8.

     Bementem a házba, majd az étkezőbe. Már mindenki az asztal körül ült, csak rám vártak. Én komoly ábrázattal leültem közéjük. Csendesen összeraktam egy szendvicset, míg mindenki beszélgetett. Halkan megettem, majd megvártam, míg mindenki befejezi a reggelit.

     Evés után én a szobámba mentem, és egy levelet kezdtem szerkeszteni, amit a szüleimnek készültem küldeni. A többiek mind a Tv szobába mentek egy horrorfilmet megnézni.

     Nekem nem volt kedvem megnézni, így el kezdte írni a levelet.

„Drága Szüleink!

     Épségben ideértünk pécsi nyaralótokba. Jól érezzük magunkat, bár a megérkezéskor igen furcsának találtam, hogy a kamrában még csak egy szál sárgarépát sem hagytatok. Bár az igaz, hogy tizenegy éve jártatok itt utoljára.

    Amúgy nagyon jó minden, semmi sem poros, talán takarítót fogadtatok? Szép a kert is, de a róla szóló mesék igencsak hátborzongatóak. Még, hogy lelkek a virágban, meg hullák a földben!

    Ti hogy vagytok? Remélem egyelőre még nem hiányzunk. Ne aggódjatok, nem csinálunk semmi rosszat. Legkésőbb egy hónap múlva otthon leszünk, de lehet, hogy előbb hazamegyünk.

    Sok puszit küldd: Bea, Marci.

                                                  Sziasztok! Bea

Kelt: 2004. 07. 15.

     Miután végeztem a levéllel, szépen összehajtottam, majd bele tettem egy borítékba és leraktam az íróasztalra. Szótlanul néztem a borítékra ragasztott bélyeget, amikor kopogtatást hallottam az ajtón.

• Gyere be! – kiáltottam, de senki nem lépett be, hanem folytatódott a kopogás.
• Bújj be! – szóltam újra, de az ajtó még mindig nem nyílt ki, helyette még mindig kopogott valaki.

Nem értettem a dolgot, főleg azt, hogy a kopogtatás, dörömböléssé vált. Kezdett idegesíteni a zaj, ezért felálltam a helyemről, s az ajtóhoz léptem. Lenyomtam a kilincset, majd kitártam az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre senki nem állt az ajtóban.

• Van itt valaki? – kérdeztem fülelve, de válasz nem érkezett.

Kezdtem félni, így gyorsan becsuktam az ajtót, és elfordítottam a kulcsot a zárban. Feszülten figyeltem az ajtót, amikor a hátam mögött lévő szekrény rázkódni kezdett. Majd pár pillanat múlva a Tv felcsukódott, s később az ágyam párnái is mozgolódni kezdtek.

     Szörnyű rémület fogott el ezek láttán. Remegve álltam a szoba közepén és nem tudtam, hogy mi történik. Akkor sem fogtam fel, hogy mi a jelenés oka, amikor a toll mozogni kezdett az asztalon és egy papírlapra betűket kezdett formálni.

     Megrökönyödve álltam és bámultam a szöveget író tollat, s a lélegzetemet is visszatartottam, mintha attól az apró levegővételtől függne az életem. Pár percig írt a toll, majd hirtelen lecsapódott az asztalra, a Tv lecsukódott, s a szekrény sem mozgolódott tovább. A párnák sem dobálták már magukat.

     Én még mindig lélegzet visszafojtva álltam a szoba közepén, s csak a szememmel tekingettem jobbra-balra. Mikor aztán pár perc múlva nagyjából megnyugodtam, s már levegőt is mertem venni, lassan, szinte lopózva odamentem az íróasztalhoz. Lenéztem a lapra, majd suttogva olvasni kezdtem a szöveget:

„Idejönni és elmenni. Ez a két szabály. Ti nem mentetek el, itt maradtatok. Vajon kit áshatok el először a kertben? Marcellt, Maximiliánt, Bernardot, Dittit, Tamarát vagy Katát? Ki lesz az első?”

     Remegve ejtettem le a papírdarabot a padlóra, s abban a percben a levél hamuvá változott, mintha elégett volna.

• Ki lesz az első? – kérdeztem suttogva, majd kirohantam a szobából.

Ijedtemben még a könny is ellepte a szemem. Könnyezve szaladtam le a lépcsőn, s kopogás nélkül berontottam a Tv szobába.

     A bent ülők csodálkozva néztek felém. Én tiszta ideg voltam, ráadásul a könnycseppek megállás nélkül záporoztak a szememből, így igencsak ijesztő látványt nyújtottam.

• Hát még éltek? – kérdeztem, miután meggyőződtem arról, hogy mindannyian épségben vannak.
• Mi a baj hugi? – kérdezte Marci és furán nézett rám.
• Az ördög vigye el! – kiáltottam és elfutottam onnan.

Kirohantam a kertbe, ott leültem egy székre, és a kezembe temettem az arcom.

• Most mit tegyek? Mit csináljak? – kérdeztem magamtól zokogva, amikor egy kéz érintette meg a vállam.

Ijedten tekintettem fel, s a tenyeret lesöpörtem a vállamról.

• Csak én vagyok – nyugtatott Marci, majd idegesen leguggolt mellém.
• Menny vissza a többiekhez! Talán az a legjobb, ha együtt maradsz velük – mondtam a szememet törölgetve.
• Mi történt? – kérdezte és próbált a szemembe nézni.
• Marci, bátyuskám! Menny innen! Talán az a legrosszabb, amit tehetsz, hogyha most itt maradsz velem. Könyörgök menny innen! – mondtam és újra kitört belőlem a sírás.
• Nem megyek, amíg nem mondod el, hogy mi van veled. A bátyád vagyok az Istenért! – mondta majd megölelt.
• Mi van veled hugicám? – kérdezte, mire én nagy sóhajtás után így feleltem:
• Nálam járt a szellem. Valakit meg akar ölni.
• Tessék? Mégis kit? – kérdezte Marci csodálkozva.
• Nem tudom, nem tudom – feleltem fejcsóválva.
• Hogy történt? – kérdezte türelmetlenül.
• Éppen a szoba közepén álltam, amikor a szekrény meg a párnák el kezdtek mozogni. Ezután a toll magától szöveget kezdett írni, s amikor végzett, újra minden csendes lett – hadartam.
• Mégis mit írt? – tudakolta bátyókám, mire felálltam, s felidéztem a szavakat, amelyek a papíron voltak.
• „Idejönni és elmenni. Ez a két szabály. Ti nem mentetek, itt maradtatok. Vajon kit áshatok el először a kertben? Marcellt, Maximiliánt, Bernardot, Dittit, Tamarát vagy Katát? Ki lesz az első?” – idéztem a kétségbeejtő mondatokat, melyre Marcell így reagált:
• Akkor ezért jöttél be a szobába azzal a kérdéssel, hogy „hát még éltek”? Hol a levél? – kérdezte kíváncsian.
• Hamu lett belőle – válaszoltam, majd megragadtam Marci kezét.
• Gyere! Megmutatom – mondtam, majd a bejárat felé kezdtem szaladni, húzva magam után.

Berohantunk a házba, elszaladtunk csodálkozó társaink mellett, egyenesen fel a szobámba. Mikor benyitottam elengedtem Marci kezét és odavezettem a hamuhoz. Szerencsére nem tűnt el, így be tudtam bizonyítani az igazamat.

• Mást nem írt? – kérdezte Marci, miután alaposan megvizsgálta a maradványokat.
• Nem, csak annyit, amennyit elmondtam – válaszoltam és leültem az ágy szélére.
• Téged vajon miért nem írt fel? – kérdezte értetlenül.
• Fogalmam sincs – feleltem közömbösen.
• Fura. Most mit tegyünk? – kérdezte elgondolkodva.

Ekkor jutott eszembe a találkozó, amit éjfélre beszéltünk meg Erikkel. Majdnem elárultam magam, amikor így feleltem:

• Talán a találkozó majd segít – mondtam felelőtlenül, majd hirtelen elhallgattam.
• Miféle találkozó? – tudakolta Marci és szemsarkából engem figyelt.
• Semmi. Azt akartam mondani, hogy ha majd találkozunk valahogy ezzel a valakivel, az majd segít – javítottam ki magam, mire Marci így felelt:
• Ne hazudj hugica! Engem nem csapsz be.
• Ne törődj azzal, amit mondtam! Ez csak az én problémám, te ne keveredj bele. Ha bajba kerülök, az, az én bajom – mondtam, mire bátyám leült mellém és így szólt:
• Hugicám! A testvérem vagy, és azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád. Milyen találkozóról van szó? – tudakolta, mire ezt füllentettem:
• Tizenegy órakor a város szélén kell lennem. Erik olyan embereknek akar bemutatni, akik sok mindent tudnak a házról.
• Én is ott leszek – vágta rá Marci.
• Rendben, de te, gyere egy kicsit később! Bújj el valahol, mondjuk a bolt mellett – mondtam, hogy teljes mértékben félrevezethessem Marcit.

Bár nem volt ínyemre, hogy hazudjak neki, muszáj volt. Egyedül kellett mennem, mégpedig éjfélkor, a nagy dombra.

9.

     A délutánunk feszülten telt. Senki nem értett semmit, Marcit és engem kivéve. Mi ketten tudtuk, hogy mi történt. Azonban senkinek nem szóltunk sem az éjszakai találkáról, sem a levélről, semmiről az égadta egy világon.

     Nem is volt tehát csoda, hogy nem értették, miért vagyunk olyan csendben, miért nem veszekszünk mi ketten Marcival. Hiszen egész nap a kertben ültünk, és vártuk az estét.

     A kínos csönd a vacsoránál ért véget. Tamara szólalt meg végre, aminek mindenki örült.

• Nem értem a dolgot –kezdte, miközben kortyolt egyet a kólájából. – Ti ketten egy nap legalább ötször kaptok hajba. Fegyverszünetet tartotok vagy elszívtátok a békepipát? – kérdezte, mire mindenki érdeklődőm tekintettel bámult ránk.

Mi azonban nem válaszoltunk, hanem csendesen egymásra néztünk. Marci el kezdett volna mondani valamit, de én megráztam a fejem annak jeleként, hogy ne tegye. Hál Istennek csendben is maradt.

• Na ezt végképp nem értem. Még csak nem is válaszoltok. Amikor meg az egyik már csiripelne, a másik leállítja – mondta értetlenkedve Tamara, majd bekapta szendvicse utolsó darabját.
• Nem is baj, ha nem érted. Talán jobb is így – mondta Max, mire összeráncolt homlokkal néztem rá.
• Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezte Tamara felháborodottan.
• Csak annyit, hogy a testvéreknek is lehetnek titkaik – válaszolta Max, miközben érdekes arckifejezéssel nézett rám.

Tamara pedig nagy szemeket meresztett, de nem szólt semmit.

• Amúgy nekem is furcsa, hogy még egy kicsit sem piszkáljátok egymást – mondta Kata.

Ekkor már Marci nem bírta tovább szó nélkül.

• Miért baj az nektek, ha egy napra békén hagyjuk egymást. Fontos nekünk mindig veszekedni? – kérdezte, mire én is hozzáfűztem a gondolataimat.
• Amúgy Maxnak igaza van. A testvéreknek is lehetnek titkaik – mondtam és méltóságteljesen Maxra néztem, aki egy kicsit zavarba is jött.

Ezután döbbent csend következett, és senki nem szólt semmit.

     A vacsora után megkezdődött a tisztálkodási rituálé, amelyben Marci és én utoljára maradtunk. Bátyókám előreengedett engem, s miután gyorsan letusoltam és felvettem a pizsamám, Marci következett.

     Miután Marcell belépett a fürdőszobába, én a szobám felé vettem az irányt. Bátortalanul bár, de beléptem, és felcsuktam a villanyt. Gyorsan levetettem a pizsamát, és felvettem az előre kikészített fekete szerelést. Sötét farmert és fekete blúzt húztam fel.

     Mikor készen voltam az íróasztalnál egy levelet kezdtem írni.

„Marci!

Bocs, amiért félrevezettelek, de így kellett tennem. A valódi helyet és időpontot nem árulhatom el, de az jól esik, hogy vigyázni akarsz rám. Ne kezdj el keresni, mert úgysem találsz meg.

                                         Húgod: Bea”

     Ezzel összehajtottam a levelet, és bele tettem a farmerom zsebébe. Ezután ránéztem az órára, és láttam, hogy még csak fél tizenegy. Éppen ezért elővettem a naplómat és írni kezdtem:

„Kedves Naplóm!

Félelmetes nap után, egy bizarr találkára készülök. Félek, s épp ezért nem tudom, hogy mit tegyek. Valóban menjek el? Ráadásul egyedül? Vagy áruljam el Marcinak az igazat és hívjam magammal? Nem! Az lehetetlen! Talán bajba keverem. Inkább félrevezetem, de nem engedem, hogy ő is belekeveredjen ebbe az ügybe. De hát mit is beszélek, azaz írok? Hiszen szegény bátyámat már így is nyakig belekevertem ebbe a szellemhistóriába. Meg kell tudnom, hogy mi folyik itt, és ez nem várhat! Elmegyek és megpróbálok nem félni. Bízok magamban!”

     A naplóba irt szavak lelket öntöttek belém. Viszont ami ezután történt, az újra elbizonytalanított.

     A televízió hirtelen felkapcsolódott, épp arra a csatornára, amelyen egy horrorfilmet vetítettek. Az ijedtségtől levegőt sem kaptam, helyette a naplómat szorongattam, annyira, hogy a kezem is belefájdult.

     Ezután a Tv ugyanolyan hirtelen lecsukódott, mint ahogy felkapcsolódott. De a mozgolódásnak ezzel még nem volt vége. Az ablak kicsapódott, a függönyt fújta az éjszakai szellő. A mellettem fekvő toll felemelkedett, a napló kicsusszant a kezeim közül.

     Nagyon megijedtem, így nem csináltam semmit. Helyette bámultam, ahogy a naplóm fedele kinyitódik, majd a lapok maguktól lapozódnak. Majd egy helyen megállt és a toll írni kezdett arra a helyre.

     Pár pillanatig tartott ez az egész, majd a toll lecsapódott a naplóra, az ablak becsukódott és a függöny sem lebegett. Én pedig csak ültem az ágyon és néztem a naplóra.

• Hé, Bea! – mondta valaki az ajtó mögül.

Én nem válaszoltam, hanem csak néztem a naplót.

• Bemehetek? – kérdezte az illető, de nem feleltem.

Ekkor az ajtó el kezdett kinyílni, de annyira féltem, hogy oda sem mertem nézni, helyette a naplóra meredtem.

• Mi a baj? – kérdezte egy ismerős hang.

Erre már odanéztem és láttam, hogy Marci áll előttem, egyelőre pizsamában.

• Mi történt? – kérdezte újra, mire felálltam és odamentem a naplóért.

Ahogy felemeltem a toll kicsúszott belőle.

• Miért nem felelsz? – kérdezte Marci, mire olvasni kezdtem a naplóba írt sorokat.

„Még mindig itt vagytok? Akkor az első áldozatom legyen az, akit te legjobban szeretsz az itt lévők közül. Éjfélig meghal. A maradványait keresd a kertben!”

     Kiesett a napló a kezemből, amikor végigolvastam a szöveget. A szemem telegyűlt könnyel, majd lerogytam az ágyra. Marci erre idegesen felvette a földről a naplót, és olvasni kezdte.

• Valamiért azt akarja, hogy szenvedjek. De miért én? – kérdeztem, majd Marcira néztem.
• Csináltál valamit itt tizenegy éve? – kérdezte Marci, miután végigolvasta a mondatokat.
• Mármint amivel neki árthattam? Nem hiszem – mondtam fejcsóválva, mire Marci mellém ült.
• Kit szeretsz a házban a legjobban? – kérdezte, mire ránéztem és így feleltem:
• Hogy lehet ilyet kérdezni? Hát persze, hogy téged. Te vagy a bátyám – mondtam szomorúan.

Marci erre átölelt.

• Nem lesz semmi baj – suttogta, majd felállt.

Elindult az ajtó felé, de még egyszer visszanézett, mielőtt kiment volna.

• Ne félj! Megígérem, hogy reggel még találkozunk – ezzel kilépett a szobából.

Miután becsukódott az ajtó, imádkozni kezdtem:

• Istenem, add, hogy így legyen!