15.

     A délelőttöt elmélkedéssel töltöttem. Végig a székben ültem, és az elhangzottakon gondolkodtam. Nem tudtam, mit gondoljak.

Mégis mi van, ha a bátyám igazat mond? – hangzott el a kérdés újra és újra.

A választ azonban nem találtam, hiába kerestem.

     Már dél is elmúlt, amikor elhatároztam, hogy bemegyek a házba, és elmondok mindent a többieknek. Bár tudtam, hogy nem szabad, mégis úgy éreztem, el kell árulnom nekik a titkot.

     Elindultam hát a bejárati ajtó felé. Már a kilincsen volt a kezem, amikor a hátam mögött a nevemen szólított valaki.

Elengedtem a kilincset és a hang irányába fordultam. Erik állt a kapunál.

• Szia! – köszöntem és elindultam felé.
• Hallottam, hogy idézés lesz éjszaka. Denny minden Démonhoz elmegy és megígérteti, hogy ott lesznek éjfélkor a dombon – mesélte mosolyogva.
• Az jó – bólogattam szomorú hanglejtéssel.
• Mi a baj? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.
• Gyere be, elmondom – kinyitottam a kaput, majd a lakás felé indultunk.

Odabenn az ebédlőbe vezettem, amely társalgónak is kitűnő volt. Miután leültünk, beszélgetni kezdtünk.

• Na, mesélj! – buzdított, mire belekezdtem gyászos hangvételű mondókámba.
• Összevesztem a bátyámmal. Nem akarja bevallani, hogy ő hívott ma telefonon - panaszkodtam.
• Egy kicsit le vagyok maradva. Mikor hívott és hol. Mit mondott egyáltalán? – tudakolta kíváncsian.
• Ma felmentem a dombra, ahol Dennyvel találkoztam. Beszélgetés közben valaki felhívott és azt mondta, ha nem tűnök el, meghalnak a barátaim. Azért gondolom, hogy Marci, mert előtte azt mondtam neki, hogy menjenek el, én pedig itt maradok – meséltem szomorúan.
• Egyedül, itt? Megvesztél? Ugye nem mennek el? – kérdezte idegesen.
• Sajnos, nem. Boldog vagy? Marci azt mondta, hogy elfelejthetem azt, hogy elmennek innen – csóváltam a fejem nagy sóhajtás kíséretében.
• Ennél jobb hírt nem is kívánhatnál magadnak. A szellem azonnal megöl, amint a társaid elhúznak innen. Érts meg! Nagyon megbántottad a testvéred? – tudakolta fejingatva.
• Azt hiszem, igen – feleltem.
• Akkor jobb, ha bocsánatot kérsz és megköszönöd, hogy itt marad. Hiszen azért teszi, hogy megvédjen – mosolyodott el.
• És mit mondjak, ha a Démonokról kérdez?
• El kell árulnod az igazat. Ha azt akarod, hogy higgyenek benned és abban, hogy érdemes itt maradni, akkor ne hazudj nekik, és ne is titkolózz! – tanácsolta, majd felállt.
• Megfogadom – mosolyogtam, majd az ajtó felé indultunk.

     Ott azonban Marcellel találtuk szembe magunkat. Igazán morcos volt a tekintete. Erik rám nézett, elmosolyodott és bólintott egyet. Erre én rögtön a bátyám nyakába ugrottam.

• Jaj, bátyuskám! – kiáltottam.
• Mi ez a változás? – kérdezte csodálkozva.

A hangján érződött, hogy nem haragszik.

-     Mindent el fogunk mesélni! Igaz? – néztem Erikre, aki tétován bólogatott.

• Valóban? – nézett rám csodálkozva Marci.
• Aha – helyeseltem és leültem a helyemre.

Erik mellém telepedett, Marci pedig velünk szembe.

• Akkor, hadd halljam!
• Nos, a reggeli kérdésedre a válasz. Tegnap éjjel beálltam a Démonok csoportjába. Azért vagyok feketében, azért van pentagramm a nyakamban. – kezdtem, mire Marci feltette az első kérdését.
• Akkor nem vagytok sátánisták? – nézett Erikre.
• Nem, de nem ez a lényeg. Ma éjfélkor megidézzük a szellemet, lehetőleg úgy, hogy az, többet ne tudjon visszatérni. Ezért lesz nagyon veszélyes a ház éjszaka – mondtam, mire Marcell szemében megjelent az izgatottság lángja.
• Ott lehetünk mi is? – kérdezte.
• Nem is tudom – válaszoltam és Erikre néztem, aki egyszerűen megrántotta a vállát.
• Sokat szoktunk idézni. Tamara a vezetője ezeknek a szeánszoknak. Ő profi ebben – nézett rám kérlelő szemekkel.
• Meglátom, mit tehetek. Annyit biztos elérek, hogy ott lehettek. Az idézésben azonban nem biztos, hogy részt vehettek – mondta beleegyezően Erik.
• Ez jó! – kiáltott vidáman Marci.
• A többieknek egyelőre ne szólj! Majd ha megkapjuk a választ – figyelmeztettem.
• Ok. Na, de mondjátok csak! Hogy lehet a Démonok közé belépni? – tudakolta előre hajolva az asztalon.
• Denny választja ki az újakat. Beát bátornak tartotta, így rögvest felajánlotta neki a Démonságot. Miért akarsz te Démon lenni? – kérdezte kíváncsian Erik.
• Tetszik a szerkótok. Na meg, érdekesnek tűnik ez az egész – mondta és megcsillant a szemében az a különös fény.

     Marcell szeme pedig csak akkor volt ilyen, amikor valami nagyon érdekelte, és azt mindenképpen meg akarta szerezni. Ettől a fénytől mindig is féltem. Amikor csak láttam megijedtem, mert tudtam, hogy akkor Marci mindent megtesz annak érdekében, hogy a célját elérje.

16.

• Majd jelentkezem – búcsúzott Erik a kapuban.
• Szerinted beveszik Marcit a csapatba? – kérdeztem kíváncsian.
• Nem tudom. Dennyn múlik minden – válaszolta, majd elindult.
• Szia! – köszöntem.
• Hello! – fogadta, mire én bementem a házba.

     Körbenéztem, majd elindultam felfelé a lépcsőn. A folyosóra érve bementem a fürdőszobába. Megmostam az arcom, majd keresni kezdtem a sminkes táskát. Direkt oda raktuk be, mert általában mindenki használta. Nos éppen a táskát kutattam, mikor a tükör megrázkódott.

     Nagyon megijedtem, s kissé el is hátráltam a képmásomat mutató üvegtől. Egy pillanatra behunytam a szemem. Amikor újra felnéztem, az üvegre vörös festékkel ennyi volt írva:

„Most vége”!

     Közelebb léptem az íráshoz és egy röpke elhatározással megérintettem a betűket. A kezemet viszont rögtön elkaptam, amikor rájöttem, hogy a vörös festék valójában, vér!

     Fejvesztve vágódtam ki az ajtón. Leszaladtam a földszintre, és a Tv-szobába rohantam. Ott csak Kata, Ditti és Max volt. Szerencsére egyiküknek sem volt semmi baja.

• Hol vannak a többiek? – kérdeztem idegesen.
• Tamara és Berni a szellemtáblát keresik. Marci, azt hiszem, a konyhában van – mondta Max.
• Kösz! – kiáltottam és a konyha felé vettem az irányt.

Hatalmas zajjal mentem be a főző helyiségbe. Szétnéztem, de Marcit nem láttam sehol. Beljebb léptem és újra körbenéztem.

• Marci! – szólítottam, de válasz nem érkezett.

Ekkor néztem le a lábamra és láttam, hogy egy vértócsában állok.

     Szörnyülködve vizsgáltam a vérfolyót és szememmel követtem, hogy megtudjam, honnan indul. Még beljebb léptem. A félelemtől mind gyorsabban vert a szívem, s a lélegzetem is felgyorsult. S amikor megláttam, hogy kitől származik az a rengeteg vér, elsikoltottam magam. Éles, fülhasogató sikoly volt.

     A földön a bátyám feküdt, eszméletlenül, az erei felvágva. Csak feküdt, és nem mozdult. Kezei tehetetlenül feküdtek teste mellett, feje oldalra borulva pihent. Egész teste vérben úszott, még a ruhája is átázott.

     Átugrottam egy tócsát és a vérrel mit sem törődve letérdepeltem mellé.

Szemeimet elöntötte a könny, miközben a nyakára tettem két ujjam.

• Ne csináld ezt velem! Nem halhatsz meg! – kiáltottam, amikor nem éreztem a pulzusát.
• Segítség! – kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért.

      A szívére tettem a kezem és reménykedtem, hátha dobog. Hatalmas megnyugvás szállta meg a lelkem, amikor dobbanást éreztem. A pulzusát újra meg akartam vizsgálni, de azt nem éreztem. Nem törődtem ezzel, felugrottam és kötszert kerestem.

     Mikor megtaláltam, szorosan bekötöttem a csuklóit, hogy ne vérezzen tovább. Ekkor lépett be az ajtón Berni és Tamara.

• Kiáltást hallottunk? Mi van? – kérdezte Berni.
• Hívjátok a mentőket, különben a bátyám meghal! – kiabáltam és szemeim újra könnyesek lettek.
• Azonnal – mondta Berni idegesen.

Ekkor már ott volt Ditti és Kata is. Én folyton Marci pulzusát vizsgálgattam. Nagyon féltem attól, hogy meghal.

     Pár perc múlva megérkezett a mentő. Gyorsan betették Marcit a kocsiba. Én is vele akartam menni, de a mentős így szólt:

• Jöjjön utánunk, ez lesz a legjobb! Nagyon sok vért vesztett, gyorsan kórházba kell szállítanunk.
• Rendben – válaszoltam, mire a mentős beszállt a kocsiba és elhajtott.

A többiek mind ott álltak mögöttem, még Max is. Idegesen néztek a mentőautó után. Kata hirtelen megszólalt:

• Bea, te egyáltalán nem vagy véres, pedig a tócsák közepén térdeltél.

A ruhámra néztem és láttam, hogy Katának igaza van.

• Ez meg hogy lehetséges? – kérdezte Max.
• Fogalmam sincs – feleltem csodálkozva.
• És most mi lesz? – tudakolta Max, miközben Bernire támaszkodott.
• Én bemegyek utána. Ti készüljetek fel arra, hogy éjfélkor szellemidézésen vesztek részt. Legyetek a dombon éjfél előtt. Én is odamegyek – mondtam.
• Elviszlek – ajánlotta Berni, mire bólintottam.

Beszálltunk a kocsiba és elindultunk. Berni keze kissé remegett a kormányon, ami engem is idegesített.

• Szerinted ez a szellem műve? – kérdezte nyugtalan hangon.
• Biztos vagyok benne. De ha a bátyám meghal, esküszöm, a pokol legmélyére küldöm a rohadékot – válaszoltam dühösen.
• Ne legyél pesszimista! Nem fog meghalni, érzem – nyugtatott, kevés sikerrel.
• Ennyi még nem elég indok. De remélem, igazad lesz! – sóhajtottam nagyot.
• A francba! Piros – kiáltott Berni és fékezett.
• Könyörgök, Istenem! Ne legyen semmi baja Marcinak – suttogtam, miközben a lámpát figyeltem.
• Végre, zöld – mondta pár pillanat múlva Berni.

Szerencsére nem kaptunk több piros lámpát, így szabad volt az út a kórházig. Az egyik nővértől érdeklődtünk Marci állapota felől.

• Az intenzíven kezelik. Egyelőre nem tudok többet – mondta a nővér, majd továbbállt.
• Remélem, meg tudják menteni – sóhajtottam fel szomorúan.
• Nem lesz semmi baj – ölelt át Berni.
• Bárcsak én is olyan optimista lennék, mint te – mondtam reménykedő hangon.

Pár percet álltunk a folyosón tétlenül, amikor egy orvos lépett elénk.

Fiatal, huszonöt és harminc év közötti férfi volt. Magas, erős testalkatú, szőke hajú, zöld szemű ember. Fehér köpenyben nagyon jól nézett ki.

• Ti vagytok az előbb beszállított fiú hozzátartozói? – kérdezte kedvesen.
• Igen, a húga vagyok – léptem elő.
• Nos, nagyon sok vért vesztett, de még idejében észrevettétek. Még pár perc és meghal. Melyikkőtök találta meg? – tudakolta és elmosolyodott.
• Én – feleltem, mire az orvos így szólt:
• A bátyád sokkal tartozik neked. Megmentetted az életét. Egy-két hétig benn tartjuk. A biztonság kedvéért – mondta, majd továbbállt.

Utánanéztem és boldogan felsóhajtottam.

• Túlélte. Hívjuk fel a többieket! – mondtam vidáman.

Elindultunk a folyosón lévő telefonfülke felé. Felemeltem a kagylót, majd bepötyögtem a számokat.

• Halló, Bea vagyok! – szóltam bele, amikor a búgó hang elhallgatott.
• Halló! – egy érdes, nyújtott hang szólt a telefonba.
• Ki beszél? – kérdeztem.
• A ház tulajdonosa – válaszolt az illető.
• Apa? – kérdeztem meglepetten, hiszen a szüleimé volt a nyaraló.
• Nem. Nem, apa. Gyilkos – suttogta elnyújtva a hang, mire lecsaptam a kagylót.

Berni csodálkozva nézett rám.

• Gyerünk haza! A szellem a házban van, vele beszéltem – hadartam.
• Indulás! – kiáltotta Berni.

Gyors léptekkel vágtattunk át a kórház folyosóján. A betegek, a hozzátartozók és az orvosok mind fura tekintettel néztek ránk. Talán a ruházatom tette, talán az, hogy nagyon siettünk.

     Nem igazán törődtünk a bámulókkal, kisebb gondunk is nagyobb volt ennél. Sietnünk kellett, nehogy újabb áldozatot szedjen a szellem.

     A kórház ajtaján kilépve, észveszejtő gyorsasággal kezdtünk futni a kocsihoz. Tudtuk, hogy minden perc számít. Tőlünk függött társaink élete. És én már azt is tudtam, hogy ki a következő áldozat! Azaz, mégsem. Hiszen Erik elmondta a talányokat, de a sorrend már megváltozott. Marcellnek, a harmadiknak kellett volna lennie, de a második lett. Így mégsem tudhattam ki lesz a harmadik.

     A kocsiban ülve rádöbbentem, hogy Eriknek igaza volt. Tényleg kiszámíthatatlan a szellem. Sosem tudni, mikor mi jár a fejében. Sosem tudni, mikor, hol jár. Talán akkor is ott volt, amikor Démon lettem. És lehet, hogy azért nem írt több talányt, mert tudta, hogy Erik mindet elmondta. Sajnos nem olvastam a szellem gondolataiban.

     Elmélázva gondolkodtam, mikor Berni így szólt:

• Mindjárt ott vagyunk.
• Nagyszerű! – válaszoltam.

Bernardnak igaza lett. Pár perc múlva befordultunk a nyitott kapun. Mikor a motor leállt, idegesen szálltunk ki és azonnal be is szaladtunk a házba. Vészes csend várt odabenn bennünket.

• Tamara! – kiáltott Berni.
• Max? – szóltam én is.
• Ditti! – kiabált Berni.
• Kata! – szólítottam barátnőmet.

Válasz azonban, nem érkezett. Vagy talán, mégis? A konyhából halk zaj érkezett.

• Ki van ott? – kérdeztem jó hangosan, mire vészjósló kiáltás érkezett.
• Segítség!

Berni és én rögtön a konyha felé vettük az irányt, melynek ajtaja tárva-nyitva volt. Halkan odaosontunk az ajtófélfához és benéztünk a helyiségbe.

Kata és Tamara ijedten hátráltak a konyhaszekrényhez, miközben Ditti egy késsel fenyegette őket.

• Ditti! Légy szíves rakd azt le! – kérlelte Kata.
• Igen, az lesz a legjobb – helyeselt Tamara.
• Álmotokban sem! – kiáltott vissza Ditti.

Ekkor Berni belépett a konyhába.

• Mi folyik itt? – kérdezte, mire Ditti oldalfordult és eldobta a kést.

A kés egyenesen a mellkasába fúródott, úgy, ahogy Maxnak is. Szegény Bernard fájdalmas tekintetet vetett Dittire, aki rezdületlen arccal nézte végig, amint Berni nekidől a falnak, majd mind lejjebb és lejjebb, végül a földre csúszik.

• Neeee! – kiabált Tamara és megragadta a mellette lévő ollót.

Nekirugaszkodott és megpróbálta beleszúrni Dittibe a hegyes vágóeszközt. Azonban Ditti elállt az útjából és kirohant a hátsó ajtón, míg Tamara a földre esett, egyenesen rá az ollóra. Fájdalmas felszisszenése után a konyhában újra síri csend lett.

      Én Bernihez szaladtam, míg Kata Tamarához. Kihúztam a kést a mellkasából, mire ő felnézett rám. Szomorú volt a tekintete.

• Azt hiszem, én vagyok a harmadik – suttogta, és látszott rajta, hogy nagyon szenved.
• Ne félj! Ez is meg fog oldódni, úgy, ahogy minden idáig – válaszoltam és mosolyt erőltettem az arcomra.
• Azt én is szeretném, hidd el – ennél a szónál köhögött, és a szájából kicsurrant a vér.

Egy zsebkendővel letöröltem az állát és a száját, majd egy ruhát szorítottam a sebre.

• Hívd a mentőket! Mond azt, hogy két súlyos esetünk van és, ha nem sietnek halálesetet, jelenthetnek – suttogtam, nehogy meghallják.

Kata rögtön felugrott, de a véres ollót is a kezében szorongatta. Csak akkor engedte ki a görcsös szorításból, amikor a számokat kezdte bepötyögni.

• Halló, mentők? Jöjjenek ki ugyanoda, ahová a vérzős fiúért… Igen, nagyon súlyos… Köszönöm.

Letette a kagylót és visszaszaladt Tamarához. Ekkor a hátam mögött ijedt kiáltást hallottam.

• Mi történt itt? – kérdezte egy ismerős lányhang.

Megfordultam és dühösen kiáltozni kezdtem:

• Még ide mered dugni a képed? Te elmebeteg! Előbb a bátyám, aztán meg Berni! Te miattad még Tamara is életveszélyben van!
• Tessék? – Ditti zavartan nézett rám
• Feljelentelek, ha addig élek is. Ezt nem viszed el szárazon! – kiáltoztam, mire Ditti még inkább zavarba jött.

Olyan volt, mint aki nem tudja, hogy miről van szó. S ekkor visszhangozni kezdtek bennem Erik szavai.

„A szellem mindig felölti egy ember alakját, azét, akit te jól ismersz. A végén már nem tudod ki az igazi, és inkább megölöd, minthogy újabb haláleset történjen.”

     Világossá vált minden. Nem Ditti volt a gyilkos, hanem a szellem. Az ő alakját használta. Azt azonban nem tudhattam biztosan, hogy ő az igazi Ditti vagy már megint a szellem. Elhatároztam hát, hogy letesztelem. Erre a bátyámat, azaz a nevét használtam.

• Szóval nem tudsz semmiről? Akkor elárulom, hogy a bátyám meghalt! Igen, elvérzett! Meghalt az egyetlen testvérem – kiáltoztam és megpróbáltam sírni.

Bár ez nekem nem nagyon ment, a gondolat segített, hogy elveszíthettem volna Marcit. De, hogy a lényegtől el ne terelődjek, ez az egész arra volt jó, hogy megtudjam, mit érez Ditti, avagy az ál Ditti.

• Az igazi elsírja magát – gondoltam és kíváncsian vártam a reakciót.

    És a tervem bevált. Ditti megrökönyödve nézett rám, majd szemei megteltek könnyel. Tudtam, hogy szerelmes a bátyámba, de ezt be nem vallotta volna soha. Az arckifejezése azonban mindent elárult róla.

• Marci, meghalt? Nem, az nem lehet! Mond azt, hogy nem igaz – kérte és reménykedő szemekkel rám nézett.

Ekkor elmosolyodtam, mert tudtam, hogy nem ő a szellem.

• Nem, nem igaz. Él és virul – mondtam és ez nekem is megkönnyebbülést jelentett.

Ditti mintha megnyerte volna az ötöst. Majdnem a plafonig ugrott örömében, bár a ház igencsak magas volt. Pár perc elteltével azonban lankadt az öröme.

• Mégis miért beszéltél velem olyan furcsán az előbb? – tudakolta értetlenül.
• Amikor Berni és én megjöttünk a kórházból, láttunk a konyhában és éppen Tamarát meg Katát fenyegetted egy késsel. Berni belépett és te leszúrtad – meséltem, mire tiltakozva megszólalt:
• Én sosem szúrnám le Bernit. Na meg nem is voltam még ma a konyhában.
• Tudom. Ugyanis a szellem a te formádat öltötte fel, így azt hittük, hogy te vagy a gyilkos. Érted? – magyaráztam.
• Azt hiszem, igen. Hívtátok már a mentőket? – kérdezte most már idegesen.
• Igen, de Berninek nagyon súlyos a sebe. El kell valahogy állítanunk a vérzést – mondta és visszafordultam Bernihez.

Ő azonban elvesztette az eszméletét, valószínűleg a sok vérveszteségtől.

• Tanultam elsősegélyt. Hozz kötszert! – adta ki az utasítást, majd letérdelt Berni mellé.

Én pedig elindultam a kötszerért, miközben elhaladtam Kata mellett.

• Ez meg mit keres itt? Ha nem megy el, én leszúrom – suttogta, mire leguggoltam mellé.
• Nem ő a gyilkos. Valójában a szellem támadt rátok. Később elmagyarázom. suttogtam, majd odamentem a szekrényhez és előkutattam a kötszert.

Visszasiettem vele Dittihez, aki az óta levette Berni ingét. Egy törölközőt nyomott a sebre, majd körbetekerte a kötszerrel.

• Ez némileg elállítja a vérzést. Reméljük a mentő hamarosan itt lesz – mondta és Bernire nézett.
• Megnézem, mi van Tamarával – feleltem és odasiettem Katához.

     Tamara mellé térdeltem. A hátára fordítottuk. Megnéztem a pulzusát és éreztem, hogy gyengén ver, de még mindig erősebben, mint Bernié. Őt a hasán érte a szúrás, így odaszorítottunk egy törölközőt. Ugyanúgy, ahogy Ditti csinálta, betekertük kötszerrel, ami lassította a vérzést.

• Többet már nem tehetünk értük. Megnézem mi van Maxxal – suttogtam, és kiviharoztam a szobából.

Átvágtam a folyosón, felszaladtam a lépcsőn, onnan pedig Max szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam, majd benyitottam.

     Max az ágyában feküdt és aludt. Alvás közben nagyon nyugodt volt az arca, mintha valahol messze járt volna, egy távoli, békés helyen. Leültem mellé az ágyra, és szomorúan néztem rá.

• Bárcsak elmentetek volna. Most otthon ülnétek, és nem állna senki sem a halál szélén. Miért is nem akaratoskodtam jobban? – nagyot sóhajtottam ennél a mondatnál.

     Felálltam és kinéztem az ablakon. Maxnak kifejezetten szép kilátása volt. Beláthatta a hegyeket, a hegyi házakat, a fákat, egyszóval: mindent. Gyönyörű volt az egész. A lelkemet megnyugtatta a táj látványa. Teljesen elméláztam tőle. Visszagondoltam a szép dolgokra, s a rosszat el is felejtettem. Sajnos a béke csak pár percig tartott. Vissza kellett térnem a valóságba, amikor hallottam, hogy Max ébredezik.

      Megpróbált felkelni, de egy fájdalmas szisszenéssel vissza is dőlt az ágyra.

• Nem szabad felkelned! – figyelmeztettem és leültem mellé az ágyra.
• Észre sem vettelek? Mikor jöttél be? – kérdezte kedvesen.
• Pár perce – válaszoltam és elgondolkodtam azon, elmondjam-e neki, ami odalenn történt.

Végül úgy határoztam, hogy nem szólok az esetről. Nem lett volna érdemes felzaklatni. Így, hallgattam.

• Hát Berni? Megígérte, hogy segít megszerelni a mobilom. Tudod, elromlott – mosolygott, de én zavarba jöttem.
• Benn van Marcival a kórházban, Tamarával együtt – ezt találtam ki, némi habozás után.
• Te miért jöttél haza? – tudakolta kíváncsian.
• Ööö… Leellenőrizni titeket. Még jó, hogy visszajöttem. A végén még itt járkálnál betegen – szidtam le.
• A bátyád is fontos – ellenkezett.
• Igen. Mondom, csak azért jöttem, hogy leellenőrizzelek titeket. Most azonban visszamegyek a kórházba. Nem tudom, mikor engednek majd be hozzá – sóhajtottam.
• Rendes vagy, hogy foglalkozol velünk – mondta kedvesen.
• Köszönöm. Na, akkor megyek, de fel ne merj kelni az ágyból! Rendben? – kérdeztem.
• Igenis, főnök! – ígérte, mire egy puszit nyomtam az arcára.

Ezután kimentem a szobából és leszaladtam a lépcsőn. Két mentős épp akkor vitte ki Tamarát a házból. Nagyon siettek, ami annyit jelent, nagy volt a baj.

     Kata és Ditti a mentősök után szaladt, s ezt tettem én is. Az egyik mentős visszafordult és így szólt:

• Tényleg átkozott ez a ház. Óránként szállítjuk a sebesülteket. Szerencsésebb lenne, ha itt hagynátok.

Ezzel beült az autóba, mire az szirénázva elhajtott.

• Utánuk kell mennünk – kiáltotta Ditti.
• Igen, menjünk! – szólalt meg Kata is.

 Már éppen beszálltak volna az autóba, amikor utánuk kiáltottam.
 - Ez nem jó! Ha Max itt marad egyedül, a szellem kivégzi – mondtam, mire visszafordultak.

• Na de kit hagyjunk itt? – kérdezte Kata.
• Az előbb is ketten mentünk el, és arra értünk haza, hogy Ditti, azaz a szellem késsel támad rátok. Mi lesz, ha ugyanez bekövetkezik? – kérdeztem idegesen.
• Mire akarsz kilyukadni? – sürgetett Ditti.
• Vigyük el Maxot is magunkkal! – ajánlottam, de Kata ellenkezett.
• Nem lehet. Fáj a mellkasa, nem mozgathatjuk. Attól nagyon szenvedne.
• Jobb, ha meghal? – kérdeztem, mire mindketten a fejüket rázták.
• Akkor felmegyek érte – mondtam és elindultam az ajtó felé.

De amint felléptem a lépcső első fokára, ajtócsapódást hallottam, majd motordurranást. Ditti és Kata elhajtottak a kocsival.

• Álljatok meg! – integettem utánuk, de ők lassítás nélkül száguldottak tovább.

Nagyon dühös lettem rájuk. Nagy veszélybe sodortak ezzel minket. De meg kellett védenem valahogy Maxot, mivel sérült volt, így nem tudott küzdeni, főleg nem egy szellemmel.

     Nagy mérgesen beszaladtam a házba, fel a lépcsőn, be Max szobájába. Még mindig az ágyon feküdt, az ablakon nézett kifelé. Halkan odaosontam mellé, majd leültem az ágya mögött székre. Nem vett észre, nem is bántam. Addig sem kellett magyarázkodnom, hogy miért vagyok még otthon.

     Csak bámultunk ki az ablakon, néztük a tájat. Néha lenéztem Maxra, s láttam, hogy szemei álmosak, de attól függetlenül nagyon tetszett neki a vidék. A szemei csillogtak, miközben a hegyeket fürkészte.

• Szép, ugye? – kérdezte, ami azt jelentette, hogy észrevette a jelenlétem.
• Igen. Ennyit azért ért az utazás – helyeseltem.
• Hogy-hogy nem mentél be a kórházba? – kérdezte kíváncsian.
• Előbb Kata és Ditti ment be. Nem akartunk gyedül itt hagyni, így maradtam – mondtam és reméltem, hogy elhiszi.

Szerencsére Max nem vette észre, hogy hazudtam, így megnyugodhattam.

• Az idézésre viszont el kell menned. Ugye? – tudakolta és felnézett azokkal a szép szemeivel.
• Igen. A szellemet el kell pusztítanunk – sóhajtottam.
• Az nem fog menni – csóválta a fejét Max.
• Mégis miért? – kérdeztem.
• Mert előbb én öllek meg titeket! – kiáltotta és kiugrott az ágyból.

Felemelte öklét és leütött. Körülöttem minden elsötétült.