egy keserveset szűkölt.

 
Frissek!

Sziasztok!

A héten kezdtem el a frissítési akciókat...

Henitől átvettem az oldalt (Rammin vagyok), és jelenleg nagy átalakításon megy át az oldal :)

Konkrétan teljes körű átalakításon :)

A könyvek mindegyikénél lehetőségetek lesz elolvasni a teljes példányokat. :)

Jelen pillanatban a Gemini-Az ikrek szigete c. regény olvasható teljes valójában.

Ma feltöltöttem a Kísértetház c. regényemet is, amit 13 évesen írtam, illetve az Orion legenda teljes változatát, ami 11 éves koromban íródott.

Jó szórakozást kívánok hozzá! :)) :$

Pusszantás mindenkinek! :)

 

 
Kísértetház
 
Aengilion-Előkészületben
 
Angelus Vallis
 

Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?