10.

     Mindezek után csak ültem az ágyon és az órát bámultam. A mutató csigalassúsággal vánszorgott egyik számról a másikra, és pedig minden egyes pillanatban jobban aggódtam. Féltettem az egyetlen bátyámat, ráadásul ott volt az éjszakai találkozó is.

     Csak ültem és vártam, hogy éjfél legyen. A mutató még csak tizenegy órát mutatott, de tudtam, hogy Marci hamarosan elmegy, de nem tudtam, mit tegyek annak érdekében, hogy nyugton maradjon. Miközben ezen rágódtam gonosz kis ötlet jutott az eszembe.

     Felkaptam egy elemlámpát, kivettem az ajtóból a kulcsot és kiosontam a folyosóra. Szerencsére Marci szobája szemben volt, így csak kettőt kellett lépnem, hogy elérjem az ajtaját. Óvatosan belehelyeztem a kulcsot, majd elfordítottam. Szerencsére a kulcsok minden egyes ajtót nyitottak és zártak, így könnyűszerrel szobafogságra ítélhettem mindenkit.

     Miután végrehajtottam a „nagy akciót”, egyenesen a lépcső felé kezdtem lopózni. Halkan jártam, mint a rókák az éjszakában. Még a cipőmet is levettem, nehogy a padló megnyikorduljon miatta.

Csöndesen lépkedtem lefelé a lépcsőfokokon. Mikor aztán végre leértem, gyorsan felvettem a cipőmet és kiszaladtam a bejárati ajtón.

     Miután kinn voltam és nagyot szippantottam a levegőből, mint az árnyék, osonni kezdtem. Gyorsan „odakúsztam” a kapuhoz, s mikor már ott álltam, felnéztem a bátyám szobájának ablakára. Egy arcot pillantottam meg az üveg mögött. Még a sötéten keresztül is láttam a két szempár dühös tekintetét.

     Pár percig figyeltem az illetőt, majd kiléptem a kapun. Még egyszer visszanéztem és láttam, hogy az arc mellett valami fehér fény jelenik meg. Ijedten megtorpantam és a fehér fényt bámultam. S legnagyobb rémületemre a fény alakot kezdett ölteni, mégpedig egy ember formáját.

     Az ablakban álló személy nem vette észre az alakot, csak bámult ki az üvegen. Én tehetetlenül figyeltem az ezután következő eseményeket.

A bámészkodó személy hirtelen megfordult, mire az ember alakot öltött fényjelenség felemelte jobb karját, melyben tőr formájú tárgy volt.

     Az előbb még az ablakban álló valaki elkiáltotta magát, mire a kés lesújtott, s a segítségért kiáltozó személy összeesett. A fényjelenség az ablak felé közeledett, és gonosz nevetést hallatott.

     Megbénulva álltam ott, s láttam, ahogy a fény átjön az üvegen és leszáll a kertbe. A rózsák felé indult.

• Marci! – kiáltottam el magam.
• Ne olyan hangosan! Itt vagyok – hallottam a bátyám hangját, mégpedig egy bokor mögül.

Ijedten és csodálkozva fordultam a hang irányába és láttam, hogy a bátyám egy cserje mögül kukucskál rám.

• Ha te itt, akkor ki volt ott? – kérdeztem, és remegő kézzel az ablakára mutattam.
• Miről beszélsz? – tudakolta és előbújt a bokor mögül.
• Jaj, ne! – kiabáltam, és befutottam a kertbe.

Egyenesen a rózsák felé vettem az irányt. Nem érdekelt, hogy meglát valaki, hiszen egy emberélet múlott azon a néhány lépésen.

     A rózsakertet egy kis kapu választotta el a medencés területtől. A kapuval mit sem törődve rontottam be a kertbe. Nem láttam semmit és senkit odabenn. Sem a fehér fényt, sem azt a személyt, aki ott állt az ablakban.

     Gyorsan futni kezdtem, s közbe hol balra, hol jobbra néztem. Miután nem találtam semmit, leroskadtam egy fa alá. Ez alól az egész kertet be lehetett látni, mivel ez fa a rózsakert közepén állt.

     Nos, épp a rózsákat bámultam, amikor észrevettem, hogy az egyik mellett friss ásás található. Rögtön felálltam és odafutottam. Ásni kezdtem, mégpedig a kezeimmel.

     Pár percet kotortam csak a földet, amikor valami puhát éreztem a tenyereim alatt. Gyorsabban kezdtem túrni a talajt, míg csak észre nem vettem azt az arcot, amely ott bámult az ablakban. Gyorsan lesöpörtem a sarat róla, és akkor jöttem csak rá, hogy ki az.

• Maximilián! – kiáltottam ijedten, mire lépteket hallottam a hátam mögül.
• Mit csinálsz? – kérdezte valaki, mire megfordultam és láttam, hogy Marci áll mögöttem.

Erre visszafordultam Maxhoz és elsírtam magam.

• Maximilián! – mondtam zokogva, mire a bátyám mellém térdelt.
• Hát ő az első áldozat? – kérdezte elborzadó arccal.
• Mit keresett a te szobádban? Ha nem zárom be az ajtót, akkor ki tud menekülni – mondtam sírva.
• Miért zártad be? – tudakolta Marci.
• Azt akartam, hogy maradj itthon. Nem akartam, hogy egyedül maradj a város végén – mondtam elcsukló hangon.
• De hiszen te is ott lettél volna – suttogta idegesen.
• Nem. Én a dombon lettem volna. Hazudtam neked, azért, hogy még csak véletlenül se kerülj bajba.
• Másban sem mondtad meg az igazat – vádolt meg és Maxra mutatott.
• Micsoda? – kérdeztem vissza megdöbbenve.
• Ha megmondod, hogy szerelmes vagy Maxba, akkor tudtunk volna rá figyelni. Emlékezz a levélre – mondta szemrehányóan.

Ekkor eszembe jutott a levél egyik mondata. „Akkor az első áldozatom legyen az, akit te legjobban szeretsz!”

• Uramisten! – suttogtam, majd felálltam.
• Kiderítem, hogy mi folyik itt. Ha kell az életem árán is – mondtam, majd szaladni kezdtem a kapu felé.

Mikor már kinn voltam az utcán, letöröltem a könnyeket az arcomról, és a domb felé kezdtem rohanni. Bárcsak ne tettem volna!

11.

     Rohantam, ahogy csak a lábam bírta. Szerencsére a domb nem volt messze, így hamar odaértem. A domb lábánál állva szétnéztem. Bár nem sokat láttam, annyit ki tudtam venni a sötétből, hogy a környéket rengeteg fa szegélyezi.

A domb oldalán egy lépcső húzódott, amely megkönnyítette a dolgom.

     Gyorsan szaladtam fel a lépcsőfokokon. Minden egyes lépéssel egyre izgatottabb lettem. Ahogy felértem a dombtetőre, újra körültekintettem. Nem láttam mást csak padokat. Egyetlen emberi személy sem fedeztem fel.

Ránéztem az órámra és láttam, hogy még csak fél tizenkettő.

• Túl korán jöttem! – panaszkodtam hangosan.
• Nem hinném – válaszolt egy hang a hátam mögül.

Óvatosan megfordultam és egy fekete köpenyes, csuklya alól beszélő idegennel találtam szemben magam.

• Ki vagy te? – kérdeztem nyugodt hangon.
• Nem ismered fel a hangom? – tudakolta, miközben megragadta csuklyáját.
• Nem – válaszoltam, pedig ismerős volt a hangja.

Ekkor lerántotta a sötét kapucnit és felfedte arcát. Erik bújt meg a köpeny alatt.

• Azt hittem éjfélre jössz – mondta és leült egy padra.
• A gyilkos megölte az első áldozatot. Azt hiszem nem csoda, ha előbb jövök – hangom ettől a mondattól újra síróssá vált.
• Ki lett az? – kérdezte Erik, és felpattant a padról.
• Max – válaszoltam elhaló hangon.
• Akit te a legjobban szeretsz – fejcsóválva idézte a levél egyik mondatát.
• Honnan tudod te ezt? – kiáltottam megdöbbenve.
• A következő az lesz, akit a legjobban ismersz – mondta válasz helyett.
• Miket beszélsz? – kérdeztem értetlenül.
• A szellem mindig kiszemel egy embert, akit nem öl meg, hanem az őrületbe kergeti. Folyton talányokat ad, s általában a kiválasztott személy mindig rossz emberre gondol – árulta el a titkot, mely igencsak lesújtott.
• A bátyám azt hitte, hogy őt szeretem a legjobban. Pedig Max volt az – mondta és leroskadtam egy padra.
• Kit ismersz a legjobban? – tudakolta és leült mellém.
• Marcit – válaszoltam röviden.
• Nem, nem ő lesz az. A szellem mindig úgy ír, hogy fogalmad se lehessen arról, hogy kire gondol. Te Marcit is nagyon szereted, de Maxot egy fokkal jobban – mondta Erik.
• Milyen talányok lesznek még? – kérdeztem hirtelen, és felálltam a padról.
• A harmadik, aki a legközelebb él hozzád. A negyedik, aki mindig segít neked. Az ötödik, akit legszívesebben megölnél. A hatodikkal pedig te magad végzel – mondta, mire felkiáltottam.
• A sorrend: Kata, Marci, Berni. Az utolsó kettőt nem értem. Mi az, hogy én végzek vele? – kérdeztem idegesen.
• A szellem mindig felölti egy ember alakját, azét, akit te jól ismersz. A végére már nem fogod tudni, hogy ki az igazi, és inkább megölöd, minthogy újabb haláleset történjen – mondta nagy sóhajtás kíséretében.
• Ez lehetetlen! – ellenkeztem mérgesen.
• Igenis lehetséges! Mindegyik társaság így pusztult ki idáig – tiltakozott.
• El kell mennünk innen, minél előbb – sóhajtottam.

Ekkor Erik feltekintett a holdra, majd a fejébe húzta a csuklyát.

• Éjfél van. Most hallhatod az egész történetet – mondta, mire felálltam.

Abban a percben láttam meg a fák mögül előbúvó alakokat. Mindegyik sötét, bokáig érő kabátba burkolózott, és a fejüket csuklya takarta. Félkörben gyűltek körénk, amitől kissé megijedtem.

      Bizonytalanul néztem hol Erikre, hol az idegenekre.

• Kik ezek? – tudakoltam és Erik mögé álltam, hogy minél kevesebbet lássak a csuklyás fazonokból.
• Ne félj! Ők ismerik a házatok minden titkát – nyugtatott Erik.
• De miért ilyen furcsák? – kérdeztem bizonytalanul.
• Hiszen ugyanolyanok, mint én. Nem kell félned – mondta, mire az idegenek felfedték arcukat.

Mindannyian kamaszok voltak, úgy, ahogy én és Erik. Ekkor már Erik mellé álltam, és sorban megfigyeltem minden egyes idegent.

     Volt köztük akkora, mint én, de láttam tizennyolc év körülieket is. A lányok haja kettő copfba volt fonva, a nyakukban pentagrammot viseltek. A fiúk átlagosnak tűntek. Bár mindegyik haja sötét volt, de a szemük kéken vagy zölden csillogott. Így nagyon hasonlítottak egymásra.

     Csodálkozva meredtem rájuk, s az ő tekintetükben is a megdöbbentség ült. Az egyik fiúval farkasszemet is néztem, mert olyan mérgesen bámult rám, hogy megijesztett. Annyira azonban még én sem voltam bátor, hogy rászóljak.

A csendet végül Erik törte meg.

• Ez a lány a kísértetházban él – kezdte, de a mondatot nem bírta befejezni, mivel valaki közbeszólt.
• A lelkek házában?

Egy lány kiabált be a félkörben álló sorok közül.

• Igen. A szellem már meg kezdte a mészárlást. Ma elásta első áldozatát a kertben – mondta Erik, mire egy fiú előlépett a sorok közül.

Sötétbarna haja, és mélykék szeme volt. Mélyen a szemembe nézett, majd így szólt.

• Azt hittük, hogy figyelmeztetted őket – mondta, és Erikre vetette tekintetét.
• Én szóltam, de nem hallgattak rám. Meg akarták várni, míg teázni kezdenek a csontvázak – védekezett Erik.
• A mi feladatunk az, hogy a lelkek házától távol tartsunk mindenkit. Akármilyen módon, de rá kellett volna venned őket, hogy menjenek el. Nem igaz? – kérdezte a kilépő fiú.
• De igaz – válaszolt röviden Erik.

Én csak bámultam a beszélgető feleket és egy szót sem értettem az egészből. Éppen ezért csendben meghúztam magam Erik mellett, és a sorokat kezdtem fürkészni.

• Ki volt az első? – kérdezte hirtelen az előttem álló srác.
• Az egyik barátom. Maxnak hívják – válaszoltam halkan.
• Hányan jöttetek ide? – tudakolta és előre lépett egyet.
• Heten. Három fiú és négy lány – mondtam bizonytalan hangon.
• Átkozott ház! A történelem újra ismétlődik – bosszankodott.

Ez után a felszólalás után a kétségek és a félelem egyre inkább gyötörtek. Elhatároztam hát, hogy felteszem a kérdést, amiért odamentem. Összeszedtem minden bátorságom és megszólaltam:

• Mi a ház története?

A fiú erre a kérdésre összehúzta szemöldökeit és mélyen a szemembe nézett. Ezzel alaposan zavarba hozott, de én újra feltettem a kérdést.

• Mondjátok el! Mi a ház története?
• Miért érdekel pont ez? Miért nem mész el inkább? – tudakolta.
• Mert nem akarok több áldozatot. Ha tudom, hogy mi volt régen, nem fordulhat többé elő az a szörnyűség, ami régen – mondtam türelmetlenül, mire a fiú Erikre nézett.
• Azok, akik eddig segítségért jöttek, azok mindig elfogadták azt a tanácsot, hogy menjenek el! Ez a lány más – mondta, mire Erik nagyot bólintott.
• Ezt meg hogy érti? – súgtam oda Eriknek.
• Sokkal bátrabb vagy, mint akik eddig a házban laktak. Akik idáig segítséget kértek tőlünk a házzal kapcsolatban, sohasem merészkedtek ide éjfélkor. Sőt! Még csak a történetre sem voltak kíváncsiak. Csakis a saját életükért harcoltak – mondta Erik helyett az előttem álló fiú.

Ez azért jól esett. A szüleim biztos nem dicsértek volna meg azért, mert éjfélkor kinn mászkáltam az utcán.

• Ha érdekel a történet, elmesélem – mondta a fiú, mire az összes csuklyás leült a fűbe.

Erik is letelepedett melléjük, csak én és az egyelőre ismeretlen elnevezésű fiú maradtunk állva.

• A házat több mint ötven éve építette egy ember és a felesége. Egy éjszaka a szomszédok sikolyra ébredtek. Az ember megölte a feleségét. Másnap a szomszédok megkérdezték, hogy ki sikoltott éjszaka, mire az ember a macskájukra hivatkozott. A feleségéről pedig azt hazudta, hogy útjaik különváltak – mesélte a fiú.
• Mi történt aztán? – tudakoltam izgatottan.
• Az ember, sorra gyűjtötte az áldozatait. Éjszaka mindig lesben állt, s a figyelmetlen fiatalokat elkapta. Leszúrta őket, majd elvett tőlük valami „emléket”, aztán elásta őket a kertben. Sokáig keresték a gyilkost, mire rájöttek, hogy ő az. A maradványokat azonban sohasem találták meg, mivel a gyilkos nem árulta el soha, hogy hova rejtette az áldozatokat – mondta a fiú.
• Mi a történet vége? – kérdeztem egyre kíváncsibban.
• Az ember a börtönben halt meg. A házát megvették, de az új tulajdonosok elmenekültek onnan. S akik idáig megvették, mind fejvesztve rohantak el a házból. Ugyanis a szellem visszajár és elüldözi az újakat, nehogy azok észrevegyék a hullákat a kertben – fejezte be az előttem álló fiú.
• Nem azt mondtad, hogy nem árulta el senkinek, hogy hol vannak a halottak? – kérdeztem bizonytalanul.
• Egy ember kivételével. Egy valakinek elárulta a titkot. A falu sírásójának. Ő pedig elhíresztelte. A rendőrség azonban már lezárta az ügyet, amikor ez kiderült, s így a halottak máig a rózsák alatt hevernek – sóhajtott nagyot a fiú.

     Ekkor már nem szóltam semmit, helyette a fűben ülőkre néztem. A pillantásomat meglátva sorba felálltak, Erik pedig visszalépett mellém. Még mindig a kabátos ifjakat figyeltem, amikor egy érdekes kérdés jutott az eszembe. Odahajoltam Erikhez és a fülébe kezdtem suttogni:

• Kik vagytok ti valójában?

Erik csodálkozó szemeket meresztett rám. A meghökkenő kérdésre képtelen volt válaszolni.

• Mi olyan fura? Ez csak egy kérdés – mondtam, most már hangosan.

Erik azonban nem felelt, inkább az előttünk álló fiúra nézett kétségbeesetten.

• Nem mondhatod el – találtam ki és a fejemet ráztam.
• Mi a kérdés? – kérdezte meg végül a fiú.
• Kik vagytok ti igazából? – tettem fel újra a megválaszolhatatlannak tűnő kérdést.
• Ezt arra érted, hogy miért nézünk ki így? – tudakolta, mire nagyot bólintottam.
• Mi egy csoportot alkotunk. Nappal átlagos kamaszoknak tűnünk. Annyi a jellegzetes rajtunk, hogy sötét ruhákban flangálunk – mondta a fiú.
• Mi a nevetek? – kérdeztem, mire a fiú helyett Erik adta meg a választ.
• Démonok.
• Akkor már értem, miért a fekete – mondtam viccelődve, mire az előttem álló fiú megszólalt:
• Te bátor vagy, úgy, ahogy itt mindenki. Szereted a feketét is. Ha akarsz, csatlakozhatsz a Démonokhoz.
• Tessék? – hökkentem meg.
• Kapsz egy kabátot és egy pentagrammot. Te is Démon lehetsz. Segíthetsz az embereknek, de észrevétlenül el is tűnhetsz előlük. Mi a válasz? – kérdezte a fiú.
• Hát…- haboztam.

Nem, mintha nem értettem volna a kérdést, a felelettel volt a probléma.

• Miből is áll ez az egész? – tudakoltam, az időhúzás érdekében.
• Minden teleholdkor összegyűlünk. Nem beszélünk senkinek a létezésünkről, de ha találkozunk, köszönünk, meg minden. Ha csatlakozol, csak annyi lesz a dolgod, hogy őrzöd a titkot és minden teleholdkor a közeledben levő, legmagasabb helyre kell menned, lehetőleg éjfélkor – mondta a fiú nyugodtan.

Ekkor eldöntöttem magamban, hogy mi lesz a válaszom.

• Igen. Én is Démon leszek.

 Ebben a percben egy lány előjött a sötétből. Egy kabát volt a kezében, rajta pedig egy pentagramm-nyaklánc.

  Odaállt elém és átnyújtotta a „felszerelést”. Én örömmel átvettem.

• Teleholdkor találkozunk – mondta a fiú, mire az összes ifjú hátrálni kezdett, majd eltűntek a fák mögött.

Csak Erik és én maradtunk ott egyedül.

• Nem gondoltam volna, hogy ma újabb Démonunk lesz – mondta mosolyogva.
• Hidd el, én sem – válaszoltam és elindultam a lépcső felé.