Boszorkányok

   A kezemben szorítottam a fotót, nem értettem, hogy hogyan kerülhettünk mi arra a képre. Felnéztem Stefanra, aki még mindig várta a válaszomat. Nem bírtam tovább magamban tartani a kérdést. Megkérdeztem hát:

• Hogy kerültünk mi erre a képre?
• Nem emlékszel? Semmire? – tudakolta csodálkozva.
• Mire kellene emlékeznem? Én téged ma láttalak először, soha azelőtt nem találkoztunk. Nos mond! Mit keresünk mi ezen a fotón? – ennél a mondatnál a hangom elcsuklott, mert fölzaklatott ez a kép. És a válasz még ennél is ijesztőbb volt.
• Hát, ha te semmire sem emlékszel, akkor baj van. Tudod, nem mondtam el mindent a szörnnyel kapcsolatban – lehajtotta a fejét.
• Mit nem mondtál még el? – kérdeztem idegesen.
• Hát azt, hogy az, az öt lány, akit a képen láttál, ők ott voltak a falu elpusztításán. Lehet, hogy hihetetlenül fog hangzani, amit mondok, de ők boszorkányok. Amikor a szörny gyilkolni kezdett, ez az öt lány megpróbálta megállítani, de nem volt elég erejük ahhoz, hogy elpusztítsák. Miután a falu kihalt, az öt boszorkány is eltűnt. Elhatároztam, hogy megkeresem őket. Ezért is viszlek oda a faluhoz, mert a legenda úgy tartja, ha a boszorkányok visszatérnek oda, ahol az emlékezetkiesés előtt legutoljára tartózkodtak, azon a helyen visszanyerik emlékezetüket – hadarta el az egészet gyorsan.

Én megrökönyödve álltam, és nem akartam hinni a fülemnek. Hogy én boszorkány? Meg Vera? Na meg Csenge? Na ne! Nem hittem, neki, amíg a faluhoz nem értünk. Ott fényderült mindenre.

     A volt községből már csak a leégett házak maradtak. A talajt csak néhol fedte fű, a többi helyen a kopasz föld állt üresen. Rémes volt a hely, de ismerősnek tűnt. Stefan egyszer csak megragadta a karomat és beljebb vitt a faluban. Nem értettem miért hurcolt odébb. Pár perc elteltével azonban rájöttem.

     Hirtelen szörnyű fejfájást éreztem, amely térdre kényszerített. Stefan segített felállnom. Hirtelen képek jelentek meg a fejemben. Rémült emberek futkostak ide-oda a kis községben, a mi kis állatunk mindenkit megharapott, s akit megmart azonnal összeesett, holtan! Majd feltűntünk mi. Egyféle varázslatot próbáltunk felhasználni a szörny ellen, de az megharapta Mariat, így nem tudtuk elpusztítani a szörnyeteget. Marianak nem esett baja, az ereje megvédte őt. De az energiája elszállt és így nem működött a varázslat. A falu népe elpusztult, mi pedig eltűntünk. Ebben a percben véget ért a szörnyű képek sorozata. Sírva néztem fel Stefanra, majd rohanni kezdtem. Ki abból a pokoli helyiségből, amely visszahozta a rémes emlékeket.                                                                                                                                                                                                                    Már kb. tíz perce futottam, amikor megálltam egy kicsit. Nem tudtam, hogy hol vagyok, mert futás közben nem figyeltem az utat. Körülnéztem az ismeretlen helyen. Körülöttem fák álltak. Alattam puha fű volt. Miután megvizsgáltam a terepet, észrevettem egy ösvényt. Már indultam volna, mikor gyors léptek zajára lettem figyelmes. A hang abból az irányból jött, amerről én érkeztem. A léptek egyre közelebbről hallatszottak, én pedig nem tudtam, hogy mit tegyek.                                                      Az tűnt a legészszerűbbnek, hogy elbújok egy fa mögé és bevárom az illetőt. A gondolatot tett követte, gyorsan elbújtam egy vastag törzsű fa mögé. A lépések egyre közeledtek, míg végül lelassultak, elhalkultak. Óvatosan kitekintettem, és megnyugodtam, amikor Stefant láttam magam előtt. Lassan előhúzódtam rejtekhelyemről. Stefan meghallott és felém fordult. Megkönnyebbült arccal nézett rám.

• Na végre megtaláltalak! Olyan gyorsan elszaladtál, hogy nem értelek utol. Miért rohantál úgy el? – kérdezte kíváncsi szemekkel.
• Megijedtem. Miután visszaemlékeztem mindenre, nagyon megrémültem. Rád néztem, de te nem szóltál semmit. Így inkább elfutottam. Azt hittem megijedtél tőlem – magyaráztam.
• Hogy megijedtem tőled? Hiszen, hogyan ijedhetnék meg olyasvalakitől, aki kiállt mellettem a barátai ellen. Én csak attól ijedek meg, aki nekem ellenszenves – mosolygott.
• Hát én nem vagyok az? – tudakoltam kíváncsian.
• Nem. Éppen ellenkezőleg. Nagyon helyes lánynak tartalak – pirult el.
• Valóban? Ezt eddig miért nem mondtad? – érdeklődtem.
• Nem mertem. Kezdettől fogva így van, de nem tudtam, mit reagálsz rá. Nos mondasz rá valamit? – kérdezte várakozó tekintettel.
• Mit is mondjak. Én erre csak annyit mondok, hogy te is helyes srác vagy. És te erre mit mondanál? – tudakoltam.
• Hú! Örülök, hogy te is így érzel – vigyorgott.

Éjféli túra

     Hazafelé indultunk, azon az ösvényen, amelyen el akartam indulni. Csendesen sétáltunk egymás mellett. Elfeledkeztünk minden szörnyűségről. Néha rásandítottam Stefanra, s ő viszonozta. Jó volt így lenni; félelem és szörnyek nélkül.

Lassan haladtunk az ösvényen, melynek végét nem láttuk. A gyalogutat fák szegélyezték, a nap megvilágította a sötét utat. Néha egy-egy kavics belefúródott a cipőmbe, s ilyenkor meg kellett állni, hogy kivegyem azt. Stefan viszont nem szólt semmit. Látszólag még örült is annak, hogy néha megállunk. Egyszer meg is kérdeztem, tőle, hogy:

• Nem zavar, hogy folyton meg kell állnunk miattam?
• Egyáltalán nem. Így legalább többet lehetek veled – mondta kivirult arccal.

Mindketten jót nevettünk ezen. Jó volt vele lenni. Észre sem vettük, hogy mennyire beesteledett. Felgyorsítottuk lépteinket, hogy minél előbb visszaérhessünk a táborba. A végére versenyt futottunk. Egyszer el is estem, de nem lett semmi bajom, mert Stefan felsegített, és hagyott nyerni a versenyben.

A nagy játékban lassan elértük a tábort. Lelassítottunk, s odagyalogoltunk a házunk ajtajához. Stefan nagy, kék szemeivel rám nézett. Teljesen libabőrös lettem a tekintetétől.

- Óvakodjatok a szörnyecskétől, vigyázzatok magatokra! Nem akarom, hogy bajotok essen! Te tudod, hogy ki vagy, s tudod mire képes az a kis sátánfajzat.

Most ismertelek meg. Nem akarlak máris elveszíteni – fogta meg a kezem.

• Viszlát holnap!- ezzel útnak indult. Utánanéztem. Pár pillanat alatt eltűnt. Én pedig beszaladtam a házba.

Odabenn furán fogadtak.

• Megjöttél? Na mond csak el, hogy mi folyik itt! Egy: ki az a fiú? Kettő: mi a baj a mi kis állatkánkkal? Három: hol voltál ilyen sokáig? – tudakolta Rebeka.
• Mi ez a nagy kíváncsiság? Hát, ha annyira tudni akarjátok, elárulom. Ezt a fiút Stefannak hívják. Ő látta, hogy mit csinál ez a kis szörnyeteg. Ráadásul ezt én is láttam, és ti is. A faluban voltunk ilyen sokáig, ahol kiderült, hogy boszorkány vagyok, na meg ti is. Van még kérdés? – mosolyogva.
• Igen. Normális vagy? – kérdezte Csenge.
• Igen. Teljes mértékben – feleltem még mindig mosolyogva.
• Na de Beba! Azt állítod, hogy mi boszorkányok vagyunk, na meg azt, hogy ez a kis gombóc bárkinek is árthat? Ez nevetséges! – legyintett Vera.
• Bebizonyítsam? Ha majd ti is látjátok mindazt, amit én, majd akkor hisztek nekem. Bizonyíték kell? Hát megkapjátok! – kiáltottam dühösen, majd elővettem azt a képet, amelyet Stefan mutatott nekem. Odaadtam nekik a fotót, és ők megrökönyödve figyelték a képet.
• Hogy lehetünk mi ezen a fényképen? – tudakolta Maria.

 -    Én is ezt kérdeztem Stefantól, amikor megláttam a képet, – emlékeztem

vissza – követeltem, hogy mondja el nekem az igazat. Ő pedig elmesélte, hogy a képen öt boszorkány van, akik az ellen a kis szörnyeteg ellen harcoltak. Azt mondta, hogy az öt boszorkány harcolt a kis szörnyeteg ellen, de nem sikerült, mert egyiküket megharapta. A falu kipusztult, a boszik eltűntek – meséltem nekik.

• De te hogy-hogy emlékszel, mi pedig nem – kérdezte Csenge.
• Én ott jártam a faluban. Miután felgyújtották, csak a megégett házak maradtak meg. Mégis úgy tartják, hogy ha az öt boszorkány visszatér arra a helyre, ahol az emlékezetkiesés előtt voltak, ott visszanyerik emlékezetüket, s erejüket. Hát ennyi – magyaráztam.
• De ez a kép még nem elég. Nem emlékszünk semmire sem. Nincs erőnk. El kell mennünk abba a faluba! – kiáltotta Rebeka.
• De mikor? Holnap újabb túra lesz. Mikor menjünk? – érdeklődött Csenge.
• Még ma. Még ma meg kell tudnunk, hogy mi folyik itt! – kiáltotta Vera.
• Rendben. Éjfélkor indulunk, mert a tanárok akkorra már alszanak. Oké? – kérdeztem társaimtól.
• Igen! – kiáltották egyszerre.
• Na de ha az egész erről a kis állatról szól, akkor, hogy keveredik ide a patak, na meg az erdő?- kérdezte Rebeka.
• Még nem tudom. De érzem, hogy ez is ki fog derülni – válaszoltam csendesen.

Pár óra telt el a beszélgetésünk óta. Mindenki feszülten várta, hogy a tanárok elaludjanak. Még csak fél tizenkettő volt, s a pedagógusok mind aludni tértek.  A biztonság kedvéért azért szétnéztünk, nehogy észrevegyen minket valaki.                             Lassan kilopóztunk a házunkból, s elindultunk azon az úton, amelyen Stefannal mentem a falu felé.                                                                                                     Sietnünk kellett, hogy még pirkadat előtt visszaérjünk a táborba. Futva haladtunk a falu felé. Maria néha rápillantott az órájára. Mire elértük a falvat, már egy óra volt. Beljebb vittem őket a házak közé, úgy ahogy Stefan is tette.                                                    Pár pillanat alatt mind a négyen térdre kényszerültek, úgy ahogyan én.                        Ők is látták maguk előtt a szörnyű jeleneteket, a halált s a pusztulást. Csak pár percig tartott mindez. Ez után a néhány minutum után, már mindannyian tudtuk, hogy kik s mik vagyunk. Csak egy rejtély maradt: mi csak egy egyszerű boszorkányok vagyunk vagy valamit uralunk?

Erre a kérdésre hamar választ kaptunk, mert…

• Hát ti meg hogy-hogy itt vagytok? – kérdezte Stefan, aki épp akkor jelent meg.
• Tanakodunk. Nem tudjuk, hogy mi csak egyszerű boszik vagyunk vagy valamit uralunk – mondtam Stefannak.
• Olyan nincs, hogy egyszerű. Ezt nektek kellene legjobban tudnotok. Azt hiszem, van egy könyvem, amelyben írnak a boszorkányokról. Majd holnapra megnézem, de most menjetek vissza! Ha pirkad, és nem találnak titeket, nem lesz esélyetek elpusztítani a szörnyet, mert elküldenek a táborból – figyelmeztetett Stef szigorú hangon.
• Jaj ne! A szörny! Ott van a táborban, ott hagytuk. Siessünk! – kiabálta Rebeka kétségbeesve.
• Stefan, gyere te is! Oda fogjuk adni neked, s te elviszed oda, ahol azelőtt volt - hadarta Maria.
• Te másra nem gondolsz? Mi lesz, ha baja esik? – tudakoltam Mariától, akit meglehetősen meglepte a válasz.
• Hú talán szerelmes a mi leányzónk? – érdeklődött gúnyosan Maria.
• Közöd? – kérdezte Stefan Mariától, aki ismét meglepődve nézett ránk.
• Ja, szóval nemcsak Beba, hanem Stefan is szerelmetes. Ki gondolta volna? – gúnyolódott Maria.
• Jaj, Maria! Ne legyél már féltékeny! Neked otthon van barátod! És most siessünk! – sürgetett Rebeka.
• Egyetértek. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki kit szeret. Haladjunk, mert mindjárt világos lesz – csatlakozott Rebekához Veronika.

Ezen a megszólalásán mindenki nevetett, kivéve Marit. Ő vörös volt, mint a paprika. De duzzogásra nem volt idő, indulni kellett. Nem lehetett tudni, hogy mire érünk haza. Így hát rohantunk, nehogy valami rémes dolog fogadjon minket.                                                                                                                            Alig félóra alatt visszaértünk. Már háromnegyed kettő volt. Csendben beszaladtunk a szobánkba, s el kezdtük keresni a kis állatot. Rebeka minden ágy alá benézett, Csenge megnézte a paplan alatt, Vera végigpásztázta a sarkokat,      Maria pedig az ablakoknál nézte meg. Stefan és én halkan kilopóztunk a házból, és körbesétáltuk a házat, s szétnéztünk a lépcső környékén is. Megriadva tapasztaltuk, hogy a kis szörny eltűnt!

     Nem tudtuk, mit tegyünk. Stefan hazament, mi pedig alvás helyett megbeszéltünk pár dolgot. Rebeka hozta fel az első témát:

• Szerintetek mi milyen boszorkányok vagyunk? – kérdezte Rebeka.
• Nekem van egy tippem. Emlékeztek arra, amikor az egyik kiránduláson éjszakába nyúlt a séta? –emlékeztettem társaimat.
• Igen, emlékszünk – mondta Vera mindenki nevében.                                                          
• Nos akkor, amikor megálltunk és felnéztünk az égre, mindannyian azt mondtuk, hogy az Orion csillagképet szeretjük a legjobban. Miután ezt kimondtuk, a csillagkép összes csillaga egyszerre villant fel – meséltem.
• Tényleg! És ezt más nem is látta. Csak mi láttuk. Mi öten – gondolt vissza Rebeka.
• Jó, felvillantak. De mit jelent ez? Szerintem semmi jelentősége nincs – mondta Maria szemrehányóan.
• Majd holnap kiderül. Stefan megnézi és elmondja nekünk. És most aludjunk! – zártam volna le a társalgást. De szavam nem sokat ért, mert alvás helyett Stefanról kezdtek beszélni.
• Jól néz ki ez a Stefan. Nem? – suttogta Maria.
• Igen. Bárcsak én tetszenék neki – ámuldozott Vera.
• Sajna ez a srác Bebát választotta – sajnálkozott Maria.
• Na nehogy azt mond, hogy Marcell neked nem elég jó! – ripakodott rá Csenge.
• Na de Csenge! Marci most nincs itt. Amúgy meg nehogy azt hidd, hogy ő különb nálam. Ő is szokott beszélni más lányokról a barátaival. Én miért ne mondhatnám el a véleményem más fiúkról? – sértődött meg Maria.
• Jó, jó. Abba nem szólok bele. De azt mégis tiszteletben tarthatnád, hogy Stefannak Beba tetszik, s ő ezt viszonozza. Nem igaz, hogy erre még nem jöttél rá – szidta le Csenge.
• Na jó. Bocsánatot kérek – bánta meg Maria.
• Elég lesz már! Aludjunk! – mondtam álmosan.
• Beba! Téged kicsit sem érdekel a dolog? Arról beszélünk, aki neked szimpatikus – jelentette ki Vera.
• Kicsit sem érdekel, az, hogy ti miről beszéltek. Ez a dolog csak rám és Stefanra tartozik. Értve? – ezzel befordultam a fal felé. Ettől a pillanattól kezdve nem láttam, nem hallottam, mert elaludtam.

Nem is emlékszem hány óra volt, de az biztos, hogy zajra ébredtem fel. Még sötétség borított mindent, és aludt mindenki. Lassan felültem az ágyban. A zaj az ajtó felől jött. Egyszer kaparászásnak, másszor kopogtatásnak hallatszott.      Nem tudtam, hogy ki vagy mi lehet, azt viszont biztosra vettem, hogy nem véletlenül a mi házunknál zörög.                                                                                Óvatosan felkeltem és a zörej irányába indultam. Mikor az ajtóhoz értem megálltam, és a fülemet odanyomtam a bejáratra. Csak pár pillanatig hallgatóztam, de már semmit nem hallottam.                                                                   Úgy gondoltam, hogy képzelgés volt az egész, és megnyugodva indultam vissza fekvőhelyem felé. De a neszezés újra kezdődött. Hátrafordultam, s a szememet le nem vettem az ajtóról. A zaj egyre erősebbé vált. Újra közelebb mentem, és a szememet a kulcslyukra tapasztottam. Nagyon megijedtem attól, amit ott láttam. Egy másik szem nézett velem farkasszemet. Gyorsan elugrottam az ajtó elől.                                                                                                                                      Pár pillanat múlva ismét a kulcslyukon keresztül vizsgáltam a kinti világot.    Ekkor nem láttam semmit. Elhatároztam, hogy kinyitom az ajtót, és megnézem, hogy ki szórakozik velem.                                                                                      Nem akartam halogatni a dolgot, így hát elfordítottam a kulcsot és kitártam az ajtót. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy senki nincs ott.        Lassan becsuktam a fából készült bejárót. Megfordultam, hogy induljak aludni, de ekkor megláttam azt a hatalmas szörnyet, amely előttem állt. Kajánul vigyorgott és kezeivel felém nyúlt. Szörnyű sikoltást hallattam, de nem ébredt fel rá senki. Ekkor a rém elkapott és felém hajolt…

• Beba, Beba! Kelj már fel! – suttogta Rebeka.

Kábultan néztem fel rá.

• Mi történt? – kérdeztem.
• Úgy forgolódtál és sikoltoztál, hogy nem tudtunk aludni. Mond mi bajod? – tudakolta Rebeka.

 -   Csak rosszat álmodtam – feleltem.

• Rendben van. Aludjunk, mert már csak pár óránk van reggelig – mondta Rebeka, és hanyatt vetette magát az ágyon.

„Szerencsére csak álom volt”- gondoltam magamban és ismét a fal felé fordultam.

Orion boszorkányok

   Másnapra virradtunk. Péntek volt. Szépnek adódott a reggel. Madarak csicseregtek a fákon, üde szellő áradt be a nyitott ablakon. Frissek és kipihentek voltunk. Izgalom is vegyült ebbe a frissességbe, mert ezen a napon tudtuk meg, hogy kik vagyunk mi.

Igyekeztünk, hogy minél előbb készen legyünk. Sietnünk kellet, mert reggeli után rögtön a túrára indultunk. Mikor kiléptünk a házból, rájöttünk, hogy nem is kellett volna annyira iparkodni, mert mi voltunk az elsők, akik sorakoztak a reggelihez. Sőt, már be is fejeztük a früschüköt, mire a többiek beértek. Mivel ilyen gyorsak voltunk, még volt időnk nyugodtan beszélgetni.

• Szerintetek hová megyünk túrázni? – kérdeztem társaimtól.
• Az erdőbe. Megkérdeztem Rozika nénit. Azt mondja, hogy elhívott egy fiút, aki ismeri az erdő minden rejtett zugát, mert itt él. Szerintetek ki az? – kérdezte Rebeka.
• Stefan. Egyértelmű, hiszen csak ő él itt és az anyja. Itt laknak az erdőszélen – meséltem.
• Te már ilyen jól ismered? Hiszen csak tegnap találkoztatok – cukkolt Veronika.
• Jaj, he! Kit érdekel a véleményed? – vetettem oda Verának.
• Jól van, na! Csak mondtam! – védekezett.
• Nini! Kit látnak szemeim! – kiáltotta el magát hirtelen Maria.
• Kit? – tudakoltam.
• Szerinted? Nem is sejted? – kérdezett vissza.

    Válasz helyett inkább odamentem az ablakhoz és magam néztem ki. Azt láttam, amire gondoltam. Stefan beszélt Rozika nénivel. Ebből arra következtettem, hogy valószínűleg vége a reggelinek, mert már szinte minden gyerek az udvaron volt.                                                                                                             Mi is úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a ház elé. A döntést tett követte, pár perc múlva már kinn is voltunk a szabadban. Láttuk Stefant, aki néha körbenézett, mintha keresne valakit vagy valamit.  Egyszer hátra is nézett és ekkor elmosolyodott. Majd visszafordult tanár nénihez és gyorsabban kezdett beszélni.                                                                                                                               Pár perc múlva már felénk közeledett. Már nem mosolyogott, sőt inkább ijedtnek látszott. Egy könyvet tartott a kezében, amelyet görcsösen szorongatott. Mikor odaért hozzánk kikaptam kezéből a kötetet. Nem néztem meg, hogy milyen könyv az, inkább kérdezősködni kezdtem.

• Mi a baj? Kitől félsz? És mi ez a könyv? – kérdezősködtem.
• Semmi bajom. Ez a kötet pedig a titkotokat rejti. Ebből tudhatjátok meg, kik vagytok. Most szeretnék hallani vagy később? – kérdezte halkan.
• Persze, hogy most. Kérlek, olvasd fel! –mondtam izgatottan.

Stef elvette tőlem a könyvet, és lassan lapozni kezdte.

• Siess már! - sürgette Maria.
• Ne siettess! Meg kell találnom – ripakodta le Stefan Mariát.
• Ez az! Megvan! – kiáltotta.
• Nos mond! Ne hallogasd! – kértem. Stefan el kezdte olvasni.

„Boszorkány csoportok”- olvasta Stef a főcímet.

„ A boszorkányoknak több csoportjai, családjai lehetnek…”

• Olvasd a lényeget! – kiáltotta Csenge.
• Rendben. Szóval: „Azok, akik érzik a gonosz jelenlétét és arról álmodnak, vagy érzik mások érzéseit, esetleg hallják mások gondolatait, ezek a boszorkányok az Orion boszorkányok. Ilyen boszorkányok voltak azok is, akik bizonyos okoknál fogva eltűntek. Öten voltak, de két éve senki sem hallott róluk semmit. Talán soha nem kerülnek elő.” – olvasta halkan Stefan.
• Szóval ez az öt boszorkány mi voltunk? – kérdezte Rebeka.
• Nem. Nem voltatok, vagytok. Ti vagytok az öt Orion boszorka – Stef hangja remegett.
• Kitől félsz Stefan? – érdeklődtem.
• Tőletek! – kiáltotta.
• Tessék? – kérdeztem meglepetten.
• Igen, tőletek. Félek, mert ha még egyszer bementek a faluba az erőtöket is visszanyeritek. Akkor tudni fogjátok, hogy mire gondolok, érzitek majd minden érzésem. Tőletek félek! – kiabálta Stef.
• Micsoda? Stefan! Olvasd végig a könyvet! Melyikünknek milyen ereje van? – kérdeztem dühösen.

Stefan kelletlenül olvasta tovább a könyvet.

    „Csak öt boszorkány volt. Mindegyikük fő erőt birtokolt. Név szerint: Beba, Maria, Rebeka, Veronika, Csenge. Ők az öt Orion. Erejük: Szél: Csenge. Vihar: Veronika. Tűz: Rebeka. Föld: Maria. A nap és víz: Beba.”- sorolta Stefan.

-   Hát ezért rettegek. Ha ti ezeknek a birtokában vagytok, akkor én, hogyan tartozzak ide? Beba! Ha az öt Orion visszanyeri erejét, akkor én nem lehetek itt veletek. Minden egyes gondolatomat és érzésemet hallani és látni fogod. Ez így nem jó – suttogta szomorúan, majd elfutott. Viszont a könyv kiesett a kezéből.     Értetlenül néztem utána. Lenéztem a kötetre. Nem tudtam, mit tegyek. Maradjak én az ötödik Orion, vagy maradjak Beba. Nehéz volt a kérdés, de választanom kellett. És én választottam. 

                                           Az öt Orion visszatér                                                                                                                                                                                      A A válság szélén álltam pár percig. Hol barátaimra néztem, akik ugyancsak értetlenül álltak az elhangzottak után, hol pedig Stefanra, aki ismét Rozika néni társaságában volt.                                                                                                            Döntenem kellett. Muszáj volt. Nem halogattam a dolgot. A boszorkányságot választottam. Stefan néha hátranézett, még nem vette észre, hogy nem ő lett az első. Erre akkor döbbent rá, amikor látta, hogy odamegyek a többiekhez és egy csoportba állunk. (Ez azt jelentette, hogy az öt Orion újra összeállt.) Mikor Stef erre rájött, szeme szomorúnak látszott és elfordult. Nem nézett hátra többet.    Bántott kissé a dolog, de én döntöttem, úgyhogy már nem változtathattam meg. Az igazat megvallva nem is akartam megváltoztatni.

   Nem rágódtam többet a dolgokon, mert indultunk. A túra elkezdődött és a csoportot Stef vezette. Nem is értettem miért, de Rozika néni előrehívott minket.    Először nem nagyon akaróztunk menni, de muszáj volt. Vagy harmadjára szólított bennünket mire odamentünk.                                                                         Stefan hátratekintett, mert akkor még nem tudta, hogy kiket hív tanár néni. Viszont amikor meglátta, hogy mi vagyunk azok, lehajtotta a fejét és elfordult.               Igazán nem értettem, hogy miért ilyen, erre később jöttem rá. Annyi biztos, hogy amíg ott mentünk mellette, egyikünkre sem nézett. Mi pedig nem mertünk odanézni.                                                                                                                                                                 Nem értettük, hogy mi baja, hiszen ott voltunk vele. Viszont sajnálatot is éreztünk. Még nem nyertük vissza az erőnket, így nem láttuk a gondolatait, nem tudtuk, mit érez. Ő csak ment közöttünk és nem szólt. Olyan volt, mint aki elvesztett valamit és nem kaphatja vissza. Némileg igaza volt. Félig elvesztett minket, mert mi a boszorkányok életét választottuk. De, hogy annyira azért mégse térjünk el a témától, folytassuk a történetet a túránál.

    Szóval már vagy tíz perce gyalogoltunk az ösvényen, amelyre Stefan vezetett minket. Már untuk a folyamatos csendet, miközben hátul mindenki beszélgetett. Úgy gondoltuk, hogy inkább előremegyünk, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Már indultunk volna, de Stef utánunk szólt:

• Hát engem itt hagytok? Reméltem, hogy legalább itt maradtok. Ha nem is szóltok hozzám, azért ne menjetek el! – kiáltott utánunk fura hangon. Nem volt ez a hang se szomorú, se vidám, se normális.
• Azt hittük, hogy zavarunk. Nem néztél semelyikünkre – mondtam.
• Azt hitted, hogy zavarsz? – kérdezte meglepetten.
• Igen. Mindannyian azt gondoltuk – lassan tagoltam a szavakat.
• Nem mindannyitokról van szó, hanem rólad – mutatott rám, miközben egyre közelebb ért a csoporttal.
• Mi van veled? – tudakoltam értetlenül.
• Csak az, hogy elvesztettelek. Te nem tudod, hogy milyen erőtök van. Én láttam, ott voltam – suttogta.
• Hol? Stefan mindenre emlékszünk, csak erre nem. Mi a csuda folyik itt? Nem vesztettél el senkit sem. Nem értelek – összezavarodtam.
• Majd fogsz! – szólt, de többet nem mondott, mert megérkezett Rozika néni.
• Na lányok? Mi a helyzet? De előre szaladtatok! Már ennyire jól ismeritek a környéket? – kérdezte vidáman.
• Ööö… Igen – válaszoltam halkan.
• Nahát! Most veszem észre! Hát Stefan barátomat meg itt hagytátok? – mondta vicces homlokráncolással.
• Hát… Izé…- kezdtem.
• Na, nem baj. Most szépen gyertek ide a csapathoz, nehogy elkeveredjetek! – vette kissé komolyabbra a dolgot.
• Na, de! Nem mehetnénk itt elől? – kérdeztem reménykedve. Stefan szemében furcsa villanás jelent meg erre a mondatra. Arckifejezése a furcsából ijedtre változott.
• Nem Beba. A csoporttal kell mennetek. Nincs kivétel! – mosolygott.
• De tanár néni! – kiáltottam kérlelő hangon. Stef arca az ijedtből szomorúvá vált.
• Beba! – mondta kedves hanglejtéssel tanár néni. Ezzel Stefanhoz fordult és súgott neki valamit. Stef ettől még keservesebb arcot vágott, pedig Rozika néni mosolygott.

Mi pedig odamentünk a csoporthoz, de nem Stefanhoz, hanem a csapat távolabbi részéhez. Viszont amikor elmentem Stef mellet, megfogta a kezem és megkért, hogy maradjak ott. Na tessék már megint válaszút elé állított.

Már mondtam volna a választ, de Rozika néni megállította a csoportot és elrendelte, hogy rendeződjünk csoportokba és vizsgáljuk meg az erdőt. Erre egy órát kaptunk.

     Stef még mindig a kezemet fogta, de én nem néztem rá. Pedig a szemem sarkából láttam, hogy rám figyel és próbál a szemembe nézni. Végül, amikor mindenki elment, és csak négy társam várt rám, kimondtam, amire gondoltam.

• Nem. Nem csak te félsz, hanem én is. És tudod mitől? Tőled. Nagyon furcsán viselkedsz. Talán azért vagy ilyen, mert boszorkány vagyok vagy azért, mert ezt választottam? – tudakoltam mérgesen.
• Amiért ezt választottad! – jelentette ki határozottan.
• Hát akkor engedj - rántottam el a kezemet tőle – Ma leszek újra az igazi. Mert egy órán belül visszaszerezem az erőmet, és akkor leszek az igazi boszorka. Akkor az öt Orion visszatér – ezzel a mondattal otthagytam.
• Tényleg itt hagysz? – kérdezte elcsukló hangon.
• Muszáj vagyok. Azaz igen. Te nem segítesz, hát akkor magam találok el a faluba, ahogyan tegnap éjjel. Viszlát Stefan! – ezzel ott hagytuk.

Társaim értetlenül néztek ránk. Végül is elindultunk. Magunk mögött hagytuk azt, aki rávilágított az igazságra.

Láttam társaimon, hogy kissé furcsállják a dolgok állását. Rebeka ezt nem is tudta szó nélkül megállni.

• Nem értelek titeket. Stefan fura, mint az újszülött borjú járása, te meg parázol tőle. Mi van veletek? – érdeklődött és rám nézett.
• Kedves, hogy vigasztalsz! – mondtam keserűen.
• Jól van, na! – fordult el.
• Én láttam, hogy sírt. Miután „viszlátot” mondtál neki, könnyek szöktek a szemébe – emlékezett Maria.
• Tessék? – néztem rá csodálkozva.
• Igen. Látszott, hogy fájóak a szavaid – sóhajtott Mari.
• Szerintem te félre láttad. Hogyan sírhatott volna miattam, hogyha nem is szerelmes belém – kérdeztem hitetlenkedve.
• Hú! Igaz, hogy a szerelem vak, de hogy ennyire! – nevetett Maria.
• Ezzel meg mit akarsz mondani? – kiáltottam felháborodva.
• Hát azt, hogy a mi Stefan barátunk, nem csak barátként tekint rád. Teljesen beléd van esve – mosolygott Maria.
• Hát ezt honnan tudod? – érdeklődtem kíváncsian.
• Látszik rajta – válaszolt Mari.
• Hát valamit azért én is észrevettem ebből – vallottam be végül.
• Na igaz-e? – mondta vidáman Maria.

A nagy beszélgetésben a falut is elértük.

• Hát itt lennénk. Itt az erőnk kapujában –mondtam mindenről megfeledkezve.
• Igen. Most újra az igaziak leszünk és visszanyerjük a többi emléket is – kiáltotta izgatottan Veronika.
• Hát indulás! – vezényelt Rebeka.

És így elindultunk, hogy visszanyerjük a hatalmunkat.

     Lassan besétáltunk arra a helyre, ahol emlékezetünket visszanyertük. Közben szétnéztünk, mert erre nem sok alkalmunk volt idáig. Már elmeséltem, hogy mit láttam akkor, amikor Stefan elvezetett a faluba. Most is ugyanazt tapasztaltam, mint akkor. Leégett házak, amelyek csodák csodájára még nem dőltek össze teljesen. A fű mely régen ott nőtt, az az óta sem nőtt ki újra. Fát nem találtunk a közelben. El lehet képzelni milyen szörnyű látvány volt. Akkor, ahogy alaposabban megvizsgáltuk a házakat, rájöttünk, hogy nagyobb feladat hárult ránk, mint ahogy azt addig gondoltuk.

      Nézelődésre viszont nem volt több időnk, mert negyed órába telt mire oda értünk, akkor az út visszafelé is negyedóra, és az már harminc perc. Ráadásul már tíz perce nézelődtünk, így csak húsz percünk maradt. Gyorsan arra a helyre siettünk, ahol az emlékeinket visszanyertük. Mikor odaértünk, azt hittem, hogy álmodom. Stefan ott állt azon a helyen, ahová mi készültünk. Háttal állt nekünk, de megismertem. Mikor meghallotta, hogy jövünk megfordult és karba tett kézzel nézett ránk.

• Hát tényleg ide jöttetek! – vigyorgott.
• Igen. Ahogy mondtam. És te miért vagy itt? – tudakoltam mérgesen.
• Szóval azt hiszitek, hogy olyan könnyű visszanyerni az erőtöket? – kérdezte gúnyosan.
• Mi lenne abban olyan nehéz? – érdeklődtem haragosan.
• Ó, szóval szerinted ez könnyű! Azt hiszed elég ide bejönni, és máris visszatér az öt Orion? – mondta még mindig gúnyolódva.
• Nem érdekel a véleményed! Nem vagy boszorkány! Attól, hogy a saját erőnk még nincs meg, az Orionok ereje bennünk lakozik. És te ezt az erőt még nem láttad, mert nem láthattad – ördögi mosoly jelent meg az arcomon.
• Tessék? –  kiáltott fel meghökkenten.
• Ó, igen! Van egy szörnyű hatalom, amelyet mindegyikünk birtokol, külön-külön – mondtam, mire társaim arcán is megjelent a sátáni arckifejezés.
• Micsoda? Miféle hatalom, amiről senki sem tud? – kérdezte rémülten.
• Az Orionok ereje. Látod? Ez a hatalom soha nem veszett el, csak fel kellett fedezni. Már csak az önálló erőnk hiányzik és akkor tér vissza az öt Orion – mondtam. Ennél a mondatnál a többi Orion is mögém állt.
• Látod, már együtt vagyunk! – tárta szét karjait Rebeka. 
• Uramisten! – kiáltott Stefan.
• Bizony! – mondtam fura hanglejtéssel.

Ekkor Maria ránézett az órájára.