Alida rajongói oldal!
Alida
 
Gemini-Az ikrek szigete
 
Orion legenda
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Ennyien voltatok eddig!
Indulás: 2006-09-16
 
Gemini
Mi a véleményed a regényről?

Nagyon-nagyon szeretem!!
Izgalmasnak találom
Letehetetlen
Most olvasom másodjára... :)
Egyszer olvasható...
Nem tetszett kifejezetten... De egyszer elment.
Abszolút nem tetszett.
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 
A teljes történet
A teljes történet : 4.részlet

4.részlet

Alida  2013.10.28. 15:50


Eltűntek

 

    Maria rá nézett az órájára, amely azt mutatta, hogy ideje menni. El kellett tehát indulnunk, és elkapnunk azt a kis szörnyet. 

     Szép lassan visszaindultunk, hogy ne késsünk. Pontosan negyed óránk volt, hogy visszaérjünk. Nem sokat beszéltünk út közben, mert nem tudtuk mi lesz a folytatás. Annyiban viszont biztosak voltunk, hogy minden más lesz, mint azelőtt volt. Nos mentünk az úton, csendben, amikor Csenge megszólalt:

  • És most mi lesz? Félni fognak majd tőlünk vagy elfogadnak?
  • Nem tudom – feleltem.
  • Ha már erről van szó. Szerintetek Stefan miért félt annyira az átváltozásunktól? – kérdezte Rebeka.
  • Ne beszéljünk erről! – vágtam rá.
  • Beba! Miért bánt mindig, ha róla beszélünk? – tudakolta Rebeka.
  • Nem tudom – válaszoltam csendesen.
  • Dehogynem! – kiáltott rám Rebeka.
  • Hagyj végre békén! – kiabáltam vissza neki.
  • De Beba! – mondta Rebeka.
  • Mi van? Azért akarsz ennyire beszélni róla, mert tetszik? Vagy miért? – kérdeztem keserűen. Meglepetten nézett rám.
  • Nem! Csak érdekel, hogy miért olyan furcsa. Ennyi – védekezett.
  • Hé lányok ne veszekedjetek! – szólt közbe Veronika.
  • Igaza van Veronikának. Amíg nem lettünk újra boszorkák, csinálhattátok ezt a cirkuszt. De most már az öt Orion újra együtt, és soha de soha nem szabad veszekednetek! – figyelmeztetett Csenge.
  • Tényleg. Az Orionoknak nem szabad vitázni – ismertem el.
  • Rendben. Ne veszekedjünk! – mondta Rebeka.

Ezzel újra szent volt a béke. Mert az tényleg igaz, hogy az Orionok a békét szeretik. Nos, hogy így a veszekedést túllépjük, mesélem tovább az eseményeket.

     Gyorsabbra kezdtük venni a tempót, mert féltünk, hogy nem érünk a találkozó helyére időben. Igaz, sietni sem akartunk olyan nagyon, mert attól is tartottunk, hogy meg fognak tőlünk ijedni. De győzött a sietség, hiszen az a rosszabbik eset, ha kidobnak minket a táborból, mert állandóan késünk. Tehát igyekeztünk minél jobban felgyorsulni, hogy lehetőleg elsőnek érjünk arra a helyre, ahová tanár néni egy órával ezelőtt vezényelt. Az utolsó percekben már rohantunk. Hálát adtunk az égnek, amikor végre elértük a megbeszélt helyet. Még senki nem volt ott, így hát nyugodtan mentünk beljebb. Maria rátekintett az órájára.

  • Még nincs tíz óra. Még csak kilenc-ötven. Hogy érhettünk ide öt perc alatt? – kérdezte és sötét szemével újra az időmérőt vizsgálta.
  • Maria, Maria! Boszorkány vagy – nevetett Csenge.
  • Való igaz. Ha nem lennék, akkor valószínűleg nem lenne teljesen fekete a szemem, és nem érne most derékig a hajam – ismerte el Maria.
  • Mindannyiunk haja magnőtt? – érdeklődött Rebeka.
  • Igen. És mindannyiunk szeme fekete – világosítottam fel.
  • Honnan tudod, hogy mindenkié? – tudakolta.
  • Mivel látom - válaszoltam.
  • Látod a szemedet is? – kérdezte Rebeka csodálkozva.
  • Nem. Csak gondolom, hogyha a tiétek is olyan, akkor az enyém is – feleltem mosolyogva.
  • Micsoda logika! – kiáltott Csenge.

Elbeszélgettünk így a mostani külsőnkről. Maria már sokallta az időt és ránézett az órájára.

  • Ez nem lehet igaz! – kiáltott kétségbeesetten.
  • Mi a baj? – kérdeztem ijedten.
  • Nem fogjátok elhinni. Már fél tizenegy van – mondta, és erősen markába szorította az időmérőt.
  • Hogyan? Az nem lehet! Akkor már rég vissza kellett volna mennünk a táborba! – kiáltotta Veronika.
  • De hát senki sem jött! – kiáltotta Csenge is.
  • Lányok! Nyugodjatok meg! Boszorkák vagytok. Tudjátok, hogy mit érez a másik és azt is, hogy mit gondol. Hát rajta! Lássuk, hogy hol vannak! – vezényeltem a csapatot.

Rögvest megfogtuk egymás kezét, és kört alkottunk. Közösen gondoltunk egy emberre. Így még annak is esélyt adtunk, hogy lássuk azt, hogy hol van. Ez a személy Rozika néni volt.

     Erősen koncentráltunk az érzéseire és gondolataira. Hirtelen egy kép jelent meg a szemünk előtt. Ránk gondolt éppen és arra, hogy megtaláljuk-e őket valaha. Érzelmek is jöttek a képekhez. Félelem, rettegés, düh vegyült egymásba. Ennél az érzésnél elengedtük egymás kezét és kinyitottuk a szemünket.

  • Bajban vannak! – kiáltottam.
  • Igen. Nagy bajban – helyeselt Csenge.
  • De hát hogyan? – kérdezte Rebeka.
  • Azt hiszem, tudom. A szörnyünk fogta el őket – feleltem halkan.
  • Azt nem tudjuk megnézni, hogy hol vannak? – tudakolta Veronika.
  • Nem. Sajnos erre nem vagyunk képesek – mondtam szomorúan.
  • Az Orionok erejével sem? – kérdezte Rebeka.
  • Az Orionok ereje borzasztó hatalom. Ha felhasználjuk, abba többen bele is halhatnak. Ezért nem használták soha az Orionok – ellenkezést nem tűrő hangon beszéltem velük.
  • Te már láttad, mit csinál? –érdeklődött Veronika.
  • Igen. Egyszer láttam – meséltem szomorkásan.
  • De hát hol? Hogy láthattad? Hisz az Orionok mindig együtt vannak – mondta elképedve Csenge.
  • Nem mindig. Mától kezdve vannak újra együtt – válaszoltam halkan.
  • De mégis hol láttad? – kérdezte újra Csenge.
  • A pataknál – feleltem halkan.
  • Hogyan? Meséld tovább! Mit láttál? – tudakolta Rebeka.
  • Úgy ahogy mondom. A pataknál láttam meg először a pusztító erőt. Ez akkor volt, amikor megéreztük, hogy a falu népe bajban van. Emlékeztek? Azt mondtam, ha nem sietünk mindenki, meghal. Ti elkezdtetek futni, én viszont lemaradtam – kezdtem a történetet.
  • Miért maradtál le? – kérdezte Veronika.
  • Azért, mert zörejt hallottam. Elindultam a zaj irányába. Minél közelebb mentem, annál jobban ki tudtam következtetni, hogy mi a zaj forrása. Mikor odaértem kiderült, hogy boszorkányok beszélgetnek arról, amiről most mi. Hárman voltak csak. A ruhájukról, a szemükről és a hajukról lerítt, hogy ők is Orionok. Nem ismertem őket, de annyi biztos, hogy veszélyesnek tartották a varázslatot. Ők is úgy gondolták, hogy nagyon nagy hatalommal bír az Orionok ereje. Mégis úgy döntöttek, hogy felhasználják – könnyek szöktek a szemembe.
  • Mi a baj? – kérdezte Csenge.
  • Csak az, hogy láttam a varázslatot! Láttam, ahogy pusztít. Ráadásul nem is azt, amit kellett volna. Az a három Orion nem tudta irányítani az Orionok erejét. Ők is belehaltak és a falu megmaradt népe is. Ezért láttunk csak hallottakat, amikor odaértünk. Értitek? Az Orionok ereje nem csak az emberekre veszélyes, hanem ránk, Orionokra is – világosítottam fel őket szomorúan.
  • Hogy érted azt, hogy nemcsak az emberekre, hanem ránk is? Mi nem vagyunk emberek? – érdeklődött Rebeka értetlenül.
  • Jaj, Reb! Nézz magadra vagy rám! Így néz ki egy ember? Ha már a tükörbe nézel nem egy embert látsz. Hiszen teljesen fekete a szemed – mutattam magunkra.

Erre Rebeka magára nézett. Szomorúan kérdezte meg:

  • Hát akkor kik vagyunk mi?
  • Mi vagyunk az öt Orion. Nem csak boszorkányok. Az Orionok népéhez tartozunk – mondtam halkan.
  • Honnan tudsz te ennyi mindent? – kérdezte homlokráncolva Rebeka.
  • Annak a három Orionnak az ereje és tudása belém szállt. Mindent tudok az Orionokról, azaz rólunk – árultam el a titkot.
  • Akkor foglaljuk össze! Mi nem emberek vagyunk, hanem Orionok. Az Orionok ereje nagyon veszélyes és te mindent tudsz az Orionokról, azaz rólunk – állapította meg Csenge.
  • Pontosan – helyeseltem.
  • Akkor most mit csinálunk? – kérdezte Maria.
  • Elfogadjuk az igazságot, majd legyőzzük a szörnyet – jelentettem ki erőteljesebb hangon.
  • Az igazat, muszáj lesz elfogadni – sóhajtott Rebeka.
  • De a szörnyet hogyan győzzük le? – tudakolta Maria.
  • Az majd elválik – mondtam bizonytalanul.
  • Mikor? – tudakolta Csenge.
  • Majd a harcokban – feleltem.

Ezzel vége lett a beszélgetésnek. Elhatároztuk, hogy elmegyünk a táborba és megnézzük, hátha ott ejtette csapdába társainkat.

 

Fura éjszaka

 

     Rohantunk a tábor felé, szinte repültünk. Szoknyánk szálai fátyolként szálltak utánunk. A fák levelei arcunkba csapódtak, de ez nem érdekelte egyikünket sem. A növények egy nagy zöld fallá mosódtak össze a szemünkben futás közben. Semmi sem számított, csak az, hogy minél előbb a táborba érjünk. A rohanásnak meg lett eredménye, szinte öt perc alatt odaértünk.

     Szétnéztünk a nagy zöld térségen. Egy árva lélek, annyi sem volt ott. Egy parányi hang, annyi sem hallatszott. Nagy volt a valószínűsége annak, hogy senki nincs rajtunk kívül a táborban. De mi hittünk a lehetetlenben is, és átkutattuk az egész tábort. Bekopogtunk minden egyes házba, benéztünk minden egyes ablakon. De semmit nem találtunk. Már csak az ebédlő maradt hátra. Oda együtt mentünk be. Elmentünk az asztalok között egyenesen a konyháig. Lassan beléptünk az ajtón és szétnéztünk. Senki sem volt ott. Csak az edények feküdtek szerteszét.

  • Hát mindenkit elvitt? – kérdezte Csenge.
  • Igen – válaszoltam, miközben dulakodás nyomait kerestem.
  • Na de hogyan? – tudakolta Rebeka szétnézve a rendetlen helységben.
  • Na de Reb! Ez nem csak egy kis szörnyecske. Neki is van némi hatalma – mondtam kelletlenül.
  • Értem. De hát hogyan találjuk meg őket? Lehet, hogy már nem is élnek –  idegeskedett Rebeka.
  • Reb! Nyugodj meg! Amíg érezzük, hogy élnek, amíg bízunk benne, addig ők sem adják fel a reményt. Nekünk pedig nem szabad! Érted? – emlékeztettem Rebekát.
  • Oké. Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok – mondta szép lassan.

Reb megnyugodott és mi többiek tovább kerestünk. Hogy mit? Egy nyomot, melyen el lehetett indulni. Sajnos fél órás keresgetés után sem találtunk semmit. Így inkább kimentünk a friss levegőre.

  • Hogyan találjuk meg őket? – tudakolta Csenge.
  • Azt hiszem üzenni fog nekünk – válaszoltam csendesen.
  • De hogyan? – kérdezte Veronika.
  • Ahogy mi látjuk mások gondolatait, így ő is tud üzenni nekünk – mondtam halkan.
  • Remélem, hamarosan küldi az információt – mondta Rebeka.

     Újra kutakodni kezdtünk, hátha mégis rábukkanunk valami titkos üzenetre. De nem találtunk semmi ilyesmit. Ráadásul a nagy keresésben elszállt a nap, besötétedett. Nem volt biztonságos kint lenni a szabadban, mégis kinn maradtunk, hiszen nekünk nem eshetett semmi bajunk. Azért óvatosak voltunk.            Ezen az éjszakán viszont történt pár furcsa dolog.                                                              Például: megismétlődtek az első nap eseményei. Maria és Rebeka szinte önkéntelenül mentek a kis játszótér irányába. Csenge és Veronika végigmentek minden házon, engem pedig otthagytak egyedül. Először azt hittem, hogy jelek után kutatnak, de nem.                                                                                                    Utánuk futottam és láttam, hogy mindenhol leülnek, és egymással beszélnek. Ezt látván elindultam a játszótér irányába. Hangos kacagás és kisebb sikolyok hallatszódtak. Alig hittem a szememnek, amikor láttam, hogy Rebeka és Maria játszanak.

     Ekkor meghallottam a patak csobogását. Ebben a pillanatban ugyanazt a hívogató érzést éreztem, mint a legelső napon. Nem akartam menni, de az erdő és a kis folyó szinte húzott. A lábam nem tudtam megtartani, futni kezdtem a patak felé. Nagyon gyorsan szaladtam és pár perc múlva már ott álltam a folyócska szélén. Néztem, ahogy folyik egyik irányból a másikba. Hallgattam a csobogását, közben néha belenéztem a vízbe, ahonnan képmásom tekintett vissza rám.                                                                                                                          De nem az, akit megszoktam, hanem egy egészen más lény. Egy boszorkány nézett rám, akinek szeme helyén csak nagy feketeség látszódott.  Egy olyan lény, akinek haja derékig ér, körmei hosszúak. A ruhája sem megszokott ennek az alaknak. Kék szoknya és kék felső van rajta, amelyben sárga cikcakkok vannak. És ez a lény én voltam, azaz vagyok.                                                                 Ekkor döbbentem rá, hogy egészen más lettem. Nem tartoztam már az emberek közé, mert Orion lettem. Újra belenéztem a víznek tükrébe. Még mindig az a boszorkány nézett rám sötét szemeivel. Tudtam, hogy már soha nem leszek a régi.

  • Miért? Miért változtam meg? Miért? Miért adta nekem az a három Orion az erejét? Miért pont nekem? – kérdeztem magamtól könnyek között.
  • Sok a kérdés, és nincs válasz – válaszolt egy hang a patak túlsó oldaláról.
  • Ki van ott? – kiáltottam fel ijedten.
  • Nem ismered fel a hangom? – tudakolta a hang.
  • Nem. Ki vagy te? – kérdeztem újra az ismeretlent.
  • Hát én – válaszolta az idegen és előlépett a sötétségből.
  • Te vagy az? – kiáltottam boldogan, mikor megláttam az arcát.
  • Hát persze, hogy én, kicsikém – felelt az „ismeretlen”.
  • Szóval emlékszel még rám? – kérdezte és átlebegett a folyócska fölött.
  • Hát persze, hogy emlékszem! Te vagy az egyik Orion, aki részt vett annál a halálos támadásnál – mondtam kissé csendesebben.
  • Igen, én vagyok – helyeselt az Orion.

Ennek a boszorkának is sötétség volt a szeme helyén, haja derékig ért, ruhája sárga volt.

  • Hogy lehetsz te itt? Nem haltál bele az Orionok támadásába? – tudakoltam gyanakvón.
  • De igen – válaszolt nyugodtan az Orion.
  • Hát akkor kísértet vagy? – kérdeztem ijedten.
  • Ó, nem. Az Orionok sohasem halnak meg. Legfeljebb eltűnnek. Csak akkor múlnak ki, ha egy szörny a lelküket támadja meg – mondta az Orion.
  • Akkor most élsz? – kérdeztem értetlenül.
  • Nem igazán. Nos, hogy értsd a dolgot, elmondom, hogy, hogy is van ez. Az Orionok népe akkor szűnt meg létezni, amikor agy ellenség megtámadta a lelküket és széttépte azt. Ebbe mindannyian belehaltak. Csak ti maradtatok és mi hárman. Neveltünk titeket, tanítottuk a boszorkányságot. Ezeket az emlékeket viszont elvettük, hogy ne zavarhassák további életeteket. Ez akkor történt, amikor már elég nagyok lettetek ahhoz, hogy egyedül is helyt állhassatok. Ezért nem tudtad, hogy kik vagyunk, amikor láttad az Orionok erejét. Nos a varázslat az embereket megöli, de a boszorkányoknak csak minimálisat árthat. Mégis ez a kis kár is fél halált jelent.
  • Hogy érted ezt? – kérdeztem félbeszakítva a történetet.
  • Hát úgy, hogy meghaltunk, de mégsem – felelt egyszerűen.
  • Oké. De hogyan tudom ezt elképzelni? – érdeklődtem kíváncsian.
  • Hát úgy, hogy ha akarok, akkor beszélhetek veled, de a másvilágon lévőkkel is. Vagy lehetek láthatatlan, de látható is, érinthetetlen, de érinthető is. Félig itt, félig ott – magyarázta lassan.
  • Aha! Már értem! – kiáltottam.
  • Rendben. Azért jöttem, mert egy fontos dolgot akarok mondani. Figyelj jól rám! Vigyázz a többiekre! Legyél a vezérük! A szörny nem fogja sokáig halogatni a támadást! Akkor majd nagyon észnél kell lenni. Nagyon erősnek és ügyesnek kell ahhoz lennetek, hogy őt legyőzzétek – mondta és elfordult.
  • Az Orionok erejét felhasználhatjuk? – kérdeztem bizonytalanul.
  • Nem! Azt soha! Még csak gondolni se gondoljatok rá! Mi felnőtt fejjel sem tudtuk irányítani, nem még ti gyerek fejjel! – kiáltott ingerülten.
  • De mi erősebbek vagyunk! Mi öten vagyunk, hat hatalommal. Ti hárman voltatok, csupán három erővel. Erősebbek vagyunk, mint ti voltatok – bőszültem fel.
  • Akkor is veszélyes! Az Orionok ereje olyan pusztító fegyver, melyet még hat erő sem tudja irányítani. Hiszen a mi tudásunk is felért hat Orion tudásával, mégsem voltunk képesek irányítani! Több százan haltak meg, de nem a szörny miatt. Miattunk. Mert nem voltunk képesek a saját erőnkkel megbirkózni! Erre ti sem lennétek képesek – mondta és megígértette velem, hogy nem használjuk fel az Orionok erejét.                                                                   Bár megfogadtam, hogy nem használom ezt az erőt, biztos voltam benne, hogy egyszer fel fogom használni.

    Visszasétáltam a többiekhez. Csodák csodájára már együtt voltak. Csenge és Veronika nem járták már a házakat, Maria és Rebeka nem játszottak. Mind egy csoportban álltak és csak rám vártak. Várták, hogy az Orion csillagkép alatt is összeállhasson az öt Orion. Egyszer még visszanéztem a patakra, majd odafutottam mosolygó társaimhoz, hogy az öt Orion újra és véglegesen összeálljon és visszatérjen.

 

 

Titkok

 

   Másnapra virradtunk. Ködös volt az idő, az eget fehér felhők borították. Mi az éjjelt a szabadban töltöttük, de egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Egész éjszaka csak ténferegtünk a zöld füvön és néztük a csillagos eget. Fogalmam sincs, hogy mikor lett ilyen borús az idő. Annyi biztos, hogy reggelre már csupa felhő az ég.

    Én ébredtem elsőnek. Fáztam a hűvös időben, ezért beszaladtam az ebédlőbe, ahol valamivel melegebb volt. Végigszaladtam az asztalok között, egyenesen a konyha felé. Szétnéztem a még mindig rendetlen helységben.                                         Úgy gondoltam, hogy nem ártana összepakolni, ezért azonnal neki is fogtam. Alig tíz perc alatt készen lettem. Szép rend lett, s ennek nagyon örültem.                                                                                                                           Ezt a kis örömet viszont elrontotta az éhség. Körbenéztem a kis helységben és felcsillant a szemem, amikor megláttam a hűtőt. Azonnal odaszaladtam és belenéztem. Találtam egy kis tejet és sajtot. A tőle jobbra lévő polcon narancs és cseresznye volt. Gyorsan kitettem az ételeket egy tálra és kiszaladtam a többiekhez. Sorba felébresztettem mindegyikőjüket. Veronika hirtelen így szólt:

  • Ugye milyen szép nap ez a mai?
  • Tessék? Hiszen tiszta felhő az ég! – kiáltottam rá meglepődve.
  • Hát persze! Ez a legnagyobb örömöm. Így bármikor támaszthatok egy kiadós vihart – nevetett Vera.
  • Hát támassz! De előbb várd meg, míg bemegyünk. Oké? – mondtam neki.
  • Miért mi van odabenn? – kérdezte Maria.
  • Egy kis ennivaló – válaszoltam mosolyogva.
  • Az jó! Várjatok meg engem is! – kiáltott Veronika.
  • Rendben! – kiáltottam vissza neki útban az ebédlő felé.

Mikor beértünk visszanéztünk, hogy lássuk Vera viharát. Veronika először kinyújtotta a kezét, melyben megjelent a kis felhőcske. A felhődarabkát az ég felé mutatta, és azt kiáltotta, hogy támadjon hatalmas vihar. Rögtön villámok kezdtek cikázni, mennydörgés hallatszott. Pár pillanat múlva átláthatatlan eső kezdett zuhogni, melyből Veronika nevetve bukkant fel.

  • Na tetszik? – érdeklődött vidáman.
  • És meddig fog így esni? – tudakolta Csenge kitárva kezeit, melyben a széldarabka lebegett.
  • Csak pár percig. De most nem szárítanátok meg egy kicsit? – kérdezte kissé dideregve.

     Erre a kérdésére Csenge ráfújta a szelet, mely körbejárta Verát. Majd visszahívta a tenyerébe. Ezek után Rebeka tárta ki kezeit, melyből a tűz kellemes meleget árasztott. Viszont Veronika még mindig fázott, mert még mindig nem száradt meg egészen. Ekkor kinyújtottam két karomat és kinyitottam tenyereimet. Egyikben a nap ereje, másikban a víz ereje lebegett. A nap erejét ráfújtam Veronikára, aki ettől rögtön megszáradt.

     Az eső zuhogott, mi pedig leültünk az egyik asztalhoz és falatozni kezdtünk. Nem olyan nagy lakoma volt ez, mint a vidám reggeleknél, amikor hosszú sorbaállás árán jutottunk az ételhez. Mégis milyen szép idők voltak azok. Nem voltunk még ilyenek. Nem voltunk még boszorkányok. Viccesek volt a napok, a rossz megérzések ellenére is.

  • Emlékeztek arra, amikor Maria úgy összesározott minket? – kérdeztem, miközben néztem az elsöprő vihart.
  • Igen. Milyen tréfás volt! – emlékezett vissza Csenge.
  • Na meg azok a szúnyogok – tette hozzá Veronika savanyúan.
  • Bizony! – helyeselt Maria.
  • Nem voltunk még ilyenek – sóhajtott Rebeka.
  • De nem ám! Normálisan néztünk ki, azaz úgy, mint az emberek. Most már talán soha nem leszünk ugyanolyanok, mint régen – mondtam szomorkásan.
  • Akkor mi lesz? Mi lesz a szüleinkkel? Hová megyünk mi a tábor végén? – kérdezte Rebeka ijedten.
  • Nem tudom. Talán ők sem tudják az igazságot – válaszoltam csendesen.
  • Biztos, hogy tudják. Hiszen ők is Orionok, mert mi is azok vagyunk – logikázott Reb.
  • Nem Rebeka. Ők nem Orionok – árultam el az igazat.
  • Dehogynem! Hiszen akkor mi sem lennénk azok! Valakinek Orionnak kell lennie a családban! – ellenkezett Rebeka még mindig mosolyogva.
  • Van is – értettem egyet végül.
  • Na látod! És ők a mi szüleink – büszkélkedett Rebeka.
  • Ülj le Rebeka! – mondtam a mellettem állónak.
  • Mi a baj? – tudakolta kicsit kisebb mosollyal, és leült Veronika mellé.
  • Figyeljetek most rám! Fontos dolgot fogok most mondani, amely lehet, hogy megváltoztat minden érzést, emléket bennetek – kezdtem vészjósló hangon. Erre mindenki elkomolyodott.
  • Mond hát! Mi lehet olyan súlyos dolog, ami miatt ilyesmi történhet velünk?- érdeklődött Maria.
  • Lehet, hogy ellenem fordultok majd. Akkor is elmondjam? – kérdeztem félőn és kinéztem a viharra. 
  • Persze! Az öt Oriont semmi sem választhatja szét, és nem veszejtheti össze – nevetett Veronika.
  • Ez olyan dolog, amely vagy szétválaszt, vagy örökre összeköt – sütöttem le a szemem.
  • Na elég! Mondod vagy nem? – türelmetlenkedett Rebeka.
  • Rendben. Tudjátok tegnap, miután láttuk az Orion csillagképet, azután mindenki szétszéledt, úgy, mint az első nap. Ti ketten minden házba bementetek, – mutattam Veronikára és Csengére – ti pedig elmentetek játszani – mondtam Rebekának és Mariának.
  • Igen ez így van – helyeselt Vera.
  • Nos, én a patakhoz futottam. Nem akartam, de kénytelen voltam. Tehát lementem a mi kis folyócskánkhoz. Ott álltam körülbelül tíz percet, amikor valaki beszélni kezdett hozzám. És tudjátok ki? Az egyik Orion volt azok közül, akik az Orionok erejét használták fel. Nos ő egy félig halott boszorka. Ne kérdezzétek, hogy miért, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, az, hogy az a három boszorkány nevelt minket, azóta, mióta az Orionok meghaltak – árultam el, és folyton a zivatart néztem. Legalább olyan vihart kavartam én is akkor, mint amilyen odakinn zajlott.
  • Tessék? Akkor az azt jelenti, hogy… – rebegte Rebeka.
  • Igen azt – feleltem halkan.
  • De hát, hogy lehet ez? – dadogta Csenge.
  • Hány éves kortól emlékezik egy gyerek? – tudakoltam Csengétől.
  • Négy éves kortól – válaszolt gyanakvón.
  • Tehát ezeket az éveket kizárhatjuk. Hány évesek vagyunk mi most? – kérdeztem, lassan rávezetve őket az igazságra.
  • Tizenhárom – válaszolta halkan, szinte sírva.
  • Tizenháromból négy, az kilenc. Kilenc éve tartjuk magunkban az emlékeinket. Amúgy ti hány évre tudjátok visszavezetni az emlékeket? – kíváncsiskodtam. Nem tudtam, hogy mikor jönnek rá arra, hogy miért kérdezek én ilyeneket.
  • Amelyekben a szüleim is benne vannak, az csak két év. Semmi másra nem emlékszem! – kiáltott Rebeka, amikor rájött mindenre.
  • Szóval igaz! Tényleg igaz – sóhajtott Csenge.
  • Igen. Akiket szüleinknek hittünk, azok eredetileg nem a mi szüleink. Ők nem Orionok, nem lehetnek azok – magyaráztam halkan.
  • Akkor ők is tudnak mindent? – tudakolta a könnyeivel küszködve Maria.
  • Nem. Ők azt hiszik, hogy mi a gyerekeik vagyunk. Az a három boszorka hamis emlékeket adott mindnyájunknak. Értitek? – kérdeztem.
  • Miért mi? Miért pont mi? – borult le zokogva az asztalra Rebeka.
  • Ilyen az élet – válaszoltam csendesen.
  • Beba! Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Egy könnycsepp sem gördült még le az arcodon! – szidott le Maria.
  • Én tegnap óta tudom! Hogyan sírhatnék? Minden könnyem elfogyott az éjszaka. Tegnap éjjel megfogadtam, hogy soha többé nem sírok. Legalábbis megpróbálok – mondtam keményen.
  • Istenem! Miért mondtuk, hogy áruld el? Miért? – nézett ki a viharra Csenge.
  • Rossz ez most mindenkinek. De el kell fogadnunk. Mi egy családba tartozunk, és ezen nem változtat semmi – vigasztaltam az Orionokat.   Társaim könnyei kezdtek felszáradni, kezdtek megnyugodni. Odagyűltek körém.
  • Én mindig vigyázni fogok rátok. Mostantól mi nemcsak barátok leszünk, hanem testvérek is. Rendben? – mondtam elmosolyodva.
  • Rendben – mosolygott Maria is. Mikor Maria ezt a szót kimondta, Veronika rászólt a felhőkre:
  • Elég már! Eső állj meg!

    Az eső elállt, a villámlás abbamaradt. Ekkor Csenge kiszaladt az ajtón és hívta a szelet. Nagy szélfúvás kerekedett, mely elfújta a fekete felhőket és a ködöt. Viszont meleg még mindig nem volt, ezért én is kimentem, hogy segítsek Csengének.                                                                                                            Mikor kiértem odaálltam mellé és kinyújtottam a karomat, majd kitártam a tenyereimet. Egyikben a nap virított, másikban a víz ragyogott.   Azt a kezemet, amelyben a nap volt felmutattam és erősen koncentráltam. A tenyeremben lévő napkorong egyre erősebben kezdett sütni, mire az égen lévő nap is. Egyre jobb lett az idő. Pár perc múlva már nemcsak sütött, hanem melegített is a nap. A napsugár fénye és melege meghozta a jókedvemet és már nem érdekeltek a titkok többé.   

 

 

Halálos jel

 

    A ragyogó napsütés mégsem hozhatott teljes megnyugvást. Hiszen ha nem is tartoztunk az emberekhez, mégis köztük nőttünk fel, mindig közöttük voltunk. Segítenünk kellett nekik, akármi történjen is. Hiszen barátok is voltak köztük.

    Nos reggeli után leültünk odakinn a fűre, amelyet már felszárított a nap melege. Mindenki magában levezetett minden felgyülemlett érzelmet, de senki sem sírt már.

    Tehát ott ültünk csendesen és vártuk a szörnyecske jelét. De a jel nem jött. Nem érkezett meg egy, kettő óra múlva sem. Hiába vártuk. Már azt hittük, hogy soha nem jön, de tévedtünk. A jelzés már ott volt a közelben. A szörny a halált küldte jelnek. Hogy miért írom ezt? Hát mindjárt elmesélem.

    A nagy várakozásnak akkor lett vége, amikor meghallottuk a patak felől jövő zajt. Veronika, Rebeka, Maria és Csenge azonnal felpattantak és rohanni kezdtek. Azt hitték, hogy a szörny jelzése várja majd őket, de sajnos nem az volt. Ez csak egy csali volt, amelyet nekik szánt a szörny.

    Tehát elszaladtak a hang irányába és én ott maradtam egyedül. Lassan feltápászkodtam, hogy én is utánuk eredjem. Már indultam volna, amikor nyilallást éreztem a szívemben. Gyorsan odakaptam, de a fájdalom erősödött.   Térdre kényszeríttet a hirtelen rám támadt érzés. Pár pillanat múlva már a mellkasomban is éreztem a fájdalmat. Nem tudtam, mi történik. Addig a percig soha nem fordult elő velem ilyesmi. Kezdtem rájönni, hogy a szörny megtámadta a lelkem és ez az ő jele. Segítségért kiáltottam:

  • Orionok!

     Sajnos nem hallották meg. Éreztem, hogy ha pár percen belül nem térnek vissza, engem nem találnak már ott élve. Megpróbáltam felkelni, de nem sikerült. Még egyszer megkíséreltem a kiáltást, de már a hangom sem hallatszott. Behunytam a szemem és csak vártam. Nem is tudom mire. Talán a segítségre. Az a lényeg, hogy egyszer csak valaki megragadta a vállam és felemelte a fejem.

 - Beba! Mi van veled? – kérdezte a hang tulajdonosa.

    Lassan kinyitottam a szemem és Stefan ijedt arcát láttam. Még inkább feltűnt a rettegés a tekintetében, amikor meglátta a szemem. Viszont a félelem lassan eltűnt az arcáról, és újra az aggodalom vette át a helyét. Én újra lecsuktam a szemem és nem szóltam semmit. Nem voltam rá képes, hiszen a fájdalom már szinte felemésztett.                                                                                                    Hallottam, ahogy Stef szólongat, de én nem válaszoltam. Éreztem, ahogy átölel, és ahogy könnyei ráfolynak az én arcomra is. Én fogadalmamhoz híven egy könnycseppet sem ejtettem. Csupán az öklömet szorítottam össze, hogy erős maradjak. Ismét kinyitottam a szemem és néhány szót kipréseltem magamból.

  • Stefan! Hívd ide az Orionokat! – dadogtam.
  • Rendben van – mondta és visszafektetett a fűre.

     Hallottam, ahogy elszalad és kiáltozik. Pár pillanat múlva több lépést hallottam jönni. Gyorsan odaértek hozzám és azonnal rájöttek, hogy ez a kis szörny műve. Én már nem szóltam többet. Már nem nyitottam ki többet a szemem. Hallottam ugyan, hogy mit beszélnek és, hogy mit terveznek, de amikor kérdeztek nem feleltem. Olyan volt, mintha félálomban lennék. Nem tudtam felelni, mert aludtam, de hallottam és tudtam mindent. Ezért azt hitték, hogy a szörny végzett velem. Ilyeneket beszéltek:

  • Talán ha együttesen segítenénk rajta, akkor felébredne! – kiáltott valamelyikük. Alighanem Maria, mert az ő stílusára hasonlított leginkább az ötlet.
  • És ha nem? Mi lesz, ha nem? – kiáltott Veronika. Az ő hangját mindig felismerem.
  • Könyörgöm, találjatok ki valamit! Nem halhat meg! – hallottam Stef hangját.
  • Az Orionok ereje! Az talán segít! – mondta Csenge.

„Ne azt ne!” – gondoltam magamban.

  • Nem! Az pusztításra való! – ellenkezett Veronika.
  • Igen. De akkor mit tegyünk? – tudakolta Csenge.
  • Én tudom! – kiáltott hirtelen Rebeka. Ennél a mondatnál nagyon hirtelen kinyílt a szemem és csak egy szót tudtam mondani:
  • Viszlát!

Láttam, ahogy odanéznek mind. Nagyon ijedtnek tűntek a köszönésre. Erre fekete szemem lecsukódott, kezeim elgyengültek, fejem oldalra borult. Nem hallottam semmit.

      Egyszer csak egy kertben találtam magam. Csodálatos virágok és fák voltak körülöttem. Méhek zümmögtek a növények körül, madarak csiripeltek a fák lombkoronáján. Tündöklő tavacska állt a kert közepén, melyben díszhalak úsztak.

      Szétnéztem és ámulatba ejtett az, amit láttam. Nem is vettem észre, hogy mögöttem hárman is állnak. Mikor észrevettem őket rájöttem, hogy kik is azok. Ők hárman keltették életre az Orionok erejét.

     Közelebb jöttek hozzám, és mélyen a szemembe néztek. Kíváncsian vártam, hogy mit mondanak. De ők csak bámultak és azt várták, hogy én mondjak valamit. És én úgy is tettem, ahogyan ők kívánták. Én szólaltam meg előbb.

  • Ugye ti vagytok a három Orion? – kérdeztem bizonytalanságot színlelve.
  • Igen mi vagyunk azok – válaszolt egyikük.
  • Hol vagyok? Hogy kerültem ide? – tudakoltam bizalmatlanul.
  • Ez az Orionok túlvilága – felelt egy másik Orion.
  • Akkor most meghaltam? – kérdeztem ijedten.
  • Nem. Ne ijedj meg! Még az előtt idehoztunk, mielőtt a szörny elpusztíthatta volna lelkedet – mondta az a személy, akit már jól ismerünk.
  • Na de akkor most mi van velem? – érdeklődtem körbenézve a kertben.
  • Élsz. A társaid azt hiszik halott vagy, de élsz. Azért hoztunk ide, hogy biztonságban legyél. Itt a szörny nem bánthat – tájékoztatott egyikük.
  • És visszamehetek majd közéjük? – tudakolta reménykedve.
  • Sajnos ez csak akkor lehetséges, ha valaki neked adja az életerejét. Ez pedig azt jelenti, hogy csak akkor térhetsz vissza, ha valaki meghal érted. Ez pedig nem valószínű – mondta az ismert Orion.
  • De hát miért van erre szükség? Hiszen még élek! – kiáltottam ijedten.
  • A szörnyecske úgy elvette az energiád, hogy azzal nem élhetnél tovább. Ezért is vagy most itt – válaszolta sajnálkozva a harmadik Orion.
  • Ó, nem! Mit fognak nélkülem csinálni. Hiszen ez egy újabb boszorkány elvesztését jelenti – hajtottam le a fejem.
  • Sajnos így van. De ha akarod, láthatod, hogy mi történt azután, miután elhoztunk – ajánlotta fel a számomra ismert Orion.
  • Valóban? – csillant fel a szemem.
  • Szóval igen. Hát figyelj! – mondta egy másik boszorka.

     Ekkor a számomra ismert boszorkány előhúzott egy üvegháromszöget. A háromszög kicsi volt és fényes. Nem tudtam még, hogy mi fog történni. Nem értettem, hogy, hogyan fogom majd én látni Orion barátaimat. Ez viszont azonnal kiderült.

    Az Orion kezembe adta a kicsiny üvegszerkezetet és azt mondta, csukjam be a szemem. Én engedelmeskedtem és éreztem, hogy az üveg melegszik. Lassan képek kezdtek megjelenni a fejemben, ismerős jelenetek. Rájöttem, hogy ezeket a dolgokat már átéltem egyszer. S hogy mit láttam? Mindjárt elmesélem.

     Először megjelentek azok a képkockák, amelyben Orion társaim elszaladnak, és én hátra maradtam egyedül. Ezután újra éltem a szörny támadását és azt is, amint Stefan odarohan hozzám, átölel és sír. Valamint azt is, ahogy barát

 
Frissek!

Sziasztok!

A héten kezdtem el a frissítési akciókat...

Henitől átvettem az oldalt (Rammin vagyok), és jelenleg nagy átalakításon megy át az oldal :)

Konkrétan teljes körű átalakításon :)

A könyvek mindegyikénél lehetőségetek lesz elolvasni a teljes példányokat. :)

Jelen pillanatban a Gemini-Az ikrek szigete c. regény olvasható teljes valójában.

Ma feltöltöttem a Kísértetház c. regényemet is, amit 13 évesen írtam, illetve az Orion legenda teljes változatát, ami 11 éves koromban íródott.

Jó szórakozást kívánok hozzá! :)) :$

Pusszantás mindenkinek! :)

 

 
Kísértetház
 
Aengilion-Előkészületben
 
Angelus Vallis
 

Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?