7.részlet
Alida 2013.10.28. 16:01
Emlékek
A földön elterülve láttam az égen az Orion csillagképet. Már égett az öt csillag. Büszkén ragyogtak a végtelen égen.
Felkeltem a földről, s körbenéztem. Társaim még nem tértek magukhoz. Nem akartam őket felébreszteni. Inkább Damiant kerestem meg szememmel. Ő is a földön feküdt eszméletlenül. Nem volt messze tőlünk, így valószínűleg őt is elérte a támadás ereje. Felálltam és odamentem mindenkihez. Megnéztem, hogy élnek-e, míg végül Damianhoz értem.
Letérdeltem hozzá. Lélegzett, úgyhogy ő is életben maradt. Ekkor vettem csak észre, hogy mennyire hasonlít az öccsére, Stefanra. Ugyanolyan volt a hajuk, a szemük, az alkatuk. Egy ideig elnéztem, mikor kinyitotta a szemét.
Körbetekintett, majd felült. Szétnézett és ijedten kérdezte:
-
Meghaltak?
-
Nem. Mindannyian élnek, csak még nem tértek magukhoz – válaszoltam elmosolyodva.
-
Akkor jó. Mi a csoda történt itt? – tudakolta kíváncsian.
-
Egymás ellen használtuk ereinket. Amikor a hatalmak találkoztak, mi átkerültünk egy másik világba, te pedig valószínűleg elájultál – logikáztam.
-
Aha. És a szörny? Hol van? – kérdezte és felállt.
-
Elijesztettem. Úgyis visszajön – feleltem, és én is felkeltem.
Damian kikerülte a négy Oriont és a patak lejáratához ment. Lenézett a kis folyóra, fejét a kezére támasztotta.
Én a többieknél maradtam és vártam, hogy magukhoz térjenek.
Már nem volt olyan sötét, hajnalodott. A csillagok még ott ragyogtak az égbolton, de az ég már világosabb kékben pompázott. A nap első sugarai is feltűntek, de még nem mutatták meg magukat egészen.
Damian a folyóról felnézett a felkelő napra, majd így szólt:
-
Az égre esküszöm, hogy megbosszulom az öcsém halálát!
Nem válaszoltam. Én is így voltam ezzel, de nem mondtam ki. Az Orionok nem hívei a bosszúnak. Csak harcolnak, ha létfontosságú. Ezért nem volt szabad kimondanom.
Lassan ébredezni kezdett a másik négy boszorkány is. Először Rebeka tért magához, majd Maria, végül Csenge és Veronika. Fáradt szemekkel tekintettek körül. Mikor már teljesen maguknál voltak, felálltak és szétnéztek. Ez ösztönös dolog az Orionoknál.
-
Mindenki túlélte? – érdeklődött Maria.
-
Igen. És most már el kell kapnunk azt a rémséget és meg kell mentenünk az embereket! – jelentettem ki.
-
Igen! – kiáltották egyszerre, Damiant kivéve. Ő meghallgatta a csatafelhívást, majd bólintott és visszafordult a patakhoz.
Csendes volt a reggel. El kellett gondolkodnunk pár dolgon, ezért egy időre külön váltunk. Rebeka a játszótéri hintába ült bele és ott gondolt végig mindent.
Maria az ebédlő egyik asztalánál foglalt helyet. Fejét karjaira támasztotta és merengve nézett ki az ablakon.
Csenge a patak mentén fekvő rókánál állt. Valószínűleg rájött, hogy ő és Veronika ölte meg azt az állatot. Biztosan ezen töprengett, mert szomorúan nézett a szerencsétlen jószágra.
Veronika a tábor melletti rét virágai közt heverészett és a felhőket fürkészte. Nem tudom, hogy min járhatott az agya, de annyi biztos nagyon el volt bambulva.
Damian az egyik ház küszöbén ült és nézett maga elé. Valószínűleg elképzelte magában a harcot, mert arca néha ijesztő, néha mérges volt.
Én a tábor bejáratánál álltam és a tábort néztem. Figyeltem a házakat, a játszóteret és a patak lejáratát. Olyan békés volt a tábor. Nem látszott meg rajta, hogy harc folyt ott éjszaka.
Ilyen csendben telt a reggel, s a délelőtt első fele is. A második része már izgalmasabb volt. Nem történt harc vagy ütközet, nem ilyesmiről van szó. Az ebédidő előtti órákban megbeszéltük a dolgokat, s azt, hogy ki mit érez.
A füvön gyűltünk össze, tíz óra környékén. Leültünk a zöld pázsitra és csendben vártuk, hogy valaki megszólaljon.
Csenge kezdte el. Nagy óhajtás után belekezdett mondókájába.
- Ma reggel lenn jártam a pataknál. Láttam a rókát. Megrendített a látványa. Alig tudtam elhinni, hogy azt Vera és én műveltük. Elgondolkodtam és rájöttem valamire. Csak úgy győzhetjük le a szörnyet, ha először saját képességeinket is felismerjük, és csak utána mérjük fel az ő tudását – mondta és Veronikára nézett.
Vera megértette a szavak nélküli üzenetet és folytatta Csenge mondanivalóját.
-
Igaza van Csengének. Ha nem ismerjük saját hatalmunkat, akkor nem fogjuk legyőzni a szörnyet, mert nem tudunk majd rögtönözni a támadás pillanatában. Ez a leglényegesebb, amit fel kell fedeznünk – egy kis szünetet tartott, de szinte azonnal folytatta – Én az otthoniakon gondolkodtam. Ha nem is az igazi szüleink, akkor is neveltek és szerettek. Tudjátok, nekem hiányzik a családom. Anya, apa, a rokonaim – felnézett az égre.
Damian ez után a mondat után lehajtotta a fejét, és ökölbe szorította a kezét. Hiányzott neki Stefan, hiszen az öccse. Éreztem benne a bosszúvágyat és szomorúságot.
Veronika az égről Mariára tekintett. Mikor Mari megszólalt, Damian újra figyelni kezdett.
-
Mint mindannyian, és is elgondolkodtam az eseményeken. Az ebédlőben ülve, visszaemlékeztem a vidám reggelikre. Örültünk minden egyes percnek, a sejtések és megérzések ellenére is. Sajnálom, hogy elmúltak azok, az idők. Arra a percre is visszagondoltam, amikor beszálltunk a buszba, a tábor első napján és ide utaztunk. Döcögött a buszunk és alig vártuk, hogy ideérjünk végre – mesélte mosolyogva és Rebekára nézett.
-
Én minden egyes percet és órát rendeztem magamban, egy-egy eseményhez fűzve. Bennem van a boszorkánnyá válásunk minden egyes pillanata, Beba haláltusája, Stefan áldozata – mondta Rebeka.
Damian hirtelen felpattant és elfordult. Mindenki odanézett. Kezei reszkettek, olyan erősen ökölbe voltak szorítva. Majd amilyen váratlanul felkelt, olyan gyorsan ült vissza a helyére, már felénk fordulva. Rebeka neki adta át a szót, s Damian is elmondta, ami a szívét nyomta.
-
Én még csak pár hete tudtam meg, azt, hogy Orion vagyok. Nem mondtam senkinek, még az öcsémnek sem, pedig ő az Orionok mágusa. Csak annyit tudott erről az egészről, hogy meg kell keresnünk öt lányt, akik boszorkányok. Ezért mindennap szétváltunk azzal az ürüggyel, hogy keressük a boszorkákat. S ő lett a szerencsésebb, megtalált titeket, s ezzel együtt a szerelmet is – rám nézett, majd folytatta – a testvérem feláldozta magát, hogy az, akit szeret, élhessen. Az én szememben hős. A bosszúvágy viszont bennem van, ami nem nagy erénye az Orionnak. Ezt az érzést nem sikerült még elűznöm. De ha sikerül, akkor is segítek kinyírni a szörnyet, mert megérdemli – jelentett ki határozottam, majd rám tekintett.
Bele is kezdtem mondókámba.
-
Én ma a kapuhoz álltam, amelyen először beléptünk ide. Visszagondoltam az első percekre, amelyeket itt töltöttünk. Emlékszem, Rebeka alig tudta kivárni, azt, hogy szobát kapjunk. Akkor még olyan béke volt. Pont olyan, mint amilyen ma reggel. De ez elmúlt. Jött a szörnyecske, és minden megváltozott. Boszorkányokká váltunk ismét, s ezzel sok szomorúság járt. Kiderült, hogy akik neveltek minket, nem az igazi szüleink. Én elveszítettem azt, aki a táborban fontos lett számomra. És még rengeteg dolog történt, ami fájdalmas volt. De ezeket az emlékeket ma sikerült feldolgoznom, és mélyre eltemetnem magamba. Ezért azt mondom, hogy győzzük le a szörnyet és felejtsük el a rossz dolgokat örökre – elmosolyodtam.
Miután elmondtam én is, azt, ami a szívem nyomta, társaim nagy levegőt vettek és behunyták szemüket. Valószínűleg éltek a javaslattal, és elásták a fájó emlékképeket. Pár perc elmúltával már mind elszántan álltunk a zöld pázsiton. Már nem voltunk szomorúak sem a szüleink miatt, sem a harcok miatt. Már én sem keseredtem el, ha Stefanra gondoltam. Sőt ezek a dolgok erőt adtak, hogy szembe szállhassunk a szörnnyel, mikor eljön a végső összecsapás.
Végső küzdelem
A rossz emlékek leküzdése után, jó kedvünk volt. A jókedv ellenére azonban, le kellett győznünk a szörnyet. Ezért a délutánt tervek szövögetésével töltöttük. Az ebédlőben leültünk az egyik asztalhoz, papírral és ceruzával.
A legjobb barátnők egymás mellé ültek. Maria és Rebeka az asztal jobb oldalán, míg Csenge és Veronika a bal oldalán foglalt helyet. Én és Damian inkább álltunk, mert így nem kellett folyton fel kelnünk, ha szükségünk volt valamire.
Elkezdtük a terv kidolgozását. Sorba jöttek a jó ötletek. Csenge azt javasolta, hogy kétfős csapatokban vizsgáljuk át az erdőt. Ez nem tűnt rossz megoldásnak, de mégis elvetettük. Hiszen ha megtaláljuk a szörnyet, hogyan jelzünk a többieknek. Tehát más tervre volt szükség.
Rebeka javaslata szerint a szörnyet elő kell csalogatni. Ez is kiváló ötlet, csak egy hiba akadt benne. Milyen dologgal lehetne előcsalogatni a szörnyecskét.
Végül Maria ötlete bizonyult a legelfogadhatóbbnak. Ő visszagondolt az Orion szavaira, aki azt mondta, hogy a szörnyet addig nem lehet elpusztítani, amíg az ereje forrását el nem töröljük a föld színéről. S ez így is volt. Csak éppen ki kellett találnunk, hogy mi a szörny erejének eredete.
-
Az Orion azt mondta, hogy gondoljunk a tábor elejére – jegyezte meg Rebeka.
-
Igen. Azt mondta, hogy a megérzéseinkre és sejtéseinkre kell hallgatnunk, és akkor rájövünk az igazságra – emlékezett Veronika.
-
Hát lássuk! Milyen megérzés és sejtés vezetett minket a tábor elején? – elgondolkodtam.
Rögtön elöntött az, az érzés, amit a tábor elején éreztem. Amikor magához húzott a kis folyó és az erdő. Ekkor összeállt a kép, s ennek hangot is adtam.
-
A patak és az erdő az ereje forrása. A sejtéseink és megérzéseink mindig ehhez a kettőhöz vezettek – jutott eszembe.
-
Igen. A tábor eleje. Minden stimmel. Hát ezért volt olyan különös mindig a patak – bólogatott Csenge.
-
Oké. Ezt már tudjuk. De mit csináljunk a patakkal? Szárítsuk ki? És az erdő? Égessük fel? –tudakolta Rebeka.
-
Hát, boszorkányok vagyunk. Tűz, föld, szél, vihar, víz és nap. Ráadásul még egy védelmezőnk is van. A vihar villámjai belecsapnak a fákba, s kettéhasítják őket. A tűz felégeti a növényeket, a szél pedig elfújja a maradványokat. A nap szárítja, a föld betemeti a patakot. Damian pedig megvéd minket, amíg mi végzünk a varázslattal. Így jó? –ajánlottam .
-
Oké! – kiáltották egyszerre.
Tehát a terv megszületett. Veronika, Csenge és Rebeka elindultak, hogy elpusztítsák az erdőt. Maria, Damian és én pedig nekiindultunk, hogy megsemmisítsük a patakot. Elszántabbak voltunk, mint bármikor azelőtt.
Együtt indultunk útnak, de a lejáratnál szétváltunk. Hárman mentek az erdőbe, hárman pedig a pataknál maradtunk. Hallottuk, hogy Rebeka, Csenge és Veronika megkezdik a varázslatot. Láttuk amint vihar kerekedik, villámok cikáznak, amelyek kettéhasítják a fákat. Majd hirtelen lángok csaptak fel, s egyik növényről a másikra pattogtak. A lángok terjedését a szél segítette. Ekkorra jött el az ideje annak, hogy mi is elkezdjük a varázslatot.
Maria kinyitotta tenyerét és odament a patakhoz. Ezután én is kitártam kezeimet, melyben a nap egy kis darabkája lebegett, s odasétáltam a kis folyó mellé. Majd együtt kezdtük mormolni a varázsigét.
„Hol születtél, ott végzed be sorsod. Hol éltél, csak medred marad ott. Kit bántottál, az békét kap. Pusztulj hát gonosznak áradata! Semmisülj meg szörnyeknek lakása! A partodon elpusztult lelkek átka beteljesedjen rajtad! Szenvedj úgy, mint azok, akik itt haltak meg! Sírj te is patak! Sírj úgy, mint azok, akik a te szülötted miatt végeztettek be! A nap szárítsa minden egyes vízcsepped! A föld foglalja el a medred! Pusztulj patak, ma végrehajtjuk az ítéletet, mit az Orionok szabtak ki neked!” – mondtuk s a kezemben lebegő kis napot a patak tetejére, helyeztem. A nap sárga fátyollal vonta be a kis folyót. A sárga lepel magába szívta a patak minden egyes vízcseppjét.
Közben a lángok már minden fára és bokorra kiterjedtek. A narancssárga fényáradat ugyanúgy borította be az erdőt, mint a sárga fátyol a patakot. A fákat mohón emésztette a tűz, míg a nap felszívta a kis folyó minden egyes cseppjét. Ezt onnan tudtuk, hogy a csobogás mind halkabb és halkabb lett. Végül megszűnt az a kicsi csörgedező hang is, amelyet az utolsó pár percben hallottunk. Ebben a percben kidőltek a makacsabb fák is. A narancssárga burok eltűnt a maradványok között, visszatért Rebeka kezébe, ugyanúgy, mint a sárga lepel az én tenyerembe.
A sekély folyómederben egy csepp víz se maradt, az erdő helyén csak fekete hamu volt. Ekkor lépett elő Maria, aki a tenyerében lebegő földdarabkát beleszórta az üres mederbe. A kis föld azonban gyorsan beterítette az egész medret. Miután ez megtörtént, Csenge, aki a hamuban állt, a szél erejével elfújta az erdőmaradványokat. Ekkor vérfagyasztó kiáltást hallottunk. A szörny kiabált.
-
Elpusztítottátok az erdőm! Beástátok a patakom! Elvettétek az erőm felét! Ezt megbosszulom! – kiabálta.
Ekkor a kitisztult ég újra elsötétült. Újra villámok kezdtek cikázni, dörgött az ég. Ez a vihar-előkészület azonban nem olyan volt, mint Veronikáé. Vera záporai és zivatarai a jót képviselték, míg a szörny rettentő égiháborút kezdeményezett.
Ez a vihar a szörny dühét és sértettségét jelentette. Még nem is sejtettük, hogy milyen terve van ellenünk. Csak sejteni tudtuk, azt, hogy milyen eszközökkel fog harcolni velünk szemben. A szörnyecskének meg voltak a maga fegyverei, ahhoz, hogy legyőzzön minket. Ám mi is fel voltunk készülve. Megengedett és tiltott eszközökkel. Mert a végső csapás, döntő csata.
Az ég elsötétülése után, szinte azonnal megérkeztek a többiek. Maria és Damian megrettenve figyelték a gomolygó felhőket. Veronika, Csenge és Rebeka is kissé ideges volt. Valószínűleg a hirtelen jött jel szele csapta meg őket. Nem akartam okoskodni, de fel kellett őket bátorítanom, különben nem mentünk volna semmire.
-
Ne ijedjetek meg! A szörnyecske nem lesz erősebb nálunk! A jót képviseljük! Az öt Orion le fogja győzni őt! Hiszen még egy segítségünk is van, aki megvéd minket! – mondtam határozottan és Damianra néztem.
Egyszerre bólintottak és bátor tekintettel várták a szörnyet. Ekkor már nem aggódtam amiatt, hogy nem mi fogunk nyerni. Elszántan vártam az összecsapás pillanatát. A szörny viszont a legrosszabb eszközt választotta a mi legyőzésünkre.
A szörnyecske hirtelen jelent meg, egy ugrással termett előttünk. Gonoszság ült a szemében. Nem volt már erdő, mi elrejtse. Nem volt már patak mi megvédje. Elpusztítottuk ereje forrásait, s ezért véres bosszút akart állni.
Külön-külön akart végezni mindannyiunkkal. Először Veronikát és Csengét támadta meg. A két legjobb barátnőt, akik mindig kiálltak egymás mellett, a kisebb viták ellenére is.
A szörny mormolni kezdett valamit, majd a földre térdelt. Hihetetlen módon benyúlt a föld alá, mintha az csak víz lenne. Majd lassan visszahúzta karjait. S mikor megláttuk mit tart mancsaiban elszörnyedtünk, főleg Vera és Csenge. A halott rókát tartotta a bundájánál fogva. Szerencsétlen jószág szőre csupa vér volt.
-
Jaj, nem! – kiáltott Veronika.
-
Jaj, de! – nevetett a szörny.
Csenge megborzongva nézett az állatra. Reszketett a bűntudattól és a félelemtől. Veronika elfordította fejét és fájdalmas arckifejezés ült az arcára. Látszott rajtuk, hogy az eltemetett emlékek feltörnek bennük. Először nem tudtam, hogyan segítsek nekik, de aztán rájöttem.
-
Ne féljetek! Ne hagyjátok, hogy feltörjenek az emlékek! Nem a ti hibátok! A szörny csinálta! – kiabáltam jó hangosan.
Meg is volt a hatása, Veronika és Csenge lassan kezdett megnyugodni. A félelem eltűnt arcukról. Ökölbe szorított kézzel a szörny elé álltak, majd így szóltak:
-
Mit a gonosz tett, annak már vége! Nem mi tettük, csak a gonosz! Mit eltemettünk, az újra már nem pusztíthat. Ma meghalsz szörny! – fenyegetőztek, és visszaálltak mellénk.
-
Ne olyan gyorsan! – emelte fel a mancsát, és behunyta a szemét.
Az égről eltűntek a felhők, a nap ragyogóan sütött az égen. Mintha csoda történt volna, körülöttünk zöldellő fák virítottak. Egy kicsivel messzebbről csobogást lehetett hallani. Olyan volt, mintha az erdőbe kerültünk volna vissza. S a legkísértetiesebb az volt, hogy nem az Orionok ruhájában voltunk és a hajunk sem volt hosszú. Sőt! Ugyanabban a szerelésben voltunk, amit akkor viseltünk, amikor a szörnyecskét megtaláltuk.
Körbenéztünk, és pár percre el is feledkeztünk a szörnyről. Rebekával hirtelen egymás felé fordultunk és ijedten néztünk egymás szemébe. Mindkettőnké olyan volt, mint az embereké. Az övé barna, az enyém zöld. S ekkor láttuk meg a többieket. Mindannyian újra emberiek voltak. Ekkor jöttem rá, arra, hogy pont ugyanúgy nézünk ki, mint a szörnyecske megtalálásának napján. Damian viszont pontosan ugyanolyan volt, mint addig. Hiszen ő akkor már Orion volt.
Miután erre rájöttünk visszafordultunk a szörny felé. Most az a kis aranyos szőrgombóc volt, mint legelőször. Maria rögtön odaszaladt hozzá és felemelte. Elfelejtett minden szörnyűséget, amit a szörny csinált. Sőt! Szeretettel nézett a szörnyre, amely aranyos kisállat formáját öltötte.
-
Ugye milyen ari? – kérdezte Mari.
-
Maria tedd le! – szólt rá Rebeka.
-
Ő a szörny. Tedd le! Felejtsd el! – kérleltem.
Maria kétségek közt vergődve nézett a szörnyecskére. Végül letette a földre és odajött hozzánk.
-
Állj! Ne hagyj itt! Vigyél el ugyanúgy, ahogy régen. Hiszen akkor, hogyan pusztítsam el a tábort? – kérdezte nyájas hangon.
-
Tessék? Nem az én hibám! – kiáltotta Mari ijedten, mert rájött, ha ő nem találja meg a szörnyet, akkor nem lett volna semmi baj.
-
Dehogynem! Gyere! Vigyél el! – kérte a szörny Mariát.
-
Nem! Nem! Nem! – tiltakozott Mari.
-
Maria! Ne hagyd magad! Te vitted magaddal. Ez igaz. De mi lesz, ha nem hozod? Nem találkozok Stefannal, nem leszünk boszorkányok – vigasztaltam.
-
És nincs annyi halál! Nincs annyi szenvedés! Itt lennének a barátaink, és nem tudnánk az igazat a szüleinkről! Sokkal több rosszat csináltam, mint jót! – kiabálta Maria, mire a szörny nevetni kezdett.
-
Ne emészd emiatt magad! Engedd el az emléket, úgy ahogy ma reggel. Térj vissza az Orionokhoz, e nélkül a rossz emlék nélkül – mondtam határozottan.
Erre Maria szembenézett a szörnnyel és így szólt:
-
Én miattam volt, ez igaz! De te akartad! Most eltemetem ezt az emléket, és örökre elfelejtelek téged!
Ezzel visszaállt közénk. A táj azonnal változni kezdett. Visszatértünk a táborba, újra Orionokként. A szörny újra igazi arcát mutatta. Már csak hárman maradtunk, akiket még nem próbált megrémíteni. S ezt ő is tudta, hiszen velünk folytatta.
Előrelépett párat és a hátunk mögé mutatott. Hátranéztünk. Olyan volt, mintha egy életnagyságú filmet néztünk volna. Először az én rosszullétemet láttam, majd amint Stefan odafut, és ahogy elrohan segítségért. Aztán amikor az Orionok elvittek, végül mikor Stefant feláldozták. S még a szörny a visszatérésemet sem spórolta ki. Fájó sebeket tépett fel az a képsorozat.
Mikor véget ért és visszafordultunk, a szörny vigyorogva bámult rám. Én nem tudtam a szemébe nézni, így inkább Rebeka és Damian felé fordultam. Rebeka nagyon idegesnek látszott, Damian pedig dühösnek és zaklatottnak. Azt értettem, hogy Damiant és engem miért akar ezzel elkeseríteni, de Rebekát nem. Pedig ő volt a legingerültebb.
Egy ideig gondolkodtam ezen, majd a szörnyre néztem. Kárörvendő mosoly húzódott végig az arcán.
-
Rebeka! A második kedvencem. Te belőled még válhatna gonosz, hiszen a saját társad döntését sem tisztelted – nevetett a szörny Rebekára nézve.
Rebeka ökölbe szorította a kezét és idegesen pislogott. Nem értettem az egészet, s kíváncsi voltam arra, hogy miért beszél ilyeneket a szörny.
-
Miért mondja ezt? Mit tettél Rebeka? – tudakoltam, mire Rebeka összeszorította fogát és a szörnyre meredt.
-
Ó! Pardon! Hiszen még Beba nem is tudja. Elmondod, vagy rám hagyod ezt a feladatot? – kérdezte a szörny, de Reb nem válaszolt.
-
Hát jó. Kénytelen leszek én elmondani az igazságot – ingatta fejét a szörny fejingatva.
-
Mit akarsz te elmondani? – kérdeztem gyanakvó hangon.
-
Hát csak annyit, hogy Stefan nagy nehezen elfogadta volna a döntésed. Viszont egy bizonyos személy addig beszélt neki, míg feláldozta magát. S ez a személy Rebeka volt – árulta el a szörny gúnyos sajnálkozással.
Megrökönyödve hallgattam a megdöbbentő szavakat. Hol Rebekára, hol a szörnyre tekintettem. Rebeka remegve nézett rám, a szörny pedig mosolyogva bólogatott.
-
Igaz ez? Stefan most élhetne, ha te nem avatkozol bele? – kiabáltam mérgesen.
-
Igen, igaz – válaszolt lehajtott fejjel.
Már majdnem belekezdtem az újabb mondatba, amikor Maria megszólalt.
-
Ne! Ne veszekedjetek! Ez a célja! Azt akarja, hogy valamelyikünk kiessen, és ne tudjuk legyőzni!
-
Így van. Te segítettél, most mi viszonozzuk. Gondold csak el! Mi van, ha, Stefan életben marad? Most ő állna itt és harcolna a szörnnyel. Ha ő lenne itt helyetted, akkor semmi esélyünk sem lenne. Jobb lenne, ha most halna meg, velünk együtt? – tudakolta Csenge.
-
Nem, nem lenne – feleltem halkan.
-
Beba! Bocsáss meg neki! Ne akarj bosszút! Orion vagy, ezt ne feledd! –emlékeztetett Veronika.
Ekkor Damianra néztem, aki tétlenül állt az elhangzottak után.
-
Mit a gonosz tönkretesz, azt az Orion megjavítja. Én megbocsátok, s az emléket még mélyebbre ásom – sóhajtottam, és kezet fogtam Rebekával.
-
Hol a rossz megjelenik, ott jó nem születik. Ne legyen hát több rossz, megbocsátok én is – csatlakozott Damian, és ő is kezet fogott Rebekával.
A szörny dühösen nézett ránk.
-
Nem lehet igaz! Átkozott Orionok! A szeretet és a jóság a fegyverük! – kiabálta dühösen.
-
Csak ennyire vagy képes? – érdeklődtem a szörnytől, mire odajött hozzánk Maria, Csenge és Veronika.
-
Lásd hát a mi erőnket! Hisz az öt Orion összeállt! – kiáltotta Veronika.
Damian erre hátrébb állt, mi pedig egy sorba rendeződtünk. Kezünket magunk elé tartottuk, s kitártuk őket. Bennük tündökölt a hat ősi erő. A szörny kétségbeesve bámulta a hat hatalmat.
Ezzel nem törődtünk, s együtt kezdtük el mondani az Orionok kis versének első négy sorát.
„Orionok népe, Orionok büszkesége,
Öt lény, kik eltűntek az elején.
De most visszatérnek és minden más lesz, mint régen.
Szenvedés és fájdalom, nincs vigasz, ezt jól tudom”.
A szörnyecske értetlenül hallgatta a versikét. Ekkor azonban elhallgattunk, s előreléptem, majd folytattam az elkezdett költeményt.
„Egynek megadatott, az igaz,
A szerelem záloga az.
De a szörny ezt is elveszi,
A lány lelkét tövestül tépi ki.
A fiú viszont megmenti,
S a halálba ő megy sírni”.
Ezután, a részlet után egyesítettem két erőmet, s kinyújtottam a karom. Ekkor mellém lépett másik négy társam is, s együtt fejeztük be a verset.
S eljön a nagy összecsapás,
Hol hallatszik vad kiáltás.
Hogy kigyőz, azt nem tudom,
De nem lesz többé irgalom.
Orionok népe, Orionok büszkesége,
Öt lény kik eltűntek az elején.
Ekkor a másik négy Orion is kinyújtotta karját. Kört alkottunk, mire a szörny támadásba lendült. Damian viszont résen volt, s lefogta a szörnyet. Eközben mi elkezdtük a varázslatot.
Egyesítettük a hat hatalmat, de most nem lett semmi bajunk, mert nem rossz szándékkal tettük.
Amint az erők összeértek, a tenyerünkben egy fénylő gömb jelent meg.
„Bár tiltott fegyver, mégis ezzel győzzük le. Hát rajta! Pusztítsuk el az Orionok erejével!” – kiáltottam, és behunytam a szemem.
Nagy levegőt vettem és koncentrálni kezdtem. Magam elé képzeltem, amint elpusztul, s eltűnik. Ezek után kinyitottam a szemem és a következő szöveget kezdtük el mondani mind az öten.
„Téged a gonosz teremtett, a pokol szülöttje vagy. Minket az ég teremtett, a föld gyermekei vagyunk. A jó a nevelőnk, a szeretet a tanárunk. Ezért a föld pusztítson, a szeretet emésszen, a jóság dühítsen. Az Orionok ereje büntessen téged!”
Ekkor a kezünkben lévő fénylő gömb a szörnyre irányult, s egy burkot formált köré. Damian erre hirtelen elengedte. Ekkor a burok zsugorodni kezdett, s egyre kisebb lett, a szörnnyel együtt. A szörny ijedten kapálózott és kiabált.
Miután már a burok elég kicsi volt, egy színes fény szállt be a burokba és körbevette a szörnyet. Ez a színes fény a jóság és a szeretet keveréke volt.
-
Neeee! – kiáltott a szörny, mire a burok újra zsugorodni kezdett.
Végül eltűnt. Nem tudtuk, hová. Annyiban voltunk biztosak, hogy elpusztult.
Pár perc elmúltával a színes fény és a burok újra megjelent. A burok visszaalakult fényes gömbbé, s visszarepült tenyerünkbe, ott szétvált és ismét a saját hatalmainkat tartottuk kezünkben.
A színes fény pedig Damian tenyerébe szállt. Damian először nem tudott mit kezdeni a fényjelenséggel, de aztán rájött. Felemelte a kezét és így szólt:
-
Kik lelkét elvetted, azok most kapják vissza! Kik miattad haltak meg, azok most térjenek vissza!
Ekkor hatalmas fény árasztotta el a tábort. Pár pillanatig nem láttunk semmit, de aztán újra elsötétült minden. Csak éppen már nem voltunk egyedül. Ott álltak a táborozók, s csodálkozva néztek ránk.
-
Mi történt? – tudakolta Rozika néni.
-
Hát nem emlékszik? – kérdeztem meglepődve.
-
De. Arra, hogy egy szőrcsomó elrabolt, aztán megharapott. Többre nem nagyon. De hát kik vagytok ti? – érdeklődött Rozika néni.
-
Nem tetszik megismerni? – kérdezte Rebeka.
-
Ti vagytok azok? Csenge, Maria, Rebeka, Veronika és Beba? – kiáltott vidáman.
-
Igen, mi vagyunk azok – feleltem mosolyogva.
-
De a szemetek. A hajatok. Hogy lehet, hogy ti vagytok? – tudakolta tanár néni.
-
Ez legyen a mi titkunk – vigyorgott Csenge.
-
Hát jó. Ti boszorkányok! – viccelődött Rozika néni.
Nem folytattuk tovább a beszélgetést, inkább elindultunk a házunk felé. Megnyugodtam, hogy előkerültek. Vidáman sétáltunk a házunk felé, Damian társaságában.
Mikor odaértünk, sorba mentünk be. Először Rebeka, aztán Csenge és Veronika, végül Maria. Én is menni készültem, amikor egy hang szólított meg.
-
Hát engem meg kinn hagytok? – kérdezte a hang.
-
Ki van ott? – érdeklődtem kíváncsian.
-
Hát én – válaszolt, és előlépett a sötétből.
Talán még soha nem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor megláttam az illatő arcát. Stefan állt ott vigyorogva a fenyőfák mellett. Rögtön leugrottam a lépcsőről, egyenesen a nyakába.
-
Hiányoztál – nevetett.
-
Te is nekem! – feleltem vidáman.
Ekkorra már Damian is ott állt mellettünk. Mikor Stefan elengedett, és meglátta Damiant, még szélesebb mosoly húzódott arcára.
-
Bátyám! – kiáltotta, és kezet fogott a testvérével.
-
Testvérem! – Damian megölelte öccsét.
Ilyen vidáman ért véget az a nap, amelyen megöltük a szörnyet.
Utolsó nap
Vasárnap reggelre virradtunk. Az utolsó napra, amelyet a táborban töltöttünk. Boldogok voltunk. Nem volt szörny, a barátaink előkerültek, Stefan élt. Nem is kellett volna több ennél. Már csak az volt kérdéses, hogy mit tegyünk. Haza mehettünk volna a „szüleinkhez”, vagy ott maradhattunk volna és élhettük volna az Orionok életét. Ezt egy találkozás döntötte el.
Az éjszaka remek volt. Damian és Stefan hazamentek, a saját házukba. Mi a szobánkban voltunk, de csak a fele éjszakát aludtuk át. Hiszen ki hallott már olyan táborról, amelyben a gyerek az utolsó éjszakát átalussza. Tehát az éjjel beszélgettünk, hülyéskedtünk, fogkrémeztünk, s mindent, amit egy átlagos gyerek.
Ezért reggel kissé fáradtak, de nagyon vidámak is voltunk. Nem akadt sok dolgunk, hiszen a ruháink, amiket hoztunk eltűntek, az Orionok ruháját viseltük, amely mindig tiszta és jó illatú volt. Reggeliznünk sem kellett, hiszen nem ettünk sokat. Így a reggelt a füvön ülve töltöttük. A táborozók mind csomagoltak, s várták a buszt. Nagyon izgatottak voltak. Mi nyugodtak maradtunk.
Számunkra csak egyetlenegy kérdés maradt. Maradunk vagy megyünk? Mint már mondtam, ezt egy találkozás döntötte el. Ez a találkozó a busz megérkezése előtt tíz perce történt. Éppen a tábor melletti réten sétáltunk, amikor zajt halottunk a hátunk mögül.
Hátranéztünk, és megláttuk a három Oriont. Előlépett a legismertebb és így szólt:
-
Nektek köszönhetjük életünket. Már nem vagyunk félhalottak. S ez a ti művetek. Köszönjük – kedvesen mosolygott ránk.
-
De miért használtátok az Orionok erejét? Hiszen, az veszélyessé is válhatott volna – komolyodott el a második.
-
Ez volt a legmegfelelőbb terv. Ha nem ezt használjuk, meg is halhatunk – magyarázkodtam.
-
Rendben. Nem ez a fő kérdés. Ti Orionok vagytok, az Orionok népéhez tartoztok. Damian a szeretettel és a jósággal sokakat feltámasztott. Sajnos a szüleitek nincsenek közöttük, de azt üzenik, szeretnek titeket – mondta a harmadik.
-
Így van. A fő kérdés az, hogy elmentek az emberek közé, vagy itt maradtok az Orionokkal. Ha maradtok, akkor elintézzük, hogy a „szüleitek” ne emlékezzenek rátok, se a barátaitok. Ha elmentek, akkor újra emberek lesztek, s elvesztitek erőtök. Stefan és Damian velünk marad. Ti hogyan döntötök? – tudakolta az első Orion.
-
Mielőtt döntenétek! Beba! Stefan azt üzeni, hogy bárhogy is döntesz, ő mindig szeretni fog téged. Akár emlékszel rá, akár nem – nézett rám a második boszorkány.
-
Hát itt az idő! Döntsetek! Maradtok vagy sem? – kérdezte a harmadik boszorka.
-
Maria! Maradsz vagy sem? – fordult Maria felé a legismertebb Orion.
-
Itt maradok! – felelt büszkén Mari.
-
És te Rebeka? – kérdezte a második Orion.
-
Én is maradok! – vágta rá Reb.
-
Rendben. Csenge és Veronika. Ti hogy döntötök? – tudakolta a harmadik.
-
Hát persze, hogy maradunk! – kiáltották egyszerre.
-
És Beba! Mit választasz? Otthoni családod vagy az itteni Orion közösséget, hol a szerelem is vár? – érdeklődött az első Orion.
-
Nehéz kérdés. Otthon várnak, itt marasztalnak… Itt maradok. Ti vagytok az igazi családom, ez az én életem – válaszoltam, majd elmosolyodtam.
Ez el lett döntve. Egyszer azonban még visszamentünk a táborba. Nem csomagolni, vagy szétnézni. Elbúcsúzni mentünk. Hiszen akkor láttuk őket utoljára. Először Enjihez mentünk oda, aki Veronika egyik jó barátja volt. Enji vidám volt, nem is sejtette, hogy mi nem megyünk velük.
Ott álltunk előtte, s vártuk, hogy valamit mondjon. Ő meg is tette, s az első kérdése ez volt:
-
Mikor szállunk fel a buszra?
-
Mi nem megyünk veletek. Itt maradunk – felelt Veronika.
-
Nem kérdezem miért. Búcsúzni jöttetek? – tudakolta elkomolyodva.
-
Igen – mondtam és kempós kézfogással, elbúcsúztam tőle. Ezzel a kézfogással köszönt el mindenki, hisz ez volt az osztály szokása.
-
Viszlát Enjela – köszöntünk egyszerre és odamentünk a többi ismerősünkhöz.
Odamentünk Bernardhoz, aki ugyancsak osztálytársunk volt. Kemény srác volt, mégis komolyan vette az elköszönést. Valamint elbúcsúztunk Katetól, aki ugri-bugri kislány volt, mégis jó barát. Szegényke, hogy meglepődött, amikor elbúcsúztunk tőle.
Végül Rozika nénihez is odasétáltunk. Ő nem lepődött meg, de egy kicsit elszomorodott.
-
Miért maradtok itt? – kérdezte szomorkásan.
-
Ne kérdezzen tanárnő! Elégedjen meg annyival, hogy ez a mi sorsunk – válaszoltam mosolyogva.
-
Hát jó, megelégszem. De hát kit tanítok én földrajzra? Az ötösök itt maradnak - kissé kétségbeesett.
-
Nem. Ott van például Angela. Ő dicséretes ötös – emelte fel a mutató ujját Rebeka.
-
És mit mondok szegény szüleiteknek? – sóhajtott idegesen.
-
Ne, tessék aggódni! Akik most elmennek, azok már nem fognak ránk emlékezni, s az otthoniak sem. Ezért most örökre elköszönünk – feleltem komolyabban.
-
Hát, akkor, viszlát! – köszönt el tanár néni.
Ebben a percben szálltak fel a gyerekek a buszra, s így Rozika néni is felült hozzájuk. Azért még egyszer visszakiabált:
S ezzel felszállt az autóbuszra. A jármű motorja bedurrant, s a busz elindult. A nyitott ablakokon integető kezek százai bukkantak elő és vidám szemek kukucskáltak ki az üvegen. Mi is integettünk. Örökre elköszöntünk ezzel. Végül a busz kiment a kapun, a kezek eltűntek az ablakból, a kíváncsi gyermekszemek már csak az utat nézték. Elmentek, örökre elmentek.
Mi pedig visszaindultunk a három Orionhoz, hogy hazamehessünk a mi birodalmunkba, ahol az Orionok élnek.
Vége
|