2. részlet
Alida 2013.10.28. 15:45
Megoldás vagy baklövés?
Feladták a leckét, lehetettet gondolkodni. Már egy negyed óra eltelt, és még semmi sem jutott eszünkbe. Veronika már nem is gondolkodott, inkább egy könyvet kezdett el olvasni. Reb és Maria a franciaágyon ülve tanakodtak. Fogalmam sem volt, hogy mit tudnak beszélni, meg gondolkodni, hiszen őket nem fenyegették meg azzal, hogy hazaküldenek. Szóval nagyban gondolkodtunk, amikor Vera felkiáltott:
-
Hát ez csúcs! Őrület! – mutatott az újságban lévő egyik cikkre.
-
Mi van? – kérdeztem a lapra nézve.
-
Hallgassátok! – nevetett, majd egy nagy levegőt vett és elkezdte: A híres elmeorvos, Eis professzor, a héten bekerült az elmegyógyintézetbe, de nem, mint orvos, hanem mint páciens. A doktor már régóta őrültnek tűnt, de nem tudtak megfelelő bizonyítékkal előhozakodni a szomszédjai. Végül az egyik szomszéd lefényképezte, ahogy az orvos kémcsövekkel és gyufával kísérletezett. Így hát a professzort beszállították a klinikára. Úgy tudjuk, hogy Eis doktor egy kirándulás után kezdett furcsán viselkedni. Egy táborozáson vett részt, mégpedig a nagyvisnyói táborban. Miután a tábornak vége szakadt a prof és társai is megőrültek. Az orvos mindig egy patakról beszél és az azt körülvevő erdőről. Természetesen senki nem érti miről is zagyvál.
-
Tessék? Hisz ez a cikk a mi táborunkról szól! – kiáltottam fel ijedten.
-
Valóban. Meg kellene tudni, hogy melyik diliházba vitték. Talán kiderülne, hogy mi is folyik itt – ajánlotta Vera.
-
Ja, igen. A dilis doki elárulja, hogy mibe őrült bele. Szerintem is – vetettem oda.
-
De mégis. Ha megtalálnánk, talán kiderülne, hogy miért lett itt mindenkinek emlékezetkiesése. Valamint az is, hogy mi folyik itt valójában - vágott vissza Veronika.
-
Nem bánom, próbáljuk meg. Csak előbb találjunk ki valamit, a fő gondunkra. Hogyan maradunk itt a táborban? – tudakoltam fölényesen.
-
Mivel Rebeka és Maria mindenre másképp emlékszik - kezdte –, ezért azt kell mondanunk, amit mindenki hisz.
-
Mit? – kérdezte Csenge.
-
Hát azt, hogy mi hoztuk el Mariat a túráról, valamint azt, hogy nem vártuk meg Rebekát. Így bocsánatot kell majd kérnünk, de itt maradhatunk és megvédhetjük a többieket – logikázott Vera.
-
Figyeljetek! – szólt Rebeka – Mi valóban nem emlékszünk semmire? Tényleg itt akartam maradni? Valóban van itt valami, ami árthat nekünk? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. Mielőtt megszólalhattam volna, Maria is rákezdett a maga mondókájára.
-
Valójában én is el akartam jönni a túráról és nem ti rángattatok el onnan? Ha ez így van, akkor miért nem emlékszünk mi ketten semmire, ti pedig igen? – tudakolta, majd az ablak felé fordult – Ha itt mindenki arra emlékszik, amire mi, akkor miért csak ti tudjátok, hogy mi volt itt pár órája valójában? – érdeklődött olyan hangon, mint aki mindjárt elsírja magát.
-
Hát – kezdtem –, ezt még mi sem tudjuk pontosan. Egyet tudunk, hogy itt mindenkivel történt valami, ami minket nem érintett, mivel megszöktünk. Viszont veled Maria történt valami, pedig velünk jöttél. Na és veled is Rebeka, pedig te itt maradtál. Erre sem emlékszetek? – kérdeztem Rebekára és Mariara nézve.
-
Nem semmire. Úgy emlékszem, hogy ki mentetek az ajtón és visszaszóltatok, hogy megvártok. Viszont mire kiértem, addigra elmentetek – mondta Rebeka
-
Én pedig arra, hogy azt mondtátok, ha nem megyek veletek, bajom esik – tette hozzá Maria.
-
Pedig ez teljesen máshogy történt. Rebeka félt az erdőtől, ezért itthon maradt. Veronika azt ajánlotta, hogy Reb hazudja azt, hogy rosszul van. Enji majdnem le is buktatott bennünket. És te Maria, te voltál a fő vezetője a szökésnek – magyaráztam társaimnak.
-
Jó, jó. De hogyan nyerjük vissza az emlékezetünket? – érdeklődött Rebeka.
-
Majd a dokinál kiderül. Először azt kell kitalálni, hogy hogyan maradunk itt a táborban. Színlelnünk kell, az egyszer biztos.
-
És mi a terved? – kérdezte Csenge.
-
Hm, hm. Rebekának és Marianak a durcás kislányt kell játszani. Csenge te kérsz először elnézést. Veronika te is elnézést kérsz és megkéred a tanárt, hogy hadd maradjunk itt. Én pedig megígérem, hogy soha többé nem teszünk ilyet. Ha majd ez az ügy megoldódik, akkor minden tisztázódni fog. Oké lesz így? – fejeztem be.
-
Nekem jó – mondta Veronika.
-
Nekem is oké. Az a lényeg, hogy itt maradjunk, bármilyen úton is kell azt elérnünk – helyeselt Csenge.
-
És ti? Tudtok színlelni? Bár nem emlékeztek semmire, de tudjátok az igazat. Szóval benne vagytok? – fordultam Maria és Rebeka felé.
-
Ha ez az egy megoldás van, akkor jó. Ha majd egyszer újra emlékszem arra, ami itt volt, hálás leszek nektek – mosolyodott el.
-
De hát miért leszel hálás? – kérdezte Vera.
-
Azért, mert nem orroltok ránk, mert belekevertünk olyan dolgokba, ami csak a mi fejünkben létezik – mondta Rebeka még mindig mosolyogva.
-
Rendben van – szóltam én is mosolyogva – De már csak öt percünk maradt. Siessünk a tanárhoz! – kiáltottam el magam.
Elindultunk hát a tanárok szállására. Fura érzések kavarogtak bennem. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ez, de mégis ekkor döbbentem rá, hogy így vagyunk mi egy nagy csapat.
A válasz: baklövés; kiderül a turpisság
Odaértünk hát a pedagógusok szálláshelyéhez. Remegve kopogtam be az ajtón, s ahogy az kitárult a félelem csontomig hatolt. Az egyik tanárunk nyitott ajtót, aki bár engedékeny volt, az anyai szigor benne is uralkodott. Fura volt a tekintete, pedig mosolygott.
-Hallom mit csináltatok, csibészek! Remélem nem esett bajotok! – vizsgált meg minket alaposabban.
-
Nem. Nincs semmi bajunk - feleltem.
-
Idehívná… - szólt Csenge, de nevelőnk megelőzte.
-
Ne is szólj, tudom, kit kerestek. Máris hívom – mondta, majd eltűnt az ajtón túl.
Pár másodperc múlva, tanárnőnk ott állt előttünk. Bizarr módon nem nézett már ránk szigorúan. Sőt! Kedvesen szólt hozzánk.
-
Szervusztok gyerekek! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – érdeklődött legnagyobb ámulatunkra.
-
Csak bocsánatot szeretnénk kérni tanár nénitől, Rebekától és Mariától. Esküszünk, ilyen soha többé nem fordul elő – kezdte Csenge.
-
Rendben van. Szeretnétek még valamit? – tudakolta.
-
Igen. Meg szeretnénk kérni tanár nénit, hogy hadd maradjunk itt a táborban – kérlelte tanárnőnket Veronika.
-
Ó, hát csak ez a baj? – nevette el végül magát - Ez csak egy kis tréfa volt. Sajnálom, hogy úgy megijesztettelek titeket. Mikor szóltatok a visszajövetelről, nem engedtünk, de aztán látva, hogy milyen fáradtak vagytok, engedtünk volna. Csak éppen nem találtunk sehol. Ez csak egy kis tréfa volt – nevetett, majd Rebekáék felé fordult. - Nagyon jól játszottátok a szerepeteket. Nem is hiszem el, hogy el tudtátok hitetni a többiekkel, hogy kiestek az emlékeitek. Ez a feladat nekem is nehéz volt – vigyorgott tanár néni még mindig.
-
De hát honnan tudta Rebeka, hogy mi eljöttünk a túráról?- kérdeztem gyanakvóan.
-
Nahát mire való a mobiltelefon? – nevette el magát Reb.
-
Jó, jó. Na és Mari, hogyan került bele a tervbe? – érdeklődött Csenge.
-
Emlékeztek, hogy én kinn maradtam? Hát Rebeka sms- t küldött a tervről. Míg én elolvastam, addig ti már Rebeka szitkozódását hallgattátok. Jó tréfa volt. Nem? – vihogott Maria.
-
Atya, Úr, Isten! – morogta Csenge.
-
Na lányok elég volt a beszédből. Irány a szobátokba, csendes pihenőre! – szólt végül tanár néni, majd becsukta az ajtót maga mögött. Mi pedig elindultunk a házikónk felé, nagy megkönnyebbüléssel a lelkünkben.
„ A kis aranyos!”
Megkönnyebbüléssel a lelkünkben, könnyű szívvel kezdtük a reggelt. Szinte el is felejtettük az előző nap rémes eseményeit. Úgy gondoltuk, hogy csak beképzeltük magunknak, hogy veszélyes az erdő, hiszen eddig sem történt semmi baj, miért adódna bármi probléma. Úgy éreztük, ki kell használnunk végre a rengeteget, és hogy fel kell fedeznünk. Meg is kértük osztályfőnökünket, Magdika nénit, hogy hadd menjünk el túrázni. Ő semmi akadályát nem látta ennek, hiszen már ő is tudta, hogy szerdán, azaz a tegnapi napon otthagytuk a túrázókat.
Elindultunk hát elemózsiával, rovarirtóval ellátva a nagy kirándulásra. Meglepően szépnek találtuk az addig oly végtelennek tűnő erdőséget. Világosnak tűnt, átlátható volt, s békés. Madárcsicsergés fogadott minket minden fánál. A hegyi virágok illata átjárta az egész területet. S a patak, mely oly békésen csordogált, sebes, átlagos folyóvá változott. Így visszagondolva, sajnálom, hogy ez csak egy napig tartott. De ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk csak tovább!
Maria, aki nagy természetkedvelő, minden egyes fűszálat, levelet, bogarat megvizsgált, s így mindig lemaradt. Veronika az erdei gyümölcsöket figyelte nagy szakértelemmel, és azon morfondírozott, hogy vajon hizlal- e.
Rebeka a fákról és a levelekről készített mintát, zsírkréta segítségével.
Csenge és én nyomokat vizsgáltunk, bár ehhez egyáltalán nem értettünk. Eltelt egy – két óra, s máris kifáradtunk. Kerestünk egy árnyékos helyet, ahol megpihenhettünk. Miután rábukkantunk egy hűs árnyékot vető fára, leültünk a tövébe, majd előpakoltuk az ennivalónkat. Természetesen Vera csakis, kizárólag gyümölcsöt és ásványvizet hozott magával. Már javában ettünk, mikor észrevettük, hogy Maria eltűnt. Azonnal a keresésére indultunk. Kiabáltuk a nevét, megnéztük a fák mögött. Amikor már reménytelennek tűnt az, hogy megtaláljuk, éppen akkor zajt hallottunk az egyik bokor mögül. Lassan, óvatosan odasomfordáltunk és bekukkantottunk a cserje mögé. Miután tudtuk mi van ott, megnyugodtunk, hiszen nem kellet tovább kutatnunk, mert Maria bújt meg a bokor mögött. Viszont Rebeka azonnal szidni kezdte.
-
Drága barátnőm! Hogy gondolod, hogy nem válaszolsz, ha hívnak? Halálra ijesztettél mindenkit. Hallod, amit mondok? Legalább oda figyelnél arra, amit mondok – szólt végül, majd elfordult Maritól.
-
Rebeka! Maradj csendben! Még felébred! – suttogta Maria.
-
Tessék? Ki alszik itt? – érdeklődött Reb, amilyen hangosan csak tudta.
-
Rebeka! – kezdte Maria – Maradj már végre csendben! Ő ébred fel! – mondta, majd egy kis szőrgombóchoz hasonló állatkát vett elő.
-
Hát ez meg mi a csoda? – tudakoltam meglepetten, hiszen azelőtt még soha nem láttam efféle állatot.
A lábai aprók voltak, kicsiny karmokkal a lábujjhegyén. Teste kicsi és törékeny volt, feje, mint egy kis gombóc. Egész testfelületét puha, bársonyos szőr fedte. A háta közepén két csík volt, mindkettő fehér, amely illett a barna bundához. Két kis füle kettéállt, szeme lecsukódva pihent. Orra enyhén vörös volt, fekete csíkokkal tarkítva. Nagyon aranyos volt, azonnal belopta magát a szívünkbe.
-
Ugye szép? Most találtam, és nem volt szívem egyedül hagyni. Olyan kicsi és olyan törékeny. Szerintem vigyük magunkkal a táborba. Rendben? – kérdezte tőlünk.
-
Vigyük hát! Olyan kis zabálni való! – kuncogott Rebeka.
-
Szerintem se hagyjuk itt. Majd a szobában tartjuk, ott jó helye lesz – egyeztem bele én is a dologba. Csenge és Vera nem szólt semmit, hiszen ők a pici „árvát” figyelték szakadatlanul.
-
Ne várjunk tovább, induljunk „haza”! – kiáltott Maria.
Nem is kellett többször mondani, már indultunk is. Az út visszafelé pompás volt. Szinte reszkettünk, miközben a kis állat elrejtésén gondolkodtunk. Engem nem csak ez foglalkoztatott, hanem az is, hogy, hogyan létezhet olyan jószág, amiről még életemben nem hallottam. Nem sokáig törhettem ezen a fejem, mert megérkeztünk a táborhelyre. Maria bebújtatta a kis „jövevényt” a pólója alá. Nagyon ügyesen csinálta, hiszen senki sem vette észre, hogy valamit behoztunk a táborba. Igaz nem is láthatták meg, hiszen minden gyerek benn ült a saját házikójában és hűsölt.
Szóval már majdnem beértünk a biztonságot jelentő kuckónkba, amikor hirtelen kiabálást hallottunk a hátunk mögül. Megdermedtünk, azt hittük, hogy valaki bajban van. Pár másodperc múlva újabb kiáltás hallatszott. Megfordultam és Enjit láttam a fenyőfák mögött. Kuncogott rajtunk, mert látta, hogy megijedünk.
-
Láttam, hogy megijedtetek! Meg sem mertetek mozdulni! Olyan vicces látvány volt! – nevetett hangosan, majd előbújt a fák mögül.
-
Enji! Miért kell mindig a frászt hoznod ránk? Miért nem ülsz benn a hűvös szobádban, mint mindenki más? – kérdeztem felháborodottan.
-
Ó a nagy komolyság megszólalt. Azt hiszed, csak te lehetsz jó mindenben? Elegem van belőle, hogy bármit teszek mindig, elküldtök a fenébe! Inkább mondjátok meg, hogy ha valami bajotok van velem! – kiabált velünk dühösen.
-
Most meg mi bajod van? Csak annyi a problémánk veled, hogy mindig akkor bukkansz fel, amikor nem számítunk rád. Most pedig dolgunk van – kiabáltam vissza neki, és berohantam a szobába. Az ablakból figyeltem az eseményeket.
Enji sírva fakadt a kemény szavaktól. Rebeka odaszaladt hozzá, hogy megvigasztalja. Mivel tudok szájról olvasni (az egyik osztálytársam tanított rá), így pár szót lebírtam olvasni a szájukról. Reb folyton vigasztalta, miközben Maria megpróbálta minél jobban elrejteni az állatkát. Csenge háttal volt nekem, ezért nem tudtam, hogy mit beszél, de a szavai megnyugtatták Enjit. Veronika is hozzászólt a hallottakhoz, de az ő száját sem láttam, így fogalmam sem volt arról, hogy vajon mit nyilatkozik. Végül Enji szólalt meg, az ő szavait tisztán láttam: „Beba beleegyezik majd ebbe?”
Erre a kérdésre senki nem válaszolt, így Enji inkább továbbállt. Társaim pedig bejöttek a szobába.
Először furán néztek, nem mérgesen, nem dühösen. Majd Maria leült az ágyra és előhúzta pólója alól a kis állatkát. Még mindig aludt. Mari rámosolygott, aztán lerakta az egyik párnára.
-
És most mi lesz? – tudakolta Csenge.
-
Szerintem, meg kell etetni. Vajon mit eszik? – gondolkodott Rebeka kérdő tekintettel.
-
Biztosan tejet. Annyira kicsike. Nem hiszem, hogy füvet vagy levelet enne – mondta Maria, miközben a kicsit figyelte.
-
Igen. Valószínűleg tejet kell adnunk neki. A konyhán mindig van. Kérni kéne. Nem? – ajánlotta Vera.
-
Igazad van. Na de ki hoz tejet? – nézett szét a szobában Csenge.
-
Vera nem mehet. Ő mindig elutasítja a tejtermékeket. Maria sem, mert ő vigyáz a kicsire. Menjen Csenge! Mindig ő kér tejet – logikázta ki Rebeka.
-
Oké! Mindjárt jövök! – kiáltott Csenge és kifutott az ajtón.
Miután becsapódott az ajtó, megkérdeztem:
-
Mit beszéltetek odakinn?
-
Mikor? – kérdezett vissza Maria.
-
Hát az előbb. Miután én bejöttem, valamit mondtatok, de nem tudom, hogy mit. Nos? – tudakoltam, miközben végignéztem társaimon.
-
Semmi különöset – mondta Vera.
-
Akkor miért kérdezte Enji, hogy Beba beleegyezik- e majd ebbe – érdeklődtem magamból kikelve.
-
Na jó. Azt mondta Csenge, hogy ez nálad ilyen ideiglenes stressz, és ettől Enji megnyugodott. Aztán Vera hozzátette, hogy ha akar az étkezéseknél ehetne velünk. Ezért tette fel Enji azt a kérdést. Ennyi – magyarázta Maria levegővételre.
-
Tőlem! – kiáltottam megkönnyebbülten.
Erre a mondatra éppen belépett Csenge. Egy csésze meleg tejjel. Odaadta Marinak. Mari felemelte a kis állatot és felébresztette. Mikor kinyitotta a szemét, Maria odatartotta a csészét, s a kis lurkó azonnal mohón lefetyelni kezdte a tejet.
Ki ez a srác?
Maria, Rebeka, Csenge, Veronika elmentek dobozt keresni, amibe be lehetett rakni a porontyot. Engem otthagytak egyedül a picivel. Az állatkánk ismét szunyókált, ezért én a walkmanomat kezdtem hallgatni. El is aludtam. Mikor felébredtem nem találtam az állatkát. Átkutattam az egész szobát, de sehol sem volt. Azonnal kiszaladtam a „házunkból”, és keresni kezdtem. Mikor már úgy volt, hogy feladom, zajt hallottam a lakásunk mögül. Óvatosan, lassan odasomfordáltam, és benéztem a ház mögé. Alig akartam hinni a szememnek. Egy fiú kezében volt a mi kicsi állatunk. Nem vett észre csak akkor, amikor rákiabáltam:
-
Hé, te! Hogy kerül hozzád az, az állat? – kérdeztem tőle.
-
Ööö… hát… szóval, én…
-
Ki vagy te? Hogy kerültél ide? Még nem láttalak erre – mondtam most már lágyabb hangon.
-
Az én nevem Stefan. Itt lakom az erdő szélén. És ez az állat az enyém – felelt bátortalanul.
-
Tessék? Hogy-hogy a tied? Ott feküdt elhagyatottan az erdőben. Ennyire érdekel a sorsa? – kiáltottam, majd elvettem tőle a picikét.
-
Ne! Vigyázz vele! Veszélyes! – kiabálta ijedt tekintettel.
-
Nekem nem úgy tűnik – simogattam meg állatkánk puha bundáját.
-
Jól van, jól van. De ha elszabadul csak magadat okold! – fordult el mérgesen.
-
De hát mi a csudát tehetne egy ilyen apró jószág? – mosolyodtam el.
-
Rosszabbat, mint gondolnád – válaszolt Stefan.
-
Mégis mi lehet olyan szörnyű? – tudakoltam nevetve.
-
Csak ne nevess! Én a halálon nem nevetnék! – suttogta.
-
Halál? Te azt gondolod, hogy halált hoz ez a kis állat, aki mindig alszik? – néztem rá csodálkozva.
-
Nem csak gondolom, tudom! Láttam, hogy mit csinál! Kipusztított egy egész falut itt a közelben. Ideküldték a legjobb nyomozókat, rendőrökkel és testőrökkel együtt. Pár nap elteltével orvosok jöttek, hogy lássák a halottakat. Nem tudták mi volt a haláluk oka. Ezért a kormány mindenkit visszarendelt. A falut felgyújtották, az erdőt vegyszerekkel szórták tele. A táborhelyet is bezárták, de mivel a perben nem tudtak semmi elfogadhatót kitalálni, így a tábor újra megnyitotta kapuit a diákok előtt – mesélte csendesen. Csodálkozva hallgattam végig, de nem akartam hinni neki. Úgy gondoltam kiderítem, hogy valóban ez az igazság vagy csak meg akar ijeszteni.
-
Hogy-hogy te ezt mind láttad? Hogyan csináltad? – érdeklődtem, miközben az arckifejezését figyeltem. De ő mindvégig komoly maradt. Semmi jele nem volt annak, hogy tréfál.
-
A lakásunk messze volt a falutól, odáig nem mentek. A faluba mindig bejártam ételért, meg ami kell. Akkor is ott voltam, amikor ez a szörnyűség történt. A kis állat egyszer csak megharapta a gazdáját. A gazdija azonnal összeesett. Az emberek mind odasereglettek. Ekkor a szörny még egy áldozatot szerzett, majd még egyet. Mindenki futni kezdett, de nem volt semmi esélyük. Nekem szerencsém volt. Elbújtam, így a rém nem talált meg. Mikor előmerészkedtem, a szörnyecske már nem volt ott. Rajtam kívül mindenki meghalt. Elmenekültem a faluból. Csak akkor merészkedtem vissza, amikor a nyomozók jöttek.
-
Na de, hogy került hozzád aztán az állat? – kérdeztem még mindig kételkedve.
-
Miután a faluból nem maradt semmi, ezért a legközelebbi városba kellett mennünk vásárolni. Egyik nap rövidebb utat választottam, amely az erdő mellett haladt el. Félelemtől reszketve bicikliztem végig az úton, amikor megláttam őt újra. Olyan volt, mint most. Elhatároztam, hogy megakadályozom a következő katasztrófát. Felkaptam, beleraktam a hátizsákomba és otthon bezártam a pincébe. Ott lenn egy láda volt az otthona. Már két éve ott élt, mikor is tegnap nem találtam.
-
Honnan tudtad meg, hogy nálunk van?
-
Mikor ti az erdőbe mentetek túrázni, akkor éppen én is ott voltam. Láttam, hogy négyen vagytok, és hogy az egyik lány felveszi Pusztítót a földről. Követtelek titeket a táborig. Onnan tudtam, hogy hol van az állat.
-
Szóval ez a helyzet. Nem tudom, hogy higgyek-e neked. Hihetetlen, amit mondasz. Nem tudnál adni vagy mutatni valamilyen bizonyítékot? – tudakoltam, hátha elszólja magát, hogy nem tud semmit felmutatni, mert minden amit mondott, az hazugság. De nem így történt. Éppen ellenkezőleg!
-
Megvan! A falvat felgyújtották, de a maradványok még ott vannak! Gyere és megmutatom! – már felállt és mutatta az utat, amikor arra lettem figyelmes, hogy a nevemet kiáltozza néhány lány. Hamarosan rájöttem, hogy Rebekáék nem találtak a szobában ezért keresni kezdtek. Odaszaladtam hozzájuk és odavezettem őket a nemrég megismert Stefanhoz.
-
Lányok! Ezt a fiút most ismertem meg és mondott pár dolgot, ami érdekes a számunkra. Stefannak hívják. Majd később megismerkedtek, most valamit meg kell mutatnia. Ha valamelyik tanár keres, mentsetek ki! Ok? – hadartam gyorsan, hogy minél előbb láthassam a bizonyítékot.
-
Na várjunk csak! Hol van az állatunk? – kérdezte Maria.
-
Elment! Nincs meg. Sehol sem találtuk – vágott közbe Stefan, háta mögé rejtve a szörnyecskét.
-
Mi? Mondtuk, hogy vigyázz rá! Amúgy meg ki ez a srác? Hogy került ide? – kiabált Rebeka magából kikelve.
-
Ő látta, hogy mit művelt ez a szörnyeteg! Most fog bizonyítékot adni rá – kiáltottam én is vissza.
-
Tessék? Ugyan milyen szörnyűséget tehet egy ilyen aprócska állat? – tudakolta Maria.
-
Rosszabbat, mint gondolnád – szólt közbe újra Stefan.
-
Vajon te mennyit tudhatsz erről? Hogyan bízhatnánk egy vadidegen szavában? – kérdezte Csenge.
-
Hát ne higgyetek nekem! De ha eljön a baj, majd emlékezni fogtok arra, amit mondtam! – szólt, s már ment is volna, amikor utána kiabáltam.
-
Várj! Mutasd a falut és elhiszem mindazt, amit mondtál.
-
Megmutatom. Gyere! – hívott magához.
Én gyorsan odaszaladtam, és pár perc múlva már a réten gyalogoltunk. Nagyon elszántnak tűnt, tényleg be akarta bizonyítani, hogy igazat mond. Barna haját fújta a délutáni szellő, minden egyes lépését a fű ropogása kísérte. Magas volt, legalább tizenöt centivel nagyobbra nőtt, mint én. Lassan haladtunk a falu felé, minden perc egy órának tűnt. Stefan hirtelen megállt, és szétnézett. Ijedtnek tűnt.
-
Mi a baj? Miért álltunk meg? – kérdeztem.
-
Valami nincs rendjén. Olyan érzésem van, mintha követnének – mondta, majd még egyszer körülnézett.
-
Nincs itt senki. Legalábbis én nem látok senkit. Továbbmehetnénk? – kérdeztem, miközben én is körülnéztem.
-
Rendben van. Induljunk! – újból nekiiramodtunk az útnak.
Pár perc múlva Stefan megszólalt:
- Még azt sem tudom, hogy hívnak. Mi a neved? – érdeklődte, miközben mosolyogva rám nézett.
-
Bebának – válaszoltam és én is visszamosolyogtam.
-
Ki adta neked ezt a becenevet? – kérdezte, mialatt egy darab papírt húzott ki a zsebéből.
-
Ez nem a becenevem. Ez az én rendes nevem. Miért? – tudakoltam, és láttam, hogy meglepte a felelet.
-
Valóban? Ritka, de szép neved van. Volt valaki még a családodban, akit így hívtak? – kérdezte.
-
Hát ez meg miért érdekel? – kezdett nagyon gyanús lenni a dolog.
-
Semmi különös. Csak szeretnék minél többet megtudni rólad. Csak ennyi - mondta végül, és széthajtotta az előbb elővett papírdarabkát. Megnézte, majd nekem nyújtotta.
-
Nézd meg alaposan ezt a képet! Látsz rajta valami különöset? – adta át a régi fotót.
-
Csak annyit, hogy régi a kép és öt fura lány van rajta – állapítottam meg és visszaadtam a fényképet. Stefan viszont újra a kezembe adta.
Nézd meg jobban! Nem ismerős ez a négy leányzó? – kérdezte és várta a válaszomat. Még egyszer megnéztem a fotót. Akkor döbbentem rá, hogy miért mutatja nekem Stefan azt a képet. A képen Rebeka, Maria, Veronika, Csenge és én voltam.
|