21. fejezet
Alida 2013.10.28. 15:30
21.
-
Bea! Marcell! Hol vagytok? – kérdezte egy hang a lépcső aljáról.
Kiszaladtam a fürdőszobából és meglepetten néztem a lépcsőaljnál álló személyre.
-
Anya? – kiáltottam csodálkozva.
-
Miért vagy olyan megdöbbent? – tudakolta, miközben leszaladtam hozzá a lépcsőn.
-
Csak nem vártalak – feleltem zavartan.
-
Hol a bátyád? Még csak a hangját sem hallottam egy hete – panaszkodott anya, mire nagy sóhajtás után így szóltam:
-
Sok mindenről le vagy maradva anyukám. Gyere! Mesélek – mondtam, és a nappaliba vezettem, ahol mindent részletesen elmeséltem.
Szegény anyukám minden egyes szónál ijedtebb lett, de amint a történet végére értem nagyjából megnyugodott.
-
Menjünk be a kórházba! – kiáltotta a végén.
Kiszaladtunk a bejárati ajtón, beültünk a kocsiba és Pécs városába hajtottunk. A kórházban egy nővérkétől érdeklődtünk, aki a hatos és a tízes kórtermet adta meg szobaszámként.
A hatos számmal ellátott helyiségben feküdt Marci és Berni. A bátyám csuklói be voltak kötözve, míg Bernardnak a mellkasán volt kötés. Mind a ketten aludtak, amikor odaértünk. Igaz, kora reggel, biztos nincs fenn senki egy kórházban.
A fiúkat egymás mellett helyezték el. Leültem egy székre a két ágy közé, míg anya Marci ágyának másik oldalán foglalt helyet. Ebben a percben kezdett éledezni Berni. Lassan kinyitotta a szemeit, s először észre sem vett bennünket.
Pár perc múlva fedezte csak fel, hogy ott ülök mellette.
-
Bea? – mosolyodott el, hangján érződött a gyengeség.
-
Ki más? Hogy érzed magad? – tudakoltam.
-
Pocsékul – válaszolt.
Hát, igen. Az őszinteség nagy erénye volt mindig is.
-
Az orvos mit mond? – kérdeztem kíváncsian.
-
A kés nem fúródott túl mélyre, és nem sértett belső szervet. Egy hét és kikerülök innen.
-
Az jó – feleltem.
Ekkor kezdett ébredezni a bátyám, Marci is. Ő először anyát vette észre, s csak aztán engem.
-
Mi van a szellemmel? – kérdezte halkan.
-
A pokol tüze emészti – válaszoltam vidáman.
-
És van valami hír? – tudakolta kíváncsian.
-
Hát… Eltűnt a puszta, ami a ház mögött volt, a szellem lánya, Katalin segített nekünk a pokolba küldeni az apját, járok Maxxal… - soroltam.
-
Mi? Te jársz Maxxal? – kérdezte csodálkozva Marci.
-
Most miért nézel így? Te keveselletted mindig a sógorokat – hánytam a szemére.
-
Csak meglepődtem. Ennyi! – vágta be a durcát, de pár perc múlva már meg is békélt.
-
Amúgy – kezdte Berni – mi volt Dittivel? Miért szúrt le?
-
Nem Ditti támadott meg titeket, hanem a szellem. Csak éppen Ditti alakját vette föl – magyaráztam mosolyogva.
-
Azt hiszem, nagyon sok mindent el kell mondanod – sóhajtott Marci.
Testvérem szemeiben ott ült a megkönnyebbülés, de éreztem, hogy zavarja, hogy kimaradt pár dologból.
Pár percet még benn ültem a fiúknál, de aztán átsétáltam a tízes kórterembe, ahol Tamara feküdt. Már nem aludt, amikor bementem hozzá.
-
Na, hogy vagy? – érdeklődtem.
-
Tűrhetően – felelte, és egy mosolyt erőltetett az arcára.
-
Jobban leszel, ha meghallod a híreimet – bólogattam vidáman.
-
Na, mesélj! – vigyorodott el, s arca egy kicsit ki is virult.
-
Nos, végeztünk a szellemmel. A puszta, ami a házunk mögött volt, eltűnt! A gyilkos a pokolban van. És képzeld, járok Maxxal! – újságoltam.
-
Ilyen hírrel én is szolgálhatok. Bejelentem, én vagyok Berni barátnője – mondta frappánsan.
-
Hát ez óriási! Már csak Dittit és Marcellt kellene valahogy összehozni – suttogtam halkan.
-
Szerintem segítség nélkül is összejönnek – legyintett Tamara.
-
Valószínűleg, igen – feleltem.
Mindezek után visszamentem a bátyám kórtermébe, ahol anya éppen elbúcsúzott a fiúktól.
-
Jók legyetek! Majd még bejövök egyszer-kétszer, mielőtt hazavinnénk titeket.
Ezzel kilépett a helyiség ajtaján, s velem együtt a kórház parkolója felé vette az irányt. Az arcán látszott, hogy megnyugodott. S valahogy az én lelkem is lehiggadt, mert az anyukám is ott volt, velünk.
Egy hét múlva…
-
Nézzétek! – kiáltott Max, és leszaladt a lépcsőn.
-
Ez nagyszerű, de azért legyél óvatosabb! – figyelmeztettem, de ő csak megölelt, s így szólt:
-
Jaj, ne félts te engem ennyire! Semmi bajom, már meggyógyultam.
-
Na azért csak óvatosan! – mondtam orvoshoz méltón.
Jó érzés volt végre egészségesnek tudni Maxot. Nagyon jó volt a kedvem ettől. S a vidámságomat az is fokozta, hogy a három kórházban fekvő betegünket is aznap vittük haza.
-
De jó, ma megyünk haza! Már úgy hiányzik a családom! – sóhajtott Ditti.
-
Azért a múlt hét sem volt semmi. De pótolta ez a hét a fáradalmainkat – mosolyogtam.
Kop-kop-kop
A nyitott ajtóban Erik kopogott. Fehér ing és farmer volt rajta, ami igencsak meglepett, hiszen addig mindig feketében járkált.
-
Becsomagoltatok már? – kérdezte és beljebb lépett.
-
Igen, a csomagok már a kocsiban vannak. Hogy-hogy ilyen változatosan? – tudakoltam és végigmértem.
-
A Démonok csapata szeptembertől iskola újságot fog gyártani. Beszámolunk az iskoláról, na meg a nyári emlékeinkről, ami volt és lesz bőven – ennél a mondatnál beletúrt sötétbarna hajába.
-
Írtok a házról is? – kérdeztem kíváncsian.
-
Persze! Ez július szenzációja! – kiáltott és körbemutatott a házon.
-
Ennek örülök. Remélem kapós lesz az újságotok.
-
Most mentek a barátaitokért? – tudakolta.
-
Igen. Már csak pár percet maradunk itt – válaszoltam.
-
Jöttök még valaha ebbe a faluba? – kérdezte kicsit lehangoltabban.
-
Valószínűleg, igen. Láttunk egy eladó nyaralót a szomszéd faluban. Bármikor átjöhetünk ide – feleltem vidáman, ami Eriket is felvidította.
Ez volt a mi búcsúzásunk. Az igazat megvallva jó barátok lettünk Erikkel. Sokat segített, és az anya megérkezése utáni napokban is sokat beszélgettünk.
Ezek után elhagytuk a házat, beszálltunk a kocsikba. Az egyiket anya vezette, mellette Katával, a másikat Max, Ditti és az én társaságomban.
Egyenesen a kórházba mentünk, ahol anya felszaladt a fiúkért és Tamaráért. Pár perc múlva anya kocsijában ült Berni és Tamara, a mi kocsinkban pedig Marci, természetesen Ditti mellett.
-
Na akkor meséljetek! Van rá legalább öt órátok – mondta, amint bevágta maga mögött az ajtót.
-
Mivel kezdjem? – kérdeztem és hátrafordultam.
-
Kezd ott, ahonnan kimaradtam az eseményekből – ajánlotta, mire Max bedurrantotta a motort.
-
Hát, Berni és én hazasiettünk, mert a szellem megint megfenyegetett…
Miközben meséltem, visszafordultam és a tájat bámultam. Anyáék kocsija a mienk mögött haladt, így Max vezette őket is. Nem tudom, hogy direkt volt vagy csak véletlen egybeesés, de az út azon a falun vezetett keresztül, amelyben a mi nyaralónk is volt.
Max bekanyarodott abba az utcába, amelyen mi annyiszor végigmentünk. Lassítani kezdett, majd megállt a nyaralónk előtt. Mindannyian kinéztünk az ablakon a házra. A házra mely annyi bánatot okozott, de összehozott pár embert is. A barátság is szorosabb lett köztünk.
Max újra indította a motort, s a kocsi elindult. Abban a percben örökre elhagytuk a nyaralót, melynek az ablakára már ki volt rakva a tábla: ’ELADÓ!’
Vége
|