19.-20. fejezet
Alida 2013.10.28. 15:29
19.
Amint átléptünk a kiskapun túlra, libabőrös lettem. A pusztaság ijesztő látványától kirázott a hideg. Olyan sötét volt ott, de attól nem kellett félnünk, hogy nekimegyünk valaminek.
Lassan lépdeltünk beljebb és beljebb, egyre messzebb a kaputól. Minél bentebb kerültünk a pusztán, annál jobban fáztam. Nem értettem, hiszen az udvarban még egy kicsit melegem is volt.
-
Miért van itt ilyen hideg? – kérdeztem a karomat dörzsölve.
-
Dühösek a szellemek. Ezért ráz bennünket a hideg – felelt Erik.
-
Nagyon ijesztő ez a hely – suttogtam.
-
Hát, az biztos – helyeselt Erik.
Ekkor megálltunk egy kicsit. Szétnéztem, de nem láttam semmit.
-
Erik! Nincs nálad gyufa vagy öngyújtó? – kérdeztem.
-
Lehet. Nem tudom – felelte és kutatni kezdett a zsebeiben.
Pár pillanat múlva egy boldog kiáltás hallatszott.
-
Van nálam gyufa!
-
Gyújtsd meg! Tudjuk meg végre, hogy hol vagyunk – mondtam.
Pár pillanat múlva vörös fény vett bennünket körül. A kis fadarab félméteres körzetben megvilágított mindent.
-
Itt nincs semmi. Még csak fű sem – csóválta a fejét
-
Valahol pedig itt kell lenniük – néztem körül.
Pár lépést tettem, amikor megbotlottam valamiben. Kissé felsikoltottam, de aztán rögtön felálltam.
-
Mi történt? – kérdezte Erik ijedten.
-
Semmi csak felbotlottam ebben a…
-
Miben?
-
Nem tudom. Gyere ide! – hívtam.
Amint közelebb jött és megvilágította a félméteres körzetet, megláttam azt, amiben felbotlottam.
Egy fakereszt előtt álltam. Egy név volt rávésve:
„Anna”.
Megijedtem, de nagyon meglepett is voltam egyben. Nem értettem, hogy mit keres ott az a sír.
-
Mondd meg nekem! Hogy kerül ide ez a sírhant? – kérdeztem Eriket.
-
Azt jó lenne tudni! Meg azt is, hogy a többi miért van itt – mondta és meggyújtott egy gyufát.
-
Mik? – tudakoltam.
Ekkor a földbe állított egy-egy gyufát, körülbelül egy méterre egymástól. Pár percen belül visszatért az első gyufaszálhoz, és meggyújtotta. A lángja egy újabb fakeresztet világított meg. S, ahogy sorra meggyújtotta a gyufákat, előtűntek az újabb sírhalmok.
Elindultam, hogy megnézzem a kereszteket, de mindegyikre csak egy név volt vésve.
„Virág”
„Éva”
„Katalin”!
Ennél a sírnál megálltam. Lehajoltam, hogy jobban lássam a feliratot. Egy évszám is volt a név alá írva:
1898-1906
Tehát az a lány nyolc évet élt. S az a kislány, akié a sírhant volt, a gyilkos lánya. Ez azt jelentette, hogy tényleg halott volt.
Megrökönyödve indultam tovább a következő sírhoz. Elgondolkozva figyeltem a neveket, és észre sem vettem, hogy Erik megállt egy sírnál. Így belé is ütköztem.
-
Bocs, nem láttalak – védekeztem.
Erik azonban nem szólt semmit. Csak bámulta a feliratot. Sejtettem, hogy mi van odaírva. Elolvastam a nevet és az évszámot is.
„Erika”
1988-2002
-
Ez a húgom sírja – súgta, majd lehajolt és megsimította a fejfát.
-
Ne gyengülj el! Légy erős! Ne add meg magad neki! – biztattam, de nem engedte el a keresztet.
Megfogtam a kezét és így szóltam:
-
Nem éri meg! Csak azt várja, hogy az egyikünk összeessen, hogy valamelyikünk csak egy kicsit is gyengébb legyen. Meg fog ölni! Ne hagyd magad! – kiáltottam, mire elengedte a keresztet.
-
Démon módjára végzünk vele! Gyere! Keressük meg a Katákat! – kiáltott és a kezemet megragadva húzott maga után.
Szaladni kezdtünk a sírok mellett, amelyeket a gyufaszálak lángja világított meg. Ez a mi dolgunkat is megkönnyítette, mivel tökéletes útmutatás volt ez számunkra.
Erik gyors léptekkel haladt előre, míg engem maga után húzott. Már kezdtem fáradni, de Erik még mindig nem lassított.
-
Megállhatnánk? – kérdeztem, mire lelassult.
-
Elfáradtál? – fordult felém.
-
Megértem, hogy sietsz, de azt se feledd el, hogy engem is magad után vonszolsz – szidtam le.
-
Bocsánat – hajtotta le a fejét.
-
Valahol itt kell lenniük – néztem körül.
-
Kiabáljunk! – ajánlotta Erik.
-
Rendben – mosolyodtam el, mivel ez az ötlet jobb volt a futásnál.
Teli torokból kezdtünk ordítozni. Válasz azonban nem érkezett semerről. Ekkor Erik megdöbbentő feltevéssel állt elő.
-
Mi van, ha nincsenek itt? Mi van akkor, ha a dombra mentek, és nem ide? – kérdezte, amivel előhozta belőlem a könyörtelent.
-
Azt mondod, hogy hiába jöttünk ide? Hiába jártuk végig ezt az átkozott pusztát? Már bánom, hogy hallgattam rád!
-
Szóval az egész az én hibám? Miattam kell keresnünk Katát, meg a gyilkos lányát? Egy szellemet! Egy kísértetet, aki ki tudja, hogy mikor hol van! – vágott vissza Erik.
-
Ez az! Varrj a nyakamba mindent! Igen! Én ijesztettem meg őket! Miattam kell kutatnunk utánuk! Én hoztalak be ebbe a temetőbe! Mond a szemembe, hogy én vagyok a hibás! Rajta! – kiabáltam dühösen.
Ekkor mélyen a szemembe nézett, és így szólt:
-
Mindkettőnk hibája. Miattad kezdődött, de végettem vagyunk most itt. Együtt kell kikeverednünk a csávából – suttogta és elfordult tőlem.
Pár percig nem szóltam semmit. Azt vártam, hogy elindul. De ő nem mozdult. Háttal állt nekem, így még csak tippelni sem tudtam arra, hogy mit gondol.
-
Bea! – hallottam hirtelen egy kiáltást a közelből.
Kata hangja volt az.
-
Hol vagy? – kiabáltam én is, de válasz nem jött.
Pár pillanat múlva azonban…
-
Bea!
-
Kata! Merre vagytok? – kiáltottam vissza.
-
Erre! – hallatszott egy másik hang is, ugyanabból az irányból.
Ekkor Erik visszafordult felém, és fülelni kezdett ő is. Pár pillanat, múlva újabb hangok érkeztek felénk.
Erik rám nézett, majd a hang irányába.
-
Szerintem induljunk el – ajánlottam, majd nekiindultam.
Gyorsan mentem, így Eriknek futnia kellett, hogy utolérjen.
-
Erről hallottam a hangokat – suttogtam.
-
Biztos? – kérdezte Erik.
-
Igen, biztos. Hiszen te is hallgatóztál. Nem? – válaszoltam.
Pár perc múlva…
Egy újabb kiáltás. Ugyanabból az irányból.
-
Menjünk tovább! – adtam ki az utasítást, de Erik nem mozdult.
-
Hallod? Induljunk! – szóltam neki újra, de még mindig nem indult el.
Vártam egy percet, mire megszólalt.
-
Ha jól látom, ott vannak – mutatott a hangok irányába.
Arra néztem, amerre mutatta, de én nem láttam mást, csak a sötétséget.
-
Mi vagy te, macska? Én nem látok semmit sem – csóváltam a fejem.
-
Akkor gyere! Megmutatom – kiáltotta és úja megragadta a kezem.
Őrült tempóban kezdtünk futni. Nem láttam semmit, ami a gyufaszál lángjának körzetén kívül volt. Azonban úgy tűnt, Erik tudja, mit csinál. Nagyon határozottnak tűnt.
Aztán egyszer csak hirtelen megállt. Majdnem belészaladtam. Ő elengedte a kezem és a gyufát pár centiméterre tőlünk, beleszúrta a talajba. Az félméteres sugárban mindent megvilágított.
Amint Erik elállt a gyufa elől, s nem árnyékolt, rájöttem, Eriknek tényleg igaza volt. A láng megvilágította a két jómadarat, akik miatt annyit kellett futnunk.
-
Na végre megvagytok! – kiáltottam szemrehányón.
-
Eltévedtünk – magyarázkodott Kata.
-
Hol van Ditti? Visszament a házba. Ugye? – kérdezte Katalin.
-
Igen. Aztán megmondta, hogy ti még kinn vagytok. Miért nem jöttetek ti is vissza? – kérdeztem.
-
Nagyon féltünk. Az, az igazság, hogy még most is félünk – vallotta be Kata.
-
Csak nem tőlem? – kiáltottam fel.
-
De igen. Te jöttél be késsel a nappaliba – emlékeztetett Katalin.
-
Az csak vicc volt. Erik tanúsíthatja, hogy mindenki épen van a házban – mosolyogtam, mire Erik bólintott.
Kata azonban még mindig bizonytalanul nézett rám.
-
Szóval nem te vagy a szellem? – tudakolta bizalmatlanul.
-
Persze, hogy nem. Katalin csak felismerné az apját – álltam elő a bizonyítékul szolgáló érvvel.
-
Ez igaz! – kiáltott megkönnyebbülten Kata.
-
Maxot is nehéz volt meggyőzni az igazamról – csóváltam a fejem.
-
Tényleg! Max kétkedő és makacs. Hogy érted el, hogy higgyen neked? – kérdezte Kata.
Némi habozás után mosolyogva kezdtem bele a történetbe.
-„Miután ti kirohantatok, valóban úgy beszélt velem, mint egy gyilkossal. Aztán el kezdtem győzködni arról, hogy Bea vagyok. Mikor a karkötőt megnézte, akkor meginogott, de aztán újabb érvekkel állt elő, hogy miért vagyok én a szellem. Ekkor előrántottam a kést, végighúztam az orra előtt, mire ő behunyta a szemét és megkért, hogy gyorsan végezzek vele. Ekkor elraktam a kést és megcsókoltam.”
A Katák csodálkozva néztek rám, míg Erik nagyon furán. Mint egy féltékeny testvér. Mintha a bátyámat láttam volna.
-
Te csókolóztál Maxxal? – kérdezte tátott szájjal Kata.
-
Mi ebben a különös? – mosolyogtam én is.
Ekkor Erik közbeszólt.
-
Ha ezt megvitattátok, indulhatnánk.
Csodálkozva néztem Erikre. Tényleg olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Minden veszélytől meg akart védeni, még Maxtól is.
Azaz egy kis különbség volt köztük. Marci egyenesen elmondta a véleményét, míg Erik csak burkoltan.
-
Na! Mikor megyünk már? – türelmetlenkedett Erik.
-
És mégis merre? – kérdeztem kíváncsian.
-
Hát… - nézett körül.
-
Nehogy azt mondd, hogy te sem tudod az utat! – kiabáltam rá kétségbeesve.
-
Nem figyeltem az utat. Fogalmam sincs, hogy merre induljunk – csóválta a fejét.
-
Azt akarjátok mondani, hogy itt ragadtunk ezen a pusztán? Az egész éjszakát itt kell töltenünk? – mondta Kata, miközben hangja reszketett.
-
Az nem lehet! Éjfélkor a dombon kell lennünk! Minden Démonnak ott kell lennie, hogy elűzzük ezt a szellemet – lelkemet elöntötte a kétségbeesés érzése.
-
Hány óra van? – tudakolta Erik.
Kata elővette a mobilját, és megnézte az időt.
-
Mindjárt tíz.
-
Akkor még van időnk. Te világíts a telefonoddal, mi meg majd a gyufával – mondtam Katának, aki attól fogva folyton a mobil gombjait nyomkodta, hogy az világítson.
-
Nekem van egy jobb ötletem! Hívjuk fel Maxot és Dittit, hogy világítsanak nekünk elemlámpával. Így könnyen visszatalálunk! – ajánlotta Katalin.
-
Remek ötlet! Hívd őket! – kiáltottam vidáman.
Pár perccel később azonban nem voltam ilyen boldog. Mivel Kata bejelentette, hogy nincs pénz a kártyáján. Azt hittem, hanyatt vágom magam. Minden ellenünk esküdött össze.
-
Ez nem lehet igaz! Egyszerűen nem tudom elhinni! – kiáltottam dühösen.
-
Kénytelenek leszünk magunktól megkeresni az utat – sóhajtott Erik.
-
Hát akkor, váljunk szét! Legyen mindenkinél valami világító tárgy, gyufa vagy telefon! Ha találtok valamit, akkor kiáltsatok! – mondtam, és elvettem Eriktől öt darab gyufát.
Katalin is követte a példámat, majd szétoszoltunk.
Minél jobban távolodtunk egymástól, annál kisebbnek látszódtak a gyufaszálak lángjai, Kata mobiljának kijelzője.
Az aprócska lángok körzetében láttam, hogy Erik megpróbál a síroknál eligazodni, míg Katalin pont az ellenkező irányban halad. Én tőlük jobbra próbáltam szerencsét, míg Kata tőlük balra.
Reménykedtem benne, hogy valamelyikünk megtalálja a hazavezető utat. Minden egyes hangra azt hittem, hogy egy halk kiáltás, ami azt jelenti: meg van a nyaraló! De mindig tévedtem. Soha nem kiabált senki.
Miközben mindannyian a házat kerestük, egyre jobban eltávolodtunk egymástól. A végén már csak három világító pontot láttam. Ez kissé megrémített, mivel a két láng közel volt egymáshoz, és a kék kijelző is a közelben „keresgélt”. Csak én távolodtam el annyira a többiektől.
Túlságosan beijedtem ettől, így megálltam egy kicsit. Nagy hiba volt. A többiek még inkább elhúztak, s nagyobb esélyük is volt arra, hogy megtalálják a házat. Indultam is volna, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Pár másodpercre azt hittem megbénultam, pedig csak nem mertem elindulni.
Nagy levegőt vettem, s lassan fújtam ki. Megpróbáltam megnyugodni, s ahogy lecsillapodtam, a lábaim is megmozdultak. Ez könnyített a lelkemen. Már csak azon kellett igyekeznem, hogy legalább egy vonalban legyek a társaimmal.
Meggyújtottam egy gyufát, majd szaladni kezdtem. A futás szele eloltotta a gyufaszál lángját, így újra meg kellett állnom. Meggyújtottam egy másikat, aztán gyorsan kezdtem szedni a lábam.
Amint a gyufa lángját figyeltem, beleütköztem egy derékig érő tárgyba. Ijedtemben elejtettem a gyufát, amely már úgyis a végét járta. A hasamat megütöttem, így pár percre összecsuklottam.
Miután jobban lettem, meggyújtottam az utolsó gyufaszálat, s a tőlem pár centiméterre lévő tárgyhoz emeltem. El sem hittem azt, ami ott volt. Alig hittem a szememnek. Kiáltani szerettem volna, de Erik hangja megelőzött.
-
Gyertek ide! Ezt látnotok kell!
-
Jaj, most mit csináljak? – kérdeztem magamban.
-
Bea! Te is gyere ide! – kiabált Erik, amikor már mind a hárman egy helyen álltak.
-
Először Kata jöjjön ide! – kiáltottam vissza, s már láttam is, ahogy Kata kék kijelzője felém közeledik.
Pár pillanat múlva ott térdelt mellettem.
-
Meg van a kapu. Menj be a házba és hozzál elemlámpát! Én megnézem, hogy mit talált Erik – mondtam.
-
Rendben. A mobilt itt hagyom, addig világítsatok! – szólt, majd berohant a kapun.
Felkeltem és elindultam Erikhez és Katalinhoz. Lassan mentem, mivel még mindig fájt a hasam. Azért megpróbáltam sietni, mert nem akartam sokat tartózkodni azon a félelmetes helyen.
Pár perc múlva ott álltam mellettük és Erik mutatóujját figyeltem. Követtem az irányt, melyet megjelölt nekem, s szememet a földre szegeztem. Elborzadtam, amint megláttam, hogy mi van a talajon, azaz a talajban.
Egy kiásott, üres sírt láttam odalenn. A fejfa már kész volt, csak a sírhant tulajdonosa hiányzott. Ez állt a fakereszten:
„Maximilián”
1986-2004
Megdöbbentem. Nem számítottam ilyesmire.
-
Nekünk is ez volt a reakciónk – mondta Erik, mikor észrevette csodálkozó arckifejezésem.
-
És ez még nem minden! Nem csak egy gödör van, hanem kilenc – suttogta Katalin és az égő gyufaszálát a „sírok” kezdetéhez vitte.
-
Itt a vége! S ahol ti álltok, az, az eleje! – kiáltotta, mire sorba olvasni kezdtem a fejfák feliratait.
A második:
„Marcell”
1984-2004
Továbbléptem, a harmadikhoz.
„Bernard”
1987-2004
Rémisztő volt, hogy a gyilkossági kísérletek sorrendje szerint haladtak a feliratok.
Olvasni kezdtem a negyediket:
„Tamara”
1987-2004
Őket megtámadta a gyilkos, de több kísérlete nem volt, legalábbis addig. Nem tudhattam kit akart következőnek, így rettegve indultam az ötödik sírhoz.
„Ditti”
1985-2004
-
Dittit akarja! – kiáltottam, mire Erik bólintott.
A hatodik:
„Kata”
1988-2004
Nagyon megijedtem, de tudni akartam, hogy ki az utolsó három. Továbbléptem egyet, s olvastam.
A hetedik sír:
„Erik”
1986-2004
-
Te láttad ezt? – fordultam Erik felé.
-
Igen. De még egyelőre nem haltam meg, úgyhogy a sír üres marad – mosolyodott el.
-
Remélem – sóhajtottam.
Már csak két sír volt hátra. Borzasztóan kíváncsi voltam arra, hogy kinek áshatott még sírt a szellem, rajtam kívül. Továbbléptem.
A nyolcadik:
„Denny”
1985-2004
-
Denny? – kiáltottam fel meglepetten.
-
Ő a Démonok vezetője, ráadásul segít nektek. Elég nyomos ok – válaszolt Erik.
-
Na jó! Már csak egy sír! – biztattam magam.
Fennhangon olvastam a legutolsó feliratot a fejfán.
A kilencedik:
„Beáta”
1988-2004
S alá aprócska betűkkel odakarcolva:
Öngyilkosság!
-
Hogy micsoda? – kiáltottam dühösen.
-
Öngyilkosság – felelt Erik.
-
Jó, jó, azt látom! De miért van ideírva? – tudakoltam egyértelműben.
-
A szellem azt akarja, hogy te halj meg utoljára. Mindenkivel végez, és ebbe te bele fogsz őrülni! Öngyilkos leszel, a szellemnek hála – sóhajtott Erik.
-
Na hát azt várhatja! Itt nem fog meghalni senki, mert én ölöm meg őt! – kiáltottam, és hátat fordítottam.
Pontosan egy vakító fénysugárba pördültem bele, amely teljesen elvakított.
-
Gyertek erre! – mozdult el a fénycsóva.
-
Ez Kata és az elemlámpája. Menjünk! – kiáltottam, mikor már nem cikázott a szemem előtt a lámpa körvonala.
Futni kezdtünk a fényes útmutató irányába. Örültünk, s ez szinte szárnyakat adott nekünk. Pár percbe tellett csupán, hogy a kapuhoz érjünk.
-
Végre kikeveredtünk onnan! – kiáltott vidáman Erik.
-
Soha többé nem megyek oda – mosolyogtam kipirulva a futástól.
-
Hát én sem – helyeselt Kata.
-
Hány óra van? – tudakoltam.
-
Nálad van a mobil – mutatott a kezemre Kata.
-
Tényleg! – kiáltottam zavaromban és megnéztem az időt.
A digitális kijelző a következő számokat mutatta:
10: 53
-
Igyekeznünk kell! Egy óra múlva idézés lesz. Bár a domb nincs messze, mégis jobb, ha negyed óra múlva már indulunk. Maxnak segítenünk kell a járásban. A mellkasa még mindig fáj – magyaráztam.
-
Rendben. Tizenöt perc múlva indulunk – egyezett bele Erik.
Ezután elindultunk a házba. Nem hittem, hogy örülni fogok annak, hogy láthatom.
20.
-
Készen álltok? – kérdeztem tíz perc múlva, miután mindent elmeséltünk Dittinek és Maxnak.
-
Készen! – vágták rá egyszerre.
-
Hát indulás! – kiáltottam elszántan.
Erik segített Maxnak, mivel a mellkasa még fájt a hét eleji incidens miatt.
Kata a szellemtáblát hozta, amelyet Dittivel kutattak elő Tamara szobájából.
Katalin mellettem lépkedett. Úgy tűnt, nem is sejti, hogy az apja lesz az áldozat. Sajnáltam szegény kislányt, mert kedves volt és segített. Egyáltalán nem hasonlított az apjára.
-
Tudod, hogy hova igyekszünk? – tudakoltam kíváncsian.
-
Igen – felelt röviden, s csak az utat figyelte.
-
Nem félsz? – kérdeztem, és én is csak az utat kezdtem figyelni.
-
Nem.
-
Egyáltalán nem hasonlítasz az apádra.
-
Mindenki azt mondja, hogy anyára hasonlítok.
-
Hiányzik? – kérdeztem.
-
Igen – felelt a kislány elcsukló hangon.
Átéreztem Katalin minden fájdalmát. Olyan volt, mintha a saját édesanyámat vesztettem volna el. Rettenetesen megsajnáltam szegény kislányt. És mi az apját is el akartuk távolítani a színről.
Kétségeim támadtak az ügyünk felől, de amint ez az érzés motoszkálni kezdett bennem, megjelentek a sebesült barátaim arcai, s ez újra erőt öntött belém. Ökölbe szorítottam a két kezem, s nagy levegőt vettem.
„Nem adom fel!”- kiáltottam magamban, s éreztem, újra erős vagyok.
-
Messze van még az a domb? – kérdezte Kata.
-
Nem. Még tíz perc és ott vagyunk – feleltem.
Katalin fura tekintettel nézett rám. Mint aki nem érti, hogy mi az a domb.
-
Mit mondtál, hova megyünk? – tudakolta.
-
A dombra. A legmagasabbra – válaszoltam.
-
A domb. A domb. Miért olyan ismerős… Megvan! A kivégzőhely! Apa ott ölte meg mindegyik áldozatát! Akiket a házban támadott meg, azokat élve akarta hagyni! – kiabálta Katalin a legnagyobb meglepetésünkre.
-
Tessék? – kérdeztem csodálkozva.
-
Ott van az oltár! Apa csak arra vár, hogy odamenjetek! Mindenkivel végezni fog! Mindenkivel! – kiáltotta kétségbeesve.
-
Na de csak ott tudjuk megidézni és elküldeni innen – magyaráztam.
Erre Katalin megragadta a karom és megállított.
-
Nem mehetünk oda! Nem hagyhatom, hogy apám még több áldozatot szedjen! – mondta és elsírta magát.
-
Rendben. De szólnom kell a Démonoknak – egyeztem bele.
-
Veled megyek! – kiáltott Erik, mire Kata és Ditti átvette tőle Maxot.
-
Menjetek vissza a házba! Hamarosan ott leszünk mi is! – mondtam, majd Erikkel együtt futni kezdtünk.
Gyorsan futottunk, kabátunk csak úgy lobogott mögöttünk. Erik pontosan ott szaladt mellettem. Csodáltam, hogy nem előz meg.
Pár percen belül ott álltunk a lépcsőnél. Nagy levegőt vettem, majd elindultam felfelé, Erikkel a sarkamban. Odafönn már gyülekeztek a Démonok, bár még a fák mögött álltak.
-
Hogy szoktátok előcsalogatni őket? – kérdeztem Eriket.
-
Kiabáld azt, hogy veszély! – ajánlotta Erik.
-
Veszély! – kiáltottam el magam.
A Démonok rögtön előjöttek. Denny jobb oldalról érkezett.
-
Mi a baj? – tudakolta idegesen.
-
Nem idézhetjük meg itt a szellemet. Itt van a kivégzőhely. Itt ölte meg mindegyik áldozatát – hadartam.
-
És a pusztán temette el, nem a kertbe. Az csak kamu mese – legyintett Erik.
-
De hol máshol idézhetnénk még meg? – kérdezte Denny.
-
Nem tudom. De el kell húznunk innen, lehetőleg éjfél előtt, különben megöl mindenkit, aki itt van – mutattam a többi Démonra.
-
Rendben. Szerintem menjünk a házatokhoz. Ott majd kitaláljuk, hogy mi lesz – mondta Denny, majd a Démonok felé fordult.
Halkan mondott valamit, és mutogatott is hozzá. Pár pillanat múlva a Démonok mozgolódni kezdtek, majd a lépcső felé vették irányt.
-
Menjünk utánuk! – adta ki az utasítást Denny.
Elindultunk hát mi is. Démontársaink pár méterre haladtak előttünk. Elképzeltem őket oldalról. Úgy néztek ki, mint akik a filmekben szoktak szerepelni. Azok a csuklyás alakok, akik a fekete mágiát űzik. Persze mi nem csináltunk ilyet.
Lassan haladtunk.
-
Így nem érünk oda a házatokhoz éjfél előtt. A szellemet viszont meg kell idézni, különben várnunk kell holnapig – türelmetlenkedett Denny, majd a csapat élére állt.
-
Gyertek! – kiabált hátra nekünk.
Előre mentünk mi is, mire Denny szaladni kezdett. Követtük a példáját, s pár perc elteltével a Démonok is mögöttünk szaladtak.
Természetes, hogy előbb odaértünk a házunkhoz. Én befutottam a többiekhez, míg a Démonokat a kertbe hívtam. Odabenn mindenki a lépcsőn ült.
-
Na mi van? – kérdezte Max.
-
Itt vannak a Démonok. Nem tudjuk, hogy hol legyen az idézés. Jut eszembe, hány óra van? – tudakoltam, mire Kata megszólalt:
-
Negyed óra múlva éjfél.
-
Tizenöt percünk van, hogy egy helyet keressünk az idézéshez – sóhajtottam izgatottan.
Katalin lehajtotta a fejét, gondolkodott. Közben a kezét tördelte, ideges volt. Igaz, ki nem volt ideges akkor.
-
Én tudok egy helyet, ahol idézhetnétek. Több száz éves – mondta Katalin.
-
Hol van? – kérdeztem, miközben a „megkönnyebbülés” egyre erőssebben érződött bennem.
-
Hát, igen. A pusztán van – sóhajtott Katalin szomorúan.
-
Nem érdekes. Viszünk gyertyát, elemlámpát, gyufát, gyújtót és telefont. Te, Kata, Erikkel és pár Démonnal gyűjtsetek fát, rongyokat és csináljatok fáklyákat! – mondtam Katának, mire ő kiszaladt.
-
És mi? – tudakolta Ditti.
-
Ti segítsetek nekem világító vagy világításra alkalmas tárgyakat keresni! – feleltem.
Ditti elvállalta Berni, Tamara és Kata szobáját, míg Katalin a többiben kutakodott. Én a fürdőszobát és a földszintet néztem át. Maxot a lépcsőn hagytuk, nem engedtük járkálni.
A fürdőszoba igen hasznosnak bizonyult. Csomó gyertya volt eldugva a polcon, mellettük két doboz gyufa. Hát, igen. Felkészültünk az áramszünetre.
A konyhában gyújtót és gyufát találtam, meg négy gyertyatartót. Az ebédlőben illatosított gyertyák és füstölők voltak, ezeket is elraktam. A Tv-szobában megtaláltam a plusz elemlámpákat, valamint a bulikhoz készített villogókat.
Mindent összeszedtem, ami csak világított és vártam, hogy Katalin és Ditti is leérjenek az emeletről. Odamentem Maxhoz, és ott próbálgattam a gyújtókat és az elemlámpákat, amelyekhez még pótelemet is raktam el.
Pár perc múlva megjött Katalin és Ditti is. Mindkettejüknél volt mobiltelefon, elemlámpa, gyertya, gyufa és gyújtó is.
-
Jó sok minden volt a szobátokban – fújta ki magát Katalin.
-
Köszönöm a segítséget. Körülbelül milyen messze van az a hely? – kérdeztem.
-
Pár perc, míg odaérünk – válaszolt Katalin.
-
Akkor jobb, ha kimegyünk a Démonokhoz és indulunk – javasoltam.
-
Velem mi lesz? – tudakolta Max.
-
A kapunál csinálunk egy nagy tüzet. Te fogod vigyázni a lángját. Bármi baj van, kiáltasz – Max bólintott a tervre.
Ditti és Katalin a kezembe pakolta a cuccokat és felsegítették Maxot a lépcsőről.
Kimentünk a házból. A kertben már jó pár Démon kezében fáklya égett. Erik, Kata, Denny és még páran szorgosan készítették a további fáklyákat.
-
Hány Démon van? – léptem oda Dennyhez.
-
Velünk együtt harminckettő – válaszolt a munkájából fel sem nézve.
-
Szerintem fejezzétek be és induljunk! Már tíz percünk sincs éjfélig – figyelmeztettem őket, majd továbbléptem a Démonokhoz.
Mindegyik kezébe nyomtam egy gyertyát, amelyet aztán meg is gyújtottam.
-
Készen vagyunk – lépett oda hozzám Erik.
-
Akkor induljunk. Alig pár percünk maradt éjfélig – mondtam, mire Katalin a csapat élére állt.
Siető léptekkel vezette a Démonokat a medence részen, majd a rózsakerten át. Tetszett a tempó, tudtam, hogy Katalin nem fogja akadályozni az idézés idejében elkezdését.
Egy fáklyával a kezemben, Erikkel és Dennyvel a hátam mögött követtem a csapatot. Maxot a kapunál hagytuk, egy nagy tábortűz mellett. Ez jelezte a ház helyét.
-
Remélem, időben el tudjuk kezdeni a szertartást! – sóhajtott Denny.
-
Ne aggódj! Katalin tudja, hogy hol van az a hely – biztattam mosolyogva.
Igazam volt. Katalin gyors léptekkel irányította a csapatot. Az út a sírok közt vezetett, mind beljebb a pusztába. Még a nekünk szánt sírgödröket is elhagytuk.
Pár perc elteltével megálltunk. A Démonok egy hatalmas, sziklából kifaragott asztalszerűséget álltak körbe. Mi is odafurakodtunk, s láttuk, hogy azon úgy lehet szeánszot tartani, hogy legalább tíz ember kell hozzá.
-
Hát itt volnánk – jelentette ki Katalin és felugrott az asztalra.
A közepére rakta a szellemtáblát, amit úgy néz ki, ő hozott.
-
Az idézéshez kellünk egy páran. Először álljanak ide a ház lakói! – mondta Denny.
Kata és Ditti mellém léptek.
-
Három. Menj te is Erik! – utasította Eriket.
Már négyen voltunk, de még mindig kellett hat ember.
-
Ti ketten, és ti ketten álljatok melléjük! – szólt oda két Démonlánynak, és két Démonfiúnak.
-
Rendben, már nyolcan vagyunk. De ki legyen az utolsó kettő? – kérdeztem türelmetlenül.
-
Az utolsó kettő én és Katalin leszünk. Kezdjük az idézést! – kiáltotta.
A Démonok füstölőket és gyertyákat gyújtottak, azzal szegélyezték a sziklaasztalt. Miután végeztek, hátráltak, s szabaddá tették nekünk az utat.
Mi pedig körbeálltuk az asztalt, kisujjainkat összeértettük. Ditti kezdte el mondani azt a szöveget, amelyet Tamara szokott mormolni.
„Alvilágnak szellemei, jelenjetek meg színünk előtt! Keressétek meg nekünk e pusztán fekvő halottak gyilkosának szellemét, s hozzátok színünk elé, hogy a pokol kapuit kitárva az izzó lávába taszíthassuk. Hogy megtudja, milyen szenvedni, s megfizessen minden bűnéért.”
Ekkor léptünk be mi is az idéző szövegbe.
„Megnyitjuk a túlvilág kapuit, jöjjetek szellemek, keressétek ellenségünket!”
A szellemtábla hirtelen rázkódni kezdett, a föld megremegett. A sírokból fehér füsthöz hasonló alakok bújtak elő. Ijesztő sikolyokat hallattak, mely mindannyiunkat megijesztett. Az ujjunkat azonban ugyanúgy össze kellett érinteni, különben az idézés felbomlott volna.
Az ijesztő lények körberepkedték a sziklaasztalt, a fülünkbe sikongattak. Mi mozdulni sem mertünk, a hátunk mögött álló Démonok is rémülten toporogtak egyhelyben.
A megidézett, bosszúra éhes szellemek a ház felé vették az irányt. Éles sikolyuk messziről is ijesztő volt. Utánuk néztünk, s láttuk, hogy a házban felgyulladnak a lámpák, majd hirtelen le is csukódnak.
Pár percig játszottak a villanyok ilyen fel-le játékot, aztán a házban újra nyugalom és sötétség uralkodott. A szobák elsötétülésével egy időben a szellemek visszatértek, és hozták magukkal a gyilkos kísértetet is.
Az igencsak nyughatatlan volt, de a megidézett szellemek olyan erővel fogták, hogy nem tudott szabadulni. Ditti pedig újabb kántálásba kezdett:
„Pokol kapui nyíljatok meg eme elkárhozott lélek előtt. Az alvilág tüze kínozza meg, mert ő is sok szenvedést okozott mindenkinek!”
-
A pokol és a menny közti léted most érjen véget! A gyilkos ösztönöd a tűzvész martalékává legyen! Most süllyedj a pokol legmélyére, mert a szenvedésnek ma vetünk véget! – kántáltuk egyszerre.
A talaj hirtelen megrepedt, s a hasadékokból izzó, vörös fény szűrődött ki. Pár perc múlva méteres magasságban csapott fel a tűzforró láva. A törés egyre szélesedett, s hosszában végigfutott az egész pusztaságon.
Már az minden úszott a vérvörös fényben, a hasadék csak nőtt, szélesedett, s közben ontotta magából a lávát. A levegő is felhevült a forróságtól. Az egész puszta átváltozott az árnyékvilág poklává.
Csak is a sziklaasztalt és a Démonokat kerülte el a törésvonal és a halált hozó láva.
A gyilkos kísértet még inkább ugrálni kezdett, de a megidézett szellemek nem engedték elszökni. A gyilkos félelmében ordított, de ezzel csak még inkább magára haragította a holtak lelkeit.
Eközben a legszélesebb hasadékból egy feketeköpenyes alak tűnt elő. Ő volt a halál, személyesen. Kezében markolta éles kaszáját. Fejét csuklya alá rejtve lebegett oda a szellemekhez, akik szorosan fogták a gyilkost.
-
Mit akarsz te tőlem? – kiabálta.
Erre a halál megragadta a vállát, s a gyilkos kísértet abbahagyta a kapálózást. Hipnotikus állapotban követte a törésvonalba visszatérő halált. Még egyszer felcsapott a láva, még egy fülhasító kiáltás hallatszott, majd a hasadék hosszában is és széltében is el kezdett összezáródni.
A levegő hűlni kezdett, kellemesen frissítő szél csapta meg az arcunkat. Azt hittük vége van, s visszaküldhetjük a szellemeket a sírjaikba. Tévedtünk. Még nem ért véget az idézés.
A pokol kapuit megnyitottuk, s be is zártuk azzal, hogy a gyilkos kísértetet a halál karmai közé vetettük. De ezzel egy időben a mennyország bejáratát is kitártuk.
Az égen a felhők mögül angyali énekszót hallottunk. Olyan békés, olyan lágy zene volt, hogy a lelkünk meg is nyugodott tőle. Pár pillanatnyi énekszó után a sziklaasztalra vakító fény vetődött, majd külön-külön megvilágított minden egyes szellemet.
A puszta ragyogó fényben úszott, mivel nagyon sok kísértet lebegett ott, körülöttünk.
Az égből egy fehér ruhás nő ereszkedett le, közvetlenül a sziklaasztal mellé. Szőke, kontyba tűzött haja volt. Felénk fordult, s Katalin amint meglátta az arcát, boldogan kiáltott fel, hogy:
-
Anya!
-
Kislányom! – mosolyogott a nő
Katalin kiugrott közülünk, s édesanyja karjaiba vetette magát.
-
Hiányoztál, anyukám – sírt Katalin.
-
Most már velem leszel örökre – suttogta, majd lánya kezét megfogva a szellemek elé lépett.
-
Köszönöm, hogy vigyáztatok a kislányomra – fordult vissza, majd a szellemekkel együtt emelkedni kezdtek.
-
Viszlát! És köszönöm, hogy segítettetek! – kiáltott le utoljára Katalin.
Ezek után felemelkedtek a felhők fölé, s eltűntek a szemünk elől, örökre. Az ég kapui bezárultak, a pusztára vetődő fény elaludt. A szeánsz véget ért.
Felbontottuk a már amúgy sem ép kört, s a Démonok elé álltunk.
-
A szellem eltűnt, ünnepelhetünk! – kiáltott Denny.
De amint lépett egyet előre meginogott, majd összeesett. Pár másodperc múlva sorra ájultak el a Démonok, végül Kata, Ditti és én is. Minden elsötétült.
A következő emlékkép, amelyet fel tudok idézni az, hogy az utca poros kövén fekszem. Körülöttem a Démonok hasaltak eszméletlenül a földön, csak Ditti és Kata ültek már.
-
Mi történt? Hol a puszta? – kérdeztem csodálkozva.
Szétnéztem, s csak házakat láttam magam körül.
-
Nem tudom. Arra sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide – rántotta meg a vállát Kata.
-
Szétnézek. Várjátok meg, míg felébrednek! – mondtam, majd elindultam.
Nem tudtam, merre menjek, mert nem ismertem azt az útszakaszt. Csak mentem és figyeltem a házakat.
Egyszer csak feltűnt egy ismerős ház. Azaz a háznak a kapuja. Igen. A mi nyaralónk kis kapuja volt az. Még ott lobogott a tűz, amelyet annak érdekében raktunk, hogy visszataláljunk. De nem érte meg, hiszen utcai lámpák világították meg a házakat.
Odafutottam és láttam, hogy Max a földön fekszik. Ő is elájult, amikor eltűnt a puszta. Benyitottam és az apró tűzre néztem.
Letérdeltem Max mellé és ébresztgetni kezdtem.
-
Mi van, ki az? – kiáltott fel.
-
Nyugi, csak én vagyok. Vége van. Elment a szellem – csitítottam nyugodt hangon.
-
Hu! Az jó – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
-
Hát, igen – mosolyogtam.
Max feltápászkodott ülőhelyzetbe és a kis kapun túlra tekintett.
-
Hol a puszta? – kérdezte csodálkozva.
-
A szellemekkel együtt a puszta is eltűnt – válaszoltam, mire rám nézett.
-
Mikor akarsz majd bemenni a kórházba? – tudakolta kíváncsian.
-
Holnap. De miért? – kérdeztem csodálkozva.
-
Azért, hogy ezt elmesélhesd a bátyádnak – felelte.
-
Mégis mit? – tudakoltam kíváncsian.
-
Hát, ezt – válaszolta, majd átölelt és megcsókolt.
-
Lesz mit mesélni, az biztos – mosolyogtam, és Max karjaiban figyeltem a lassan kialvó tüzet.
|