Nyár volt. Gyönyörű, napsütötte úton robogott a buszunk Nagyvisnyó felé. Nagyvisnyó kis község a hegyekben. Aranyos kockaházakkal, virágos kertekkel teli falu. Gyönyörű látványt nyújtanak a környező hegységek.

    Éppen bekanyarodtunk, a világoszöld fűvel körülvett tisztásra. Ez a hely maga a tábor volt. A kapu mellett balra, egy kisebb játszótér állt. Volt itt hinta, libikóka, mászóka.

A kis játszótér mellett helyezkedett el az ebédlő. Innen áradtak ki a finom illatok mindennap, s a hangos gyerekzaj étkezés közben.

Az ebédlő mellett két kőház állt.

    A bejárattól balra voltak a faházak, egészen a tábor végéig. Összesen tizenegy ház lehetett. Szépen, katonás sorrendben álltak egymás mellett.

    A táborhely mellett csörgedezett egy patak. A patak mögött már csak a végtelennek tűnő, titokzatos erdő volt.

    Mindenki nagyon örült annak, hogy végre megérkeztünk. Még senki sem tudta, hogy hova kerül, azaz, hogy kivel lesz egy házban. Nem sokáig kellett ezen töprengni, hiszen jöttek a tanárok, s már osztották is a gyerekeket.

Kezdték a legnagyobbakkal, befejezték a legkisebbekkel, azaz velünk.

  Vártunk hát a sorunkra egy fa alatt. Rebeka egyszer csak megszólalt:

• Kíváncsi lennék, hogy mikor kerül ránk a sor. Majd meggyúlok ebben a melegben.
• Igazad van. A nagyobbak már mind kipakolták a holmijukat, nekünk pedig még szobánk sincs – mondta kelletlenül Csenge.

   Végül egy jó tíz perc múlva megkaptuk a szállásunkat. Az egyik tágas kőház lett a mienk. Örültünk, hogy nem egy kis szobában kell kuporognunk. Az ideiglenes otthonunk mindenkinek nagyon tetszett.                                               Az ajtó mellett volt egy ablak. E mellett a sarokban állt egy polcos szekrény. A polc mellett még egy ablak helyezkedett el. A következő szögletben állt egy emeletes ágy. Mellette pedig újabb két emeletes fekvőhely volt. Majd újabb ablak, s alatta egy széles franciaágy. Attól jobbra pedig újabb heverő.

Középen állt egy kis asztal, mellette pár szék. Bőven elfértünk tehát mindannyian.

    Rebeka, Csenge, Maria, Veronika és én egy szobába kerültünk.

    Már délután volt, amikor úgy gondoltuk körültekintünk egy kicsit. Először a tábor területét jártuk körül. Megnéztük az ebédlőt, a kis játszóteret. Minden olyan csodálatosnak tűnt. Mégis a sötét, és titokzatos erdő félelmet keltett bennünk, de ezt senki nem merte bevallani. Legalábbis az elején nem.

    Miután körbejártuk a táborhelyet, lementünk a patakhoz. A csordogáló folyócska illata mindannyinkat elkápráztatta. A patak apró kavicsokat sodort magával, barnát, sárgát, feketét… és még megannyi lebilincselő, színes kövecskét.

    De nem minden volt ilyen szép és jó. Ott voltak a bogarak! A szúnyogok majd megettek minket, mégis a patak vonzott bennünket, mint mágnes a vasat. Végül mégis sikerült elszakadnunk a csermelytől, s inkább az erdőt vizsgáltuk meg.

    Ez a rengeteg pedig olyan sötét, félelmetes és beláthatatlan volt. Féltünk beljebb menni, s nem is volt szabad. Inkább visszavonultunk a házunkba. Még egyszer hátranéztem, de féltem egyedül ott maradni, így a többiek után eredtem.

    A szobában, az ágyon ülve, a végtelen erdőre gondoltam. Gondolataimból Veronika zavart fel.

• Én éhes vagyok! – panaszkodott. Kissé csodálkoztam rajta, hiszen diétázott és egy nap csak kétszer evett, akkor is csak gyümölcsöt. De mindennap változik az ember, mikor milyen. Próbáltam volna újra a patakra és az erdőre gondolni, de Vera már megint felzavart.
• Kérjünk már valami ennivalót! Úgy ennék most egy almát, vagy barackot.
• Már azt hittem abba hagytad a diétát – csipkelődtem, mert ezt nem tudtam magamban tartani.
• Megvesztél? Még le akarok adni pár kilót. Amúgy a gyümölcs nem hizlal, és egészséges is. Nem értem miért kritizáltok folyton. Különben is hamarosan befejeződik a diéta – viharzott ki az ajtón.
• Nem értem mi a baja. Még csak egy kicsi felesleg sincs rajta – nyilvánította ki véleményét Csenge.
• Szerintem se kövér, sőt lassan már betegséggé válik ez a diéta nála. De az ő dolga, úgyhogy hagyjuk őt békén! – mondta végül Rebeka, a beszélgetést lezárva.

Jókor, mert Vera épp akkor tért vissza, pár szelet dinnyével.

• Mindet te eszed meg? – kérdezte Maria, miközben szemével majd felfalta a tálcán sorakozó gyümölcsöket.
• Dehogy! Én csak egy kicsit eszek, hogy hajtsa a vizet. A többi a tiétek.
• Ó, ez kedves tőled – válaszolt Maria, és már nyúlt is a finomságok után.

   Falatozás közben felvetődött az éjszaka.

• Ki fog a franciaágyon aludni? – kérdeztem a széles fekvőhely felé nézve.
• Aludj te! Tudjuk, hogy ott aludnál legszívesebben – kuncogott Maria egy darab dinnyét tartava a kezében.
• Ha-ha! – nevettem gúnyosan -, miért nem, alszol inkább te ott?
• Nekem már meg van a helyem, csak azért. Különben én aludnék ott.
• Képzeld, már nekem is van ágyam.
• Hagyjátok már abba! Majd én alszok ott! Úgyis kérni akartam, hogy hadd legyen az, az én helyem – szólt Veronika, szigorúan nézve.
• Igenis, Msr. Problémamegoldó kisasszony – hajolt meg előtte tréfásan Csenge. Ezen mindenki elnevette magát, és a franciaágy gond is megoldódott.  

    E kis vita után kisebb szabadidő program kezdődött. Olyan volt, mintha előre meg lett volna beszélve, pedig semmi ilyenről nem volt szó. Csupán úgy éreztük, hogy külön kell válnunk egy időre. Mindenki arra indult, amerre a szíve húzta.                                                                                                                               Vera és Csenge a többiek házát indultak megnézni. Rebeka és Maria úgy döntöttek a játszótéri játékokat próbálják ki. És én? Én nem akartam egyikkőjükkel se menni. Egy ideig a szobában ültem egyedül.                                           Már négy óra volt, de még senki sem jött vissza. Már untam magam, így hát elindultam. Azt, hogy hova megyek, még én sem tudtam. Mentem, amerre a szívem súgta.

    Pár perc múlva a patak szélénél álltam. Fura volt még nekem is, hogy ide jöttem. Útközben idefele láttam Rebekáékat, de olyan jól mulattak, hogy észre sem vettek. Nem is zavartam őket, gondoltam, hadd játszanak.                                                                     Szóval ott álltam a patak mellett. Néztem, ahogy csordogál egy irányba, viszi az apró kavicsokat. Néha benéztem a sűrű erdőbe, és megborzongtam. Nem tudtam mi az a különös érzés, amit azóta éreztem, hogy megláttam az erdőt és a patakocskát.                                                                                                                   Pedig a kis folyó, amely mindennap itt folyik, olyan békét árasztott. Viszont az a beláthatatlan erdőség elárulta magát.                                                                                 Mindannyian tudtuk, éreztük a lelkünk legmélyén, hogy nagy baj közeleg, mégsem hittünk ennek a megérzésnek. Inkább elhessegettük a rossz gondolatokat, hogy jól érezzük magunkat.

Bárcsak ne tettük volna!

Titokzatos jelek

    Másnap reggel szinte még fel se keltünk, már hívtak is minket reggelizni. Nagyon kókadtak voltunk, így hát ásítozva léptünk ki az ajtón. A tegnapi séta és az esti hülyéskedés kifárasztott mindenkit. De nem csak mi voltunk ilyen kimerültek. Ahány gyerek csak volt ott, mind félig nyitott szemmel nézett maga elé. Csak a tanárok voltak éberek. Természetesen ők átaludták az egész éjszakát. Igaz párszor be kellett, hogy kopogjanak, mert nem tudtak aludni. De mondja meg nekem valaki, mi másra jó a tábor, ha nem szórakozásra. Amúgy meg a táborozó gyerek úgyis bolondozni fog, ha azt a nevelő nem is akarja. Vagy nem?

    Nos már az asztalnál ültünk, és a tejeskávénkat kortyolgattuk. Nagy csendben költöttük el a reggelinket. A früschtük végén mindenki ment a dolgára. Mi éppenséggel a szobánkba baktattunk.

Mire mindannyian bent voltunk, és ültünk az ágyunkon szóba jött az előző nap.

• Merre jártatok tegnap? – tudakolta Rebeka, érdeklődést színlelve. Valójában nem volt rá kíváncsi, csak beszélni akart valamiről. Hazudni sosem tudott jól.
• Mi elmentünk pár szomszédhoz. Azt mondom nektek, mi vagyunk a legszerencsésebbek az egész táborban – mondta Csenge büszke arccal.
• Úgy van. Az összes faház szörnyen kicsi. Nem hinném, hogy bárkinek ilyen jó dolga volna, mint nekünk – helyeselt Veronika.                                                      Ők ketten már csak tudták, hiszen együtt mentek el, megnézni szomszédaink szállását.
• Rebeka meg én, elmentünk a hintákhoz. Tök jót játszottunk – dicsekedett Maria. Ő szeretett leginkább játszani és bolondozni az egész táborban.
• És te hol jártál Beba? – kérdezte most már őszinte kíváncsisággal Rebeka.
• Ó, én csak lementem a patakpartra, az erdő szélére.
• És kivel, ha szabad érdeklődnöm? Egyedül nem hinném, hogy lemerészkednél – gúnyolódott Maria.
• Én senkivel nem voltam ott. Egyedül mentem oda – szóltam halkan.              Egy ideig ijedten néztek rám, majd kétkedve. Éreztem, hogy nem hisznek nekem. Megint azt a fura érzés kavargott bennem. Húzott magához az erdő.              Teljesen úgy éreztem, hogy az erdőnek keze van, és hogy húz magához. Elindultam hát. Otthagytam egy szó nélkül lakótársaimat, s futva indultam az erdő felé. Hallottam, hogy szólongatnak, kiabálnak utánam, de nem érdekelt.

Egyszer még hátranéztem, futottak utánam, és kiabáltak. Végre odaértem a patakhoz. Ahhoz a csendes, nyugalmat árasztó folyócskához. Nem értettem, hogy miért mentem, illetve rohantam oda. Felnéztem a magas fákra, majd vissza a kis folyóra. Észre sem vettem, hogy mögöttem állnak társaim. Nem szóltak, nem kérdeztek, csak álltak és figyeltek. Értettek már mindent…

    Nem tudom, mióta állhattak ott szótlanul, mire megfordultam. Tekintetük komoly volt, még a bolondos Maria szeme sem csillogott vidáman. Hittek már nekem, értettek mindent.

• Hát ti miért vagytok itt? – kérdeztem csodálkozást tettetve.
• Ne színlelj! Tudjuk már mi is – válaszolt Rebeka.
• Mégis, mit tudtok ti?
• Hogy jön a baj. Mind éreztük, azt, amit te. De nem mertünk ide lejönni. Féltünk a következményektől. Hogy-hogy lemerészkedtél? – kérdezte Vera komoly hangon. Mindannyian annyira furák voltak. Sosem láttam azelőtt olyannak őket.
• Jöttem, mert jönnöm kellett. Olyan érdekes ez az egész. A patakunk túl halk, túl nyugodt. Mintha erőt gyűjtene valamire. De miért érezzük ezt pont mi? És mi az a nagy baj? – gondolkodtam egyre nyugtalanabbul.
• Nem tudhatjuk. Tudni fogjuk, ha itt lesz. Hogy miért mi? Azt egyikünk se tudná, megmondani- csóválta a fejét Csenge.
• Nem tehetünk semmit – suttogta a csermely felé fordulva Veronika.
• De tehetünk! Figyelmeztetünk mindenkit – ajánlottam.
• Na és szerinted hinnének nekünk? – érdeklődött Vera.
• Igaz… Akkor semmi remény? – kérdeztem elfúló hangon.
• Semmi, csak a várakozás – sóhajtott Rebeka.

Elindultunk vissza. Még egyszer hátrafordultam.

• Várj patak! Csak várj! Egy nap rájövünk, mire gyűjtöd az erőd. S ha rossz az, amire készülsz, felvesszük a harcot veled – mondtam ki a végszót, és siettem a többiek után.  

Elfeledett idők

     Másnapra virradtunk. Szerda volt. Minden úgy volt, mint máskor. Reggeli, majd ebéd és végre jött a délután. Túrázni vitték a csoportunkat, az erdőbe. Egy kissé megijedtünk ettől, de nem hátráltunk meg.

     Készülődtünk az útra. Csendesek voltunk, mint aki a temetőbe készül. Más is észre vette rajtunk ezt a búskomorságot. Voltak, akik szóvá is tették ezt. Pl.: egy osztálytársunk, Enji, aki másik házba került, gúnyos megvetéssel mondta a következőt: 

• Nem értem miért vagytok ilyenek. Hiszen ti emlegettétek örökké a tábort. Olyan bután viselkedtek – szólt végül, és ment a dolgára.

Az ilyen megjegyzésekért tudtunk volna ölni. Mégsem szóltunk semmit, inkább ráhagytuk. Semmi értelme sem lett volna a prédikációnak. Ugyan mire mentünk volna azzal, ha elárulunk mindent.

     Szóval pár perc múlva már odakint álltunk a ház előtt. Néma hallgatás volt addig, amíg Rebeka idegesen fel nem kiáltott.

• Én nem akarok menni! Túlságosan félelmetes! Én itt maradok! – kiáltott, mindenki őszinte megdöbbenésére.
• Hát jól van, maradj! Mondd azt a tanároknak, hogy rosszul vagy – ajánlotta Veronika.
• Szerintem viszont ne maradj itt. Ha külön válunk, abból még baj lehet – intette óvatosságra Rebekát, Csenge.
• Azt hiszem, igazad van – fordult Maria Csenge felé, majd Rebekára nézett – ha itt maradsz, lehet, hogy veszélybe kerül az életed.
• Miket beszéltek ti itt? – kiáltott oda Enji. Észre sem vettük, hogy ott hallgatózik.
• Mit mondtatok az előbb? – kérdezte újra, fura tekintettel.
• Semmi lényegeset! Amúgy meg mit fülelsz állandóan?! – kiáltott rá ingerülten Vera.
• Jól van, na! Már nem is lehetek ott, ahol akarok! – szólt végül, majd fejét ingatva elrohant.
• Hu! Ha tovább kérdezősködik, még kiderül minden – mondtam megnyugodva.
• Akkor maradsz? – kérdezte idegesen Csenge Rebekától.
• Mindenképp. Nem vagyok képes oda bemenni – rázta a fejét Rebeka, és az erdő felé nézett. Az igazat megvallva akkor már én sem akarództam menni.           

Gyávának viszont nem akartam látszódni, pedig ez akkor természetes lett volna.      Többet már nem volt időnk megvitatni.

    Nem volt időnk többet beszélgetni, mert az egyik nevelő futott oda hozzánk, hogy szóljon, mindjárt indulunk. Az egyik nagyon kedves tanárunk volt, s így valamivel, nagyobb reménnyel készültünk arra, hogy megkérjük, hogy Rebeka a táborhelyen maradhasson.

Szóval odajött hozzánk, és így szólt:

• Na lányok, készülődni, mindjárt kezdődik a túra. Majd utána lesz egy kis játék. Számháborúzni fogunk.
• Hm, hm – morogta először Reb, majd belekezdett mondókájába – Tanár néni, én nem szeretnék menni. Nem érzem túl jól magam. Ugye nem baj?
• Hát, tőlem maradhatsz, de aztán ne legyen belőle baj – mondta engedékenyen a nevelő, miközben megvizsgálta Rebekát, hogy lázas- e.

Végül is Reb ottmaradt. Mi pedig elindultunk a sötétségbe. Az, amit eddig leírtam, abból semmi sem túlzás. Az a rengeteg olyan sűrű, hogy nappal is elemlámpát kell vinni, hogy lássunk valamit.

    Mentünk egymás után a sötétben, zseblámpáinkat szorosan markolva.

Mindenki (azaz az összes táborozó), minket kivéve csodálta a „tájat”.

    De mintha a természet is ellenünk fordult volna. Pl.: szinte minden fa gyökerében felbuktam. Verának a hajában állandóan levelek voltak. Maria ruhájába vagy hajába állandóan beleakadtak a faágak. Csenge pedig állandóan a szúnyogokra panaszkodott.                                                                                          Szóval nekünk egy rémálom volt ez a kirándulás.

    Ráadásul, amikor a számháborúban csupa sarak lettünk, mert Maria megcsúszott, és belerántott minket is a latyakba, hát akkor betelt a pohár. Kiálltunk a játékból és „követeltük”, hogy visszamehessünk. A tanárok nem akartak engedni, úgyhogy inkább elszöktünk onnan.

    Útközben a tábor felé kissé ideges voltam, s ennek hangot is adtam.

• Szerintetek nem lesz ebből semmi galiba? – kérdeztem.
• Jaj, ne aggódjál már! Mindig idegeskedsz, lazíts egy kicsit! – szólt Maria és elfordult tőlem. Néha meg tudtam volna fojtani, de én nem ilyen vagyok. 

Már hallottuk a patak csobogását. Ha ezt a hangot hallottuk, félelmetesen nagy nyugodtság szállt meg minket. Mégis a hideg rázott ki ettől a hangtól.

    Végre valahára beértünk a táborba. Indultunk volna a házunkba, amikor különös zajt hallottunk a bokorból. Maria a kíváncsi természetével, azonnal odarohant. Nem izgatott bennünket ez különösebben, így hát ott hagytuk egyedül. Elfáradtunk útközben, ezért siettünk a házunkba. Legnagyobb meglepetésünkre, Reb nem fogadott minket kitörő örömmel. Sőt! Még le is szidott bennünket, mert nem vártuk meg. Nem értettük a dolgot, hiszen ő akart annyira a táborban maradni. Szinte hideg zuhanyként ért, az, amit mondott. Így kezdte:

• Na végre itt vagytok! Már felkutattam az egész tisztást. Nem voltatok képesek megvárni? Úgy emlékszem úgy beszéltük meg, hogy megvártok. Nem hiszem el, hogy itt hagytatok egyedül. Miféle barátok vagytok ti? – kiáltott még egyszer és kifutott a szobából. Annyira megdöbbentünk, hogy alig jutottunk szóhoz. Egy jó öt perc kellett ahhoz, hogy észhez térjünk. De ez még nem volt elég. Még nagyobb sokkhatás ért minket, amikor Maria bejött, és durcásabb volt, mint valaha. Először csak nézett ránk, majd sírni kezdett.
• Miért hoztatok el a számháborúból? Ha ott maradok, akkor most talán a nyertes csapatommal ünnepelhetnénk. De nem! Ünneplés helyett most itt ülök, és bőgök. Gyűlöllek benneteket, gyűlöllek! – szólt végül és kirohant a szobából.

Mindez már bőven elég lett volna a rosszból. De nem. Lehet, hogy ballábbal keltem fel, de azért ennyi rosszra nem számítottam. Most jött az igazi veszedelem. Megjöttek a táborozók.

    Mindegyik a nevünket kiabálta, az ablakból láttuk, hogy ide - oda rohangálnak. Kerestek bennünket. Eszünkbe sem jutott, hogy a névsorolvasásnál, nem mondja majd senki a nevünket. Nem tehettünk mást, elő kellett bújnunk a biztonságot jelentő odúnkból. Szívemben égető félelem lett úrrá. Legszívesebben elszaladtam volna, jó messzire. Olyan volt ez a nap, mint egy rémálom.

    Szóval előjöttünk, mind az öten. Reb és Maria ott duzzogott, mi pedig, azaz Csenge, Vera és én, ott álltunk egymás mellett, és vártuk az ítéletet. És már jött is. Tanárunk, aki azelőtt beleegyezett Rebeka maradásába, ott állt előttünk, és szigorúan nézett ránk.

• Na, Beba? Miért kényszeríttettétek Mariat arra, hogy szakadjon el a tábortól? És Vera! Miért nem vártátok meg Rebet? Ja! És persze a Csenge!  Hogy képzelted, helyeselsz a többieknek mindenben? – kérdezte, meglehetősen ijesztő arccal.                                                                        

Mi meg, mint egy értetlen, elsős, kis diák, néztünk hol egymásra, hol a tanárunkra. Semmit nem értettünk az egészből. Maria és Rebeka is valótlan dolgokat állított, és már a tanárunk is. Nem kellett sok ész hozzá, hogy kitaláljuk, hogy mindenre másképp emlékszenek, mint ahogy az megtörtént.

• Nos, haljam! – szólt ránk tanár néni.
• Na, de mi ebből egy szót sem értünk. Reb itt akart maradni. Tisztán emlékszem minden egyes szavára. Tanár néni még győzködte is, hogy jöjjön velünk – mondtam értetlenül.
• Mit beszélsz? Ti sosem mondtátok nekem, hogy Rebeka itt akar maradni. Sőt! Én sohasem győzködtem semmiről.
• De Beba igazat mond. Valóban itt akart maradni Reb, és szóltunk tanár néninek, hogy fáj a feje, és hadd maradjon itt – sietett Csenge a segítségemre.
• Már te is? Jól van. Akkor, ha ez a téma nem ínyetekre való, kérdezek mást. Hogy gondoltátok azt, hogy elszöktök, ráadásul egy társatokat is bajba keveritek – szólt nevelőnk mérgesen, miközben Marira nézett.
• Mi nem kértük, hogy jöjjön. Sőt! Még ő mondta nekem, hogy mit félek. mivel én aggódtam az egész szökés miatt – próbálkoztam menteni magamat,

 és társaimat. Valójában ekkorra a pánikot felváltotta a düh és az igazság utáni vágy.

• Semmi értelme annak, amit zagyváltok. Miért nem mondjátok meg az igazat? - ripakodott ránk Rebeka, majd Mariahoz hajolt és súgott neki valamit.
• Miféle igazságot? Mit képzeltek ti magatokról? Hazugságokat híreszteltek mindenkinek, mi pedig állunk és csodálkozunk az egészen. Mi a csuda van itt mindenkivel? – kiabáltam magamból kikelve.
• Még te beszélsz itt igazságról, amikor csak mentegetőzni tudsz? – kiáltott vissza Maria.

Tanárnőnk idáig tűrte a veszekedést, de mikor már végképp megunta közbevágott.

• Na ebből elég volt! Ha egy órán belül nem jut eszetekbe az igazság, csomagolhattok és indulhattok haza. Majd meglátjuk elszöktök- e még egyszer a túráról – szólt végül, és fejcsóválva otthagyott minket.
• Na most kell összeszedni minden tudásunkat! – mondta Vera, majd a két

„bűnösre” nézett.