17.

     Egy fához kötve ébredtem. A fejem szörnyen zúgott, s amikor magamhoz tértem, mindent homályosan láttam. Csak pár perc múlva jöttem rá, hogy hol vagyok. A rózsakertben lévő fához voltam kötözve. Még nappal volt, de a nap már öt óránál járt. Megpróbáltam kiszabadulni a kötésből, de amint el kezdtem mozgolódni hangokat hallottam.

• Könyörgök, ezt ne csináld! – kérlelt valaki.

A hangja Maxéra hasonlított.

• Max, te vagy az? – kérdeztem.
• Igen - hangzott a felelet.
• Hogy kerültünk ide? – tudakoltam és körbenéztem.
• A szellem csinálta. Leütött, utána meg sötétség. Nem régen ébredtem fel.
• Valahogy ki kell innen szabadulnunk – mondtam és megpróbáltam a fogammal kioldani a csomót.

Éppen egy kis pihenőt tartottam, amikor megláttam, hogy valaki járkál a rózsák között. Nagyon megijedtem. A rémületet azonban megdöbbentség váltotta fel. Egy kislány állt előttem.

     Nyolc év körüli, fekete, hosszú hajú, alacsony leányzó. Fehér ruhát viselt. Először csak nézett rám, és nem mozdult. Csodálkozva figyeltem, de nem szóltam semmit.

     Aztán közelebb jött, a szemét viszont nem vette le rólam. Mind közelebb és közelebb jött, s ekkor vettem észre, hogy az ő tekintete is csodálkozó. Tőlem egy méterre állt meg. Szemével végigmért, majd így szólt:

• Mit keresel a házamban? – vékony hangja egércincogásnak is felfogható lett volna.
• Tessék? – döbbenten néztem rá.
• Hogy kerülsz a kertünkbe? Anyukám nagyon mérges lesz, ha itt talál – a lány a fejét csóválta.
• Miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül.
• Na és miért vagy kikötözve? Na várj, majd segítek – ezzel közelebb jött és megpróbálta kioldozni a köteleket.

Nagyon ügyes kislány volt, egyszerűen kibogozta a csomókat. Mikor végre kiszabadultunk, Maxot a vállamra támasztottam, és segítettem neki a járásban.

• Kivel beszéltél az előbb? – kérdezte Max.
• Hát vele – válaszoltam és arra néztem, ahol az előbb a lány állt.

De már nem volt ott senki.

• Kivel? – kérdezte Max csodálkozva.
• Semmi, semmi – értetlenül néztem a kislány hűlt helyére.

Tudtam, hogy beszéltem valakivel. De az a valaki addigra eltűnt. Összezavarodtam attól a beszélgetéstől, már nem értettem semmit. Ott volt egy gyilkos, aki ki akarta irtani a baráti társaságom, meg egy kislány, aki magáénak titulálta a házat.

     Nagyon furának tartottam a dolgot, de nem törődtem tovább vele, mert Maxot mielőbb ágyba kellett tennem. Bementünk hát a lakásba, ott pedig a nappaliba, a kanapéra ültettem.

• Mégis, hogyan oldottad el a kötelet? – kérdezte Max, miközben hátradőlt a kanapén.
• Nem is tudom – feleltem elgondolkodva.
• Kösz, hogy segítettél – hálálkodott, mire elmosolyodtam.

     Jól esett a köszönete, de elszomorított, hogy a bátyám és két jó barátom a kórházban feküdt. Ráadásul egyedül voltunk otthon, s ez nagyon nyugtalanított.    De legalább afelől nyugodt lehettem, hogy Dittinek és Katának nem esik baja. Hiszen nem tartózkodtak a házban, így a szellem nem árthatott nekik. Bár az is igaz, hogy mérges voltam rájuk a kocsi miatt.

• Van egy olyan érzésem, hogy eltitkolsz előlem valamit – mondta pár perc múlva.
• Én? Dehogy titkolok – tiltakoztam sebesen.
• Mi a baj? Mit nem akarsz nekem elmondani? – kérdezte, és kezével maga felé fordította a fejem.
• Semmi baj nincs – hazudtam, de ő nem hitt nekem.
• Mi történt? Mondd el, kérlek!

Nem bírtam tovább, ki kellett mondanom.

• Berni és Tamara kórházba kerültek. A szellem leszúrta Bernit, ezért Tamara meg akarta ölni a szelemet, ami lehetetlen, ezért nem sikerült, és a hasába állt az olló – meséltem és újra megjelentek a véres jelenetek.

Versenyszerűen száguldottak át a hangok és a képek az agyamon.

• Akkor azért nem jött senki segíteni, amikor ki lettünk kötözve – jött rá Max.
• Igen, azért. Csak hárman maradtunk, akiket még nem támadott meg – csóváltam a fejem.
• Szerinted most is itt van? – kérdezte és szétnézett a szobában.
• Nem. Akkor már láttuk volna – feleltem.

     Max ekkor hirtelen elhallgatott. Szemeivel a hátam mögé nézett, és látszott rajta, hogy nagyon csodálkozik. Pár percig nem szóltam semmit, de aztán kezdett aggasztani, hogy Max olyan hallgatag, na meg az is, hogy folyton a hátam mögé bámul.

• Mit nézel? – kérdeztem és hátrafordultam.

Az ajtóban ugyanaz a kislány állt, akivel én beszéltem.

• Már megint itt vagytok? Mondtam, hogy anyukám mérges lesz – figyelmeztetett és közelebb jött.

 Megdöbbenve nézett körül.

• Hol vannak a bútoraink? Mi ez a sok dolog, ami nem is a mienk? – majdnem elsírta magát.
• Hogy hívnak? – kérdeztem barátságosan.
• Katalin a nevem. Ti kik vagytok? – kérdezte és leült egy fotelba.
• Ő Max és pedig Bea. Tudod, ez nem lehet a te házad. Már több mint húsz éve a családunk tulajdona – árultam el az igazságot.
• Az nem lehet. Hiszen én is itt lakom – tiltakozott Katalin.
• És mégis melyik szobában? – tudakoltam.
• Odafent – mutatott a plafonra.
• Az emeleten? – kérdeztem csodálkozva.
• Igen. A folyosó utolsó szobájában – válaszolta.
• Hiszen, az lehetetlen! – kiáltottam.
• Miért? – nézett rám a kislány csodálkozva.
• Az, az én szobám! – feleltem.
• Ha kell, bebizonyítom az igazamat – kiáltotta Katalin, és megragadta a csuklómat.

Kiszaladt a nappaliból úgy, hogy húzott maga után. Felmentünk a lépcsőn, egyenesen az utolsó szobába, amiről tudjuk, hogy az enyém.

     Katalin határozott lépéssel benn termett a helyiségben, de megdermedt, amint szétnézett. Hiszen ott csakis az én bútoraim és ruháim voltak.

• Nem értem. Idáig én tényleg itt laktam – erősködött.
• Hisz láthatod. Ezek az én dolgaim. Nem élhetsz itt – magyaráztam.
• De igen! Az anyukám szobája a szemben lévő szoba! Gyere! – kiáltotta és átviharzott a bátyám hálójába.

Azonban ott sem találtunk semmit, ami egy nő jelenlétére utal.

• Mi történt itt? Hol van az anyukám? – elsírta magát, és leborult az ágyra.

Az én torkomat is a sírás fojtogatta, hiszen a testvérem szobájában álltam, aki kórházban volt. Megláttam a tárcáját, amely ki volt nyitva. Egy képet találtam benne, amelyen mi ketten mosolyogtunk.

     Könnyek öntötték el a szemem, ahogy nézegettem a több éves fényképet. Leültem a kislány mellé az ágyra, aki a bátyám párnáját szorongatta.

Sajnáltam őt, ezért megöleltem. Szegény szörnyen zokogott.

• Ne aggódj! Megtaláljuk a szüleidet és kiderítjük, mi áll ennek az ügynek a hátterében. Rendben? – ígértem neki, mire felnézett rám.
• Jó. Na de te miért sírsz? – kérdezte, mikor megnyugodott.
• Ebben a szobában vannak a testvérem dolgai. Ő most kórházban fekszik. És tudod, aggódom érte, meg hiányzik is – vallottam be.
• Mi lett vele? – kérdezte kíváncsian.
• A szellem, aki itt tanyázik, felvágta az ereit. Majdnem elvérzett. Szerencsére hamar észrevettük – meséltem szomorkásan.
• Jaj, nem! – kiáltott a kislány, és újra sírni kezdett.
• Mi a baj? – tudakoltam ijedten.
• Apa már megint gyilkolni akar. Miért nem bírja abbahagyni? – sírta Katalin.
• Az apád? – ugrottam fel ijedten.
• Igen, ő –felelt a kislány.
• Ő az, aki elásta a hallottait a kertbe, és aki innen mindenkit elűzelt? – kérdeztem mérgesen.
• Igen. Igen, ő az! – felelt a kislány.
• Uramisten! – roskadtam le újra az ágyra.
• Anyával is végzett. Megölte az én drága édesanyámat, akit a legjobban szerettem a világon. Elásta a kertben. Aztán azt hazudta, hogy elhagyott engem. De én megtaláltam, megtaláltam a hullát – zokogta, mire bennem kirajzolódtak a jelenetek.
• Semmi baj – újra megöleltem, mert tudtam, ő nem tehet semmiről.

Kimentünk a szobából, le a földszintre, ahol Kata és Ditti várt bennünket.

18.

     Hirtelen felbőszültem, s kiabálni kezdtem. Nagyon dühös voltam mindkettőjükre.

• Miért mentetek el nélkülünk? Be akartam menni a bátyámhoz és tudni akartam, hogy mi van Bernivel és Tamarával! De ti? Ti egy szó nélkül elhajtottatok!
• Nyugi, Bea! Marci még nem fogadhat senkit. Berninek műtétre volt szüksége, ezért maradtunk el ilyen sokáig. Tamarát az intenzívre vitték, megfigyelik. Ha baj van, szólnak – mondta Ditti.
• Na de ki ez a kislány? – tudakolta csodálkozva Kata.
• A névrokonod. Na meg a szellem lánya – feleltem.

Ditti megrökönyödve nézett Katalinra.

• És mit keres itt? – kiáltotta Kata.
• Ne haragudjatok rá! Az apja megölte az anyját. Ő találta meg a holttestet. Csak egy gyerek. Nem tehet semmiről – magyaráztam.

Úgy tűnt megértették, mert arckifejezésük enyhült.

• Hány óra van? – kérdeztem idegesen.
• Mindjárt fél hét – válaszolt Ditti.
• Tökéletes. Több mint öt óránk maradt éjfélig. Addig is nagyon kell ügyelnünk minden egyes megmozdulásra. Sohase maradjatok egyedül! Legyetek résen! – mondtam, majd bementem a nappaliba.
• Visszajöttetek? – kérdezte Max, amikor meglátta Katát és Dittit.
• Aha – válaszolt röviden Ditti és leült az egyik fotelba.

Kata a szőnyegre ült, névrokonával együtt. Én a kanapéra telepedtem, Max mellé.

• Remélem, már nem kell többet a mentőket hívnunk! – sóhajtott Ditti.
• Szerintem még lesz egy nagy akciója. Féltelek titeket, de nem tehetek semmit. Ha idejön, meneküljetek, velem ne törődjetek! – utasított Max.
• Nem hagyunk itt – tiltakoztam és megfogtam a kezét.
• De, igen. Ha jön és támad, meneküljetek! – mondta, de én csak a fejem csóváltam.
• Apa csak azt akarta, hogy menjetek el. Figyelmeztetett is titeket. Miért maradtatok? – kérdezte csodálkozva Katalin.
• Ugye tudod, hogy az apád halott? – kérdeztem óvatosan.
• Igen – bólintott.
• Mi megidéztük a szellemét. Így fizikailag is képes hozzánk férni. Itt maradtunk, mert azt hittük bezárult az idézés, és úgy nem képes bántani minket. Itt maradtunk, mert vissza kell küldenünk a hallottak birodalmába - magyaráztam.
• Akkor nem fog senkit sem bántani? – kérdezte.
• Nem – feleltem.

Katalin erre elmosolyodott.

• Az apja? – kiáltott hirtelen Max.
• Igen. Az apja a tettes – feleltem komoran.
• Szegény gyerek – csóválta a fejét Max.

Megnyugodtam, hogy nem mérges rá, de meglepett a komoly kijelentésével. Nem hittem volna, hogy ennyire meg tud változni egy ember. Maxról pedig végképp nem gondoltam volna ezt.

     Ez után a megszólalása után síri csend szállta meg a nappalit. Csakis a falióra kattogása törte meg a csöndességet. Idegesített a mozdulatlanság, s minden perc egy órának tűnt.

     Nagyon vártam már az éjfélt. Véget akartam vetni ennek az egész szellemhistóriának. A pokolban szerettem volna már tudni a szellemet. Minden vágyam az volt, hogy tűnjön el a házból.

     Éppen az éjfél előtti teendőimen tűnődtem, amikor megszólalt a telefon. Nagyon megijedtem, mert azt hittem, a kórházból hívnak. Ezért igencsak óvatosan közelítettem meg a készüléket, s a hangom is remegett, mikor beleszóltam:

• Halló!
• Bea, te vagy az? – kérdezte egy ismerős hang.
• Anya! – kiáltottam fel boldogan.
• Már régen beszéltünk. Hogy vagytok? – tudakolta csilingelő hangon.

Ő nyugodt volt, de én haboztam a válasszal. Nem tudtam, hogy eláruljam-e az igazat, vagy hallgassak.

 Az igazsággal felidegesítettem volna, a hallgatással viszont csak jót érhettem el. Hazudtam hát.

• Minden rendben van. Jól érezzük magunkat, egész nap bulizunk. Nem is értem miért nem akartatok elengedni – füllentettem, miközben az ujjaimat keresztbe raktam.
• Valóban? – a hangja csodálkozónak hatott.
•  Igen – vágtam rá.
• Akkor jó. Na és a bátyád? – kérdezte hirtelen.
• Marci? – hirtelen semmi nem jutott eszembe.
• Igen. Merre van? – tudakolta türelmetlenül.
• Elment a boltba – mondtam hirtelen.
• Ilyenkor? Boltba? – hitetlenkedett anya.
• Hát persze. Itt este tízig is nyitva vannak az üzletek – hadartam.
• Akkor majd beszélek vele később. Mikor ér haza? – kérdezte.
• Nem tudom. Egy buliba is hivatalos. Lehet, hogy csak hajnalban ér haza – feleltem, és kezdtem megnyugodni.
• Hát jó. Akkor további jó szórakozást! Szia! – köszönt.
• Szia! – fogadtam, majd letettem a kagylót.

A többiek csodálkozva meredtek rám, főleg Max.

• Miért hazudtál neki? – kérdezte Kata.
• Talán mondtam volna meg neki, hogy a fia a kórházban fekszik, felvágott erekkel, két barátunkkal együtt? Árultam volna el neki, hogy hova megyünk éjfélkor, hogy mit terveztünk? Jobb lett volna? – kérdeztem.
• Hát… nem – sóhajtott Kata.
• Most nyugodt, nem sejt semmit. Majd ha ennek vége lesz, akkor mindent meg fog tudni, de most még nem – jelentettem ki és kivonultam a helyiségből.

Felsétáltam az emeletre, végigvánszorogtam a folyosón, majd beléptem a szobámba. Igencsak meglepődtem, amikor egy harminc és negyven közötti férfit találtam odabenn.

     Az íróasztalnál ült, velem szemben. Először úgy tettem, mintha nem látnám és előkotortam a szekrényből a fekete kabátot. Felvettem, majd a fejembe húztam a csuklyát.

A fiókból előhúztam egy tőrt. Régen a bátyámé volt, de egyszer nekem adta. Azt mondta, neki úgyis új kell. Pedig az a kés is tökéletes állapotban volt.

      Nos, elraktam a tőrt, mire a férfi megszólalt:

• Attól, hogy szellem vagyok, még látsz. A Démonok minden kísértetet észrevesznek.

Odafordultam felé, és válaszoltam:

• Miért kellene, hogy lássalak? Tudom, hogy itt vagy, de nem törődöm veled. Ma éjfélkor úgyis a pokolban végzed – suttogtam gonoszan.
• Te azt csak szeretnéd. Mikor meghaltam, nem engedtek a pokolba, a mennybe meg nem is mentem volna. Visszatértem hát a házba, itt kísértek. Hiába próbálkoztok – nevetett kajánul.
• Akárhogy is, innen menned kell! A boszorkányok órájában nyitjuk meg az alvilág kapuit, s megidézzük a pokol őreit, kik majd elvisznek innen – kezdett tetszeni a hirtelen jött költői tehetség.
• Engem nem győzhettek le! Engem nem ijesztesz meg ezzel a sötét kinézettel! Gonoszak a szavaid, de te jó vagy. S a gyűlöletemmel le foglak győzni – újra elnevette magát.
• Bármennyire gyűlölhetsz, akármennyire lenézhetsz! Én nem félek a tőrödtől. A barátaim kórházban vannak miattad, ráadásul a bátyámnak az ereit vágtad fel. Értük fogok bosszút állni! – kiáltottam és kirohantam a szobából.

Odakinn még hallottam kárörvendő kacagását. Legszívesebben belédöftem volna a késemet, de nem tehettem, hiszen már halott volt.

     Leszaladtam a lépcsőn, dühömben majdnem felrobbantam. Magamban hatalmas harcot vívtam a harag ellen. Nyugodtnak kellett látszódnom, mivel a többieknek nem akartam elárulni, hogy a szellem benn járt a szobámban.

     Mielőtt beléptem volna a nappaliba nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam. Ettől általában mindig megnyugodtam.

Miután teljesen megnyugodtam, beléptem, mire mindenki ijedten nézett rám. Hiszen az arcomat teljes sötétség takarta. A testemből is csak a kézfejem látszódott. Az a kabát olyan hosszú volt, hogy mindenemet takarta.

• A szellem! – kiáltotta Ditti.

Ekkor nagyon jó ötletem támadt. Előhúztam a kést, és felemeltem. Odasétáltam a kanapéhoz, mire Max nagyon megijedt.

• Fussatok! – kiáltott, mire mindenki kirohant a szobából.

Én pedig a csuklya széléhez emeltem a kést, és azzal rántottam le.

• A bátyám büszke lesz, ha ezt elmesélem neki – nevettem.

Max megkönnyebbülten nézett rám.

• Mire volt ez jó? – tudakolta és kék szemeivel a kabátot bámulta.
• Annyira megijedtetek, hogy ezt nem lehetett kihagyni – mondtam, és a tőr hegyét az ujjamon forgattam.
• Na de, biztos, hogy te vagy? – kérdezte bizonytalanul.
• Milyen bizonyíték kell? – mosolyogtam.
• Mutasd a karod! – utasított, mire felhúztam a kabát ujját.

Max vizsgálgatni kezdte a csuklómat, majd egy nagyot sóhajtott.

• Itt van – fogta meg a karkötőt, amelyet tőle kaptam az első éjszaka.
• Ez elég bizonyíték? – kérdeztem kíváncsian.
• Nem. Mi van, ha te vagy a szellem és az igazi Bea odafönn fekszik? Lehet, hogy elvetted a karkötőt tőle és felvetted az ő alakját. Dittiék elmeséltek mindent részletesen rólad – mutatott rám.

Már kezdtem az előbb még jó heccnek tűnő elképzelést, rossz ötletnek találni.

• Hidd már el, hogy én vagyok! – győzködtem, de ő nem hitt nekem.

Folyton azt ismételgette, hogy mi van, ha én vagyok a szellem. Már kezdtem unni a győzködést. Akármit mondtam neki, nem hitt nekem.

• Fogadjunk, hogy ha elhinném, hogy te vagy Bea, mindjárt előhúznád a kést és befejeznéd, amit elkezdtél – mondta és elfordult tőlem.
• Ilyen nincs - sóhajtottam végül és leroskadtam a kanapéra.
• Na, megölsz? Vagy még húzod az időt? – kérdezte, mire előrántottam a kést.

Végighúztam az orra előtt, mire megszólalt:

• Tudtam, hogy te vagy a szellem. Egy kérésem azért volna: gyorsan végezz velem.
• Rendben – válaszoltam, mire behunyta a szemét.

Ekkor letettem a tőrt az asztalra és újra fölé hajoltam. Behunytam a szemem és megcsókoltam.

Csodálkozva tárta ki szemeit. Azt hiszem rájött, hogy nem én vagyok a szellem.

• Van egy olyan érzésem, hogy te Bea vagy – mosolyodott el.
• Na, végre – sóhajtottam.

Ekkor ajtócsapódást hallatszott. Halk lépteket hallottunk, majd egy megdöbbent felszólalást:

• Azt hittem, hogy a szellem egy férfi.

Megfordultam és Dittit láttam az ajtóban.

• Igen, az. De én lány vagyok – mutattam magamra, mire Ditti arcára kiült az értetlenség.
• Szóval akkor te Bea vagy. De minek öltöztél így? És miért vetted elő a kést? – tudakolta bizalmatlanul.
• Ez a ruha a Démonok viselete. A tőrrel meg csak meg akartalak ijeszteni titeket – magyaráztam mosolyogva.
• Hál Istennek! Ebben nagyon hasonlítasz a bátyádra. Ő is állandóan ilyen ötletekkel áll elő – csóválta a fejét Ditti.
• Na, jó! Mennyi az idő? – kérdeztem.
• Nem tudom, nem eladó – viccelődött Ditti.
• Még, hogy nekünk vannak hülye ötleteink – mosolyogtam meglepetten.
• Fél kilenc múlt pár perccel – komolyodott el.
• Már? – csodálkozva ugrottam fel.
• Igen. Körülbelül másfél órája hívott anyukád. Aztán felmentél, és csak egy negyed óra múlva jöttél le. Na meg, egy félórára itt is hagytunk titeket – magyarázta Ditti.

Ez igazán megdöbbentett. Nem hittem volna, hogy olyan sok idő telt el. Max negyed-nyolcra tippeltem, de hogy fél kilenc.

Éppen az órán tűnődtem, mikor megszólalt a kapucsengő.

• Megnézem ki az – pattantam fel.

Kiviharoztam az ajtón, s a kapura meredtem. Egy sötét alak állt a bejáratnál. Lassan közelítettem felé, s minél közelebb értem, annál inkább kirajzolódott a látogató arca. Mikor már csak pár méterre álltam tőle, láttam, hogy ugyanolyan hosszú kabát van rajta, mint rajtam. Ebből jöttem rá, hogy Erik az, aki a kapunál áll.

      Felgyorsítottam lépteimet, hogy hamarabb odaérjek a kapuhoz.

• Bea! – kiáltott nekem.
• Mit mondott Denny? – kérdeztem, mikor odaértem.
• Jöhetnek az idézésre és részt is vehetnek benne – hadarta, miután beengedtem.
• Csak négyen maradtunk. A bátyám, Tamara és Berni kórházban vannak, az intenzíven – sóhajtottam.
• Mi történt? – kérdezte ijedten.
• Gyere be, elmesélem! – hívtam, majd elindultam a ház felé.

Odabenn nem a nappaliba mentünk, hanem leültünk a lépcsőre. Egy nagy levegőt vettem, majd el kezdtem mesélni a fájdalmas eseményeket.

„Marcit kerestem, mikor a többiek mondták, hogy a konyhában van. Rögtön odamentem, és láttam, hogy a testvérem ott fekszik, véresen. Az ereit vágta fel a szellem.”

• Uramisten! És mi lett vele? – tudakolta idegesen.
• Kihívtuk a mentőket, akik az intenzívre vitték – feleltem szomorúan.
• Megúszta? – tért rá a lényegre.
• Igen. Egy vagy két hét, amíg benn tartják.
• Hu! Na és mi van Tamarával és Bernarddal? – tudakolta, mire újra egy véres történet vette elejét.

„Bernivel hazajöttünk a kórházból, és síri csend fogadott bennünket. Pár percig hallgatóztunk, amikor a konyhából hallottunk zajokat. Odasiettünk, és láttuk, hogy Ditti késsel fenyegeti Tamarát és Katát. Berni berontott, mire Ditti egy dobással eltalálta Bernit. Tamara egy ollóval akarta leszúrni Dittit, de nem sikerült, és ráesett az ollóra.”

     Dühös lettem, amint újra megjelentek a képek a fejemben.

• Ditti? – Erik hangja erősen meglepett volt.
• Végül is kiderült, hogy a szellem Ditti alakját öltötte fel, és ő szúrta le Bernit. Az igazi Ditti pedig segített nekünk – nyugtattam meg.
• Na, azért. Már kezdtem megijedni, hogy élő gyilkos is van a házban – megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot.
• Úgyhogy, négyen maradtunk. Ditti, Kata, Max és én. Illetve, van még egy személy. Itt van a gyilkos lánya – tettem hozzá.
• Hogy ki? – kiáltott fel.
• Katalin. A szellem lánya – válaszoltam félszegen.
• A lánya? A szellemnek nem is… Várjunk csak! Volt gyereke, de az már akkor meghalt, amikor az anyja. Igen, egy kislány volt, nyolc, kilenc éves – mondta Erik.
• Hisz ez Katalin. De akkor ő is szellem? Pedig élőnek tűnt – már kezdtem érteni, miért tudta a magáénak a szobát a kislány.
• Hol van most? – kérdezte Erik.
• A nappaliban – válaszoltam, majd felálltam.
• Ne menjünk be, csak az ajtóig – súgta, mire elindultam a nappali ajtaja felé.

Nem mentem csak a bejáratig, ott megálltam. Erik mögém húzódott, s onnan nézett be a helyiségbe.

     Beláttuk az egész nappalit, csak egy bökkenő volt. Nem találtuk Katalint. Akárhogy is néztük, nem láttuk sehol. Ez meglepő volt, hiszen kijönni sem láttunk senkit, meg bemenni sem. Bár ha Erik állítását vesszük, ez egy szellemnek nem volt nehéz feladat.

     Pár percet ott álltunk az ajtóban, mikor meghallottam Max hangját.

• Kik vagytok? – kérdezte, mire mindketten felhúztuk csuklyáinkat és beléptünk a helyiségbe.
• Démonok – válaszoltam, mire Ditti megijedt.
• Nyugi! Erik és Bea vagyunk – nyugtattam, majd levettem a kapucnit.

Erik követte a példám, és ő is lehajtotta a csuklyáját.

• Ő is Démon? – csodálkozott Ditti.
• Igen – válaszolt Erik.
• Katalin és Kata hol vannak? – kérdeztem kíváncsian.
• Az udvarban. Féltek bejönni, így csak én jöttem. Nem emlékszel? – mondta, mire leesett minden.

Gyorsan visszaemlékeztem mindenre, és eszembe jutott, hogy mind a hárman kiszaladtak a házból és csak Ditti tért vissza. Ezért nem láttuk őket se ki, se bejönni.

• Kimegyek értük – ajánlottam és elindultam a bejárati ajtó felé.
• Várj! – kiáltott utánam Erik.
• Igen? – fordultam meg.
• Szerintem veszélyes egyedül kimenni. Lehet, hogy a lány is örökölte a gyilkos hajlamot – súgta halkan.
• Ne félts te engem! – mosolyodtam el.
• Egy őrült kísértet negyedeli a társaságot, és azt várod el, hogy ne féltselek, amikor a lányáért mész? – tudakolta.

Szeméből az aggodalom és a félelem tükröződött. Megijesztett a viselkedése.

• Mi van veled, Erik? – kérdeztem és pár lépéssel arrébb álltam.
• Velem? – meglepetten nézett rám.
• Veled! Mi ez a beteges féltés? – tudakoltam és benyúltam a zsebembe, ahol a kés volt.

A biztonság kedvéért a markomba szorítottam.

• A testvéremet is ez a szellem ölte meg. Te nagyon hasonlítasz rá, és el akarom kerülni azt, hogy te is az áldozata legyél – sóhajtott és elfordult.

Megnyugodtam és elengedtem a tőrt. Kivettem a kezem a zsebemből és megragadtam Erik karját.

• Hogy hívták a testvéredet? – kérdeztem szelíden.
• Erikának. Annyi idős volt, mint te. Nyaralni jött ide, pár barátjával. Beállt a Démonok közé, mert nagyon bátor volt. A vakmerősége nem ismert határokat. Egyedül akarta legyőzni a szellemet. Egymaga maradt a házban, mire a szellem megtámadta és megölte. Nem vigyáztam rá eléggé – sóhajtott.

     Könnyek jelentek meg a szemében. Meghatott a története, megsajnáltam. Főleg azért, mert még nem láttam fiút sírni. Azaz, a három fiún és rajta kívül. Mindegyikük elsírta magát abban a házban, pedig szívósak voltak. A szellem nem csak fizikailag tudta támadni az embereket, hanem lelkileg is.

     Megöleltem és bocsánatot kértem, mert betegesnek neveztem. Értettem már, hogy miért félt annyira. A testvére jelleme nagyon hasonlított az enyémre.

• Gyerünk a Katalinokért! – mosolyogtam, ami jobb kedvre derítette.
• Jó pszichológus lenne belőled – törölte meg a szemét.

Kimentünk az udvarba, egyenesen a rózsakertbe. Maglapultunk a sötétben, mégis gyorsan mozogtunk. Tényleg olyanok voltunk, mint a Démonok.

• Hova viszel? – kérdezte, mikor éppen a medencés területen vágtunk át.
• A rózsakertbe – feleltem, mire nyelt egy nagyot.
• A holtak kertje – suttogta, mire megálltam.
• Csak nem félsz? – kérdeztem mosolyogva.
• Nem, azt hiszem – válaszolt, de nem hittem neki.
• Nem kell jönnöd, ha nem akarsz – csóváltam a fejem.
• Elég volt a halottakból és a sebesültekből! Meg azért van büszkeségem is! – vigyorodott el és elém vágott.

Rendesen nekilódult, alig értem utol.

Már a kert közepén állt, mikor beértem. Dühösen nézett a virágokra, mintha minden a növények hibája lenne. Mintha azok ölték volna meg a testvérét.

• Nagyon ijesztő, ugye? – viccelődtem.
• Ezek nem, de ami mögötte van – mutatott a kis kapun túlra.

A mutatott irányba tekintettem és megláttam a pusztaságot. A kietlen pusztát, amelyet még éjszaka is nagyon jól ki lehetett venni.

• Csak azt ne mondd, hogy nem tudtál erről a helyről – néztem rá, mire a fejét kezdte rázni.
• Még csak hallani sem hallottam róla.
• Láttad Katáékat? – kérdeztem témát váltva, és szétnéztem.
• Azt hiszem, nincsenek itt – mondta, de a szemét le nem vette volna a sötét pusztaságról.
• Erik! – kiáltottam rá, de ő nem reagált.

Ekkor eléálltam és integetni kezdtem a szeme előtt.

 Nem reagált rá semmit sem. Kezdett idegesítő lenni, hogy nem felel és még csak rám sem néz. Csak bámulta a pusztát, mintha az megbabonázta volna.

     Abban a percben lett elegem a hallgatásából, s egy jól irányzott pofonnal felráztam. Ijedten kapott az arcához, és sértődötten nézett rám. Nem zavart, hogy mérges, mert megnyugodtam, hogy végre észnél van.

• Ezt meg miért kaptam? – kérdezte és csodálkozva nézett a szemembe.
• Hogy végre magadhoz térj! Mit bámulod azt a helyet? – tudakoltam türelmetlenül.
• Van egy olyan érzésem, hogy a névrokonok ott vannak – nézett újra a pusztába.

Már majdnem újra transzba esett, amikor az arcát magam felé fordítottam.

• Át fogjuk lépni azt a határt, most először és utoljára! Ne hagyd, hogy magával ragadjon! Emlékezz a testvéredre! Mindig az ő képe lebegjen előtted! Érted? – magyaráztam, mire bólintott.

Elindultunk a kapu irányába. Kezdtem félni, de úgy éreztem, be kell mennünk oda! Valami azt súgta, nagy megrázkódtatás vár bennünket odaát. Milyen igaza lett annak az érzésnek!