6.

     Az éjszaka közepén zajra ébredtem. Kinyitottam álmos szemeimet, s körülnéztem a sötét szobában. Pár pillanatig nem láttam semmit, mikor is az ajtóra tévedt a tekintetem. Az ajtó alatti kis résen halvány fény szűrődött be a szobámba.

     Lassan felkeltem, magamra kaptam a köpenyem és elindultam az ajtó felé. Az ajtóra tapasztottam a fülem és hallgatózni kezdtem. Kívülről halk suttogást lehetett hallani.

     E miatt a suttogás miatt fordítottam el a zárban a kulcsot, s ezért nyitottam résnyire az ajtót. Kitekintettem, s láttam, hogy Max, Berni és Marci a sarokban írnak valamit.

Marci és Berni diktáltak egy szöveget, míg Max serényen írt. Megpróbáltam kifülelni, hogy mi a „tollbamondás” tartalma, de olyan halkan beszéltek, hogy nem értettem.

       Nos néhány percet álltam csak ott az ajtóban, amikor Berni így szólt:

• Mi az Istenért kell éjszaka megírnunk ezt a levelet? Mindjárt elalszok.
• Ha nem tetszik, menj aludni! De ennek még ma el kell készülnie – erősködött Marci, mire Berni nekidőlt a falnak és továbbtartotta a kezében lévő elemlámpát.

Ekkor újra kezdetét vette a suttogás, és megint nem értettem egy szót sem. Éppen ezért becsuktam az ajtót, s ráfordítottam a kulcsot. Visszafeküdtem az ágyba, s már majdnem visszaaludtam, amikor zajt hallottam az ajtóm előtt.

     Felültem, s a bejáratra tekintettem. A csöppnyi fénynek köszönhetően megláttam, hogy valami becsusszan az ajtórésen, s rögtön utána a fény is megszűnik. Ekkor gyorsan felkapcsoltam az éjjeli szekrényemen lévő zseblámpát, s az ajtóra világítottam. S ott, a résnél, egy boríték hevert.

     Gyorsan kipattantam az ágyból és odaosontam a levélért. Felvettem, majd visszafutottam az ágyikómba, s kinyitottam a borítékot. Széthajtottam a benne lévő levelet, s magamban olvasni kezdtem.

„Kedves Bea!

 Biztosan te is észrevetted, hogy igen csak fura voltam ma veled. Ezt köszönhetem a bátyádnak és Berninek is. De most nem erről van szó. Nos, azért voltam ma olyan furcsa, mert arra a kérdésre, hogy ki tetszik, azt válaszoltam, hogy te. Ezért nézett olyan érdekesen a bátyád, amikor te is ott álltál köztünk.

Ezúton szeretném bevallani, hogy beléd szerettem.

                                                                            Max”

     Nos ezen a szerelmes levélen nagyon elcsodálkoztam, de nagyon örültem is neki. Sebtében összehajtottam a levelet. Mikor vissza akartam rakni a borítékba, észrevettem, hogy egy karkötő is van benne. Kivettem, s mosolyogva néztem meg.

Az ezüstszínű karkötőről öt kis delfin lógott le.

     Fel is raktam rögtön, majd az íróasztalomhoz mentem, s a fiókból előhúztam egy levélpapírt és egy tollat. Az elemlámpát úgy helyeztem el, hogy megvilágítsa a lapot, majd írni kezdtem.

„Kedves Max!

 Köszönöm a karkötőt és a levelet. Nagyon örültem neki. A bátyámmal pedig ne törődj, folyton akadékoskodik.

                                                   Bea”

     Csak ennyit írtam, nem akartam bevallani, hogy viszonzom az érzéseit. Nos, miután befejeztem a levelet, összehajtottam és bele tettem a borítékba. Ezután lassan lopózni kezdtem az ajtó felé, elfordítottam a kulcsot a zárban és kiléptem a szobából.

     Max hálója szerencsére az enyém mellett volt, így könnyedén be tudtam csúsztatni a válaszlevelet úgy, hogy rögtön be tudtam menni a szobába. Miután végrehajtottam a nagy akciót, visszafeküdtem az ágyamba, lehunytam a szemem, s már aludtam is.

7.

     Reggel az ébresztőóra csörgésére ébredtem. Feltápászkodtam, majd megtöröltem a szemem. Rápillantottam az órára, majd csodálkozva így szóltam:

• Már nyolc óra?

Ezután felkeltem, és a ruhásszekrényemből előkotortam a kedvenc miniszoknyámat, majd egy spagetti pántos felsőt. Gyorsan felöltöztem, majd megfésülködtem, és kimentem a szobából. A fürdőszoba felé vettem az irányt. Miután odaértem, bekopogtam, de senki nem felelt, így bementem. Sebtében arcot mostam, majd leszaladtam az étkezőbe.

      Marci, Max és Tamara már ott ültek az asztalnál.

• Jó reggelt! – köszöntem udvariasságból.
• Jó reggelt! – köszöntek vissza, mire én leültem szembe Maxxal.

Marci erre rögtön megszólalt:

• Tamara, gyere csak! Nézzük meg, hogy mi van itthon.
• Oké – egyezett bele Tamara, majd a konyha felé vették az irányt.

Max ekkor hirtelen rám nézett, mire én elmosolyodtam.

• Megkaptad a levelet – jelentette ki és ő is elvigyorodott.
• És te is az enyémet – válaszoltam bólogatva.
• Hát, igen – mondta és hátradőlt a székében.
• Melyikük diktálta? – kérdeztem kíváncsian.
• Csak nem láttad? – kérdezte meglepődve.
• Olyan hangosak voltatok, hogy felébredtem. Meg aztán ki nem figyel fel Berni panaszkodására? – kérdeztem incselkedő hangon.
• Na most már tuti, hogy hallottál mindent – mondta nevetve, mikor belépett az ajtón Kata.

Csodálkozva nézett ránk, de pár perc múlva így szólt:

• Azt, hiszen nekem van egy kis dolgom a kertben.

Ezzel elviharzott az ajtótól.

• Vajon mi baja? – kérdezte Max.
• Szerinted? – tudakoltam mosolyogva, mire újra elnevette magát.

Abban a percben visszaérkezett Tamara és Marci. Mi mosolyogva néztünk rájuk, mire a bátyám kelletlenül így szólt:

• A csuda vigye el, korán jöttünk.
• Miről beszélsz? – kérdezte Tamara.
• Gyerünk vissza! Kólát nem hoztunk – sóhajtott Marci, mire Tamara így szólt:
• De hát itt van.
• Az nem elég – csóválta a fejét türelmetlenül Marci.
• Marcell! Ez 2liter. Szerinted ez nem elég? – kérdezte Tamara felhúzott szemöldökkel, mire Marci megragadta a karját és így szólt:
• Gyere már!

Tamara pedig kénytelen volt a bátyámmal menni, mire én elnevettem magam.

• Szép pár lenne belőlük – mondta Max.
• Szerintem Bernarddal alkotnának igazi párost – fejtettem ki a véleményem, mire Berni megjelent az ajtóban.
• Mi a téma? – kérdezte, majd levetődött az egyik székre.
• Csak az, hogy milyen szép pár lenne belőletek Tamarával – árulta el Max, mire Berni felpattant a székről és az ajtó felé indult.
• Azt hiszem, fennhagytam valamit a szobámban! – kiáltotta, majd kiszaladt az étkezőből.
• Megbeszéltetek valamit éjszaka? – kérdeztem kíváncsian.
• Azt hittem, mindent hallottál – mondta Max csodálkozva.
• Hát, nem éppen – árultam el.
• Á, értem – bólogatott Max, mire Marci és Tamara újra megjelentek az ajtóban.

Marci bátyám lepakolta a cuccokat, majd így szólt:

• Drága sógorom! Segítenél? – kérdezte, mire én így szóltam:
• Kedves bátyám! Azt hiszem, el vagy tévedve. Max nem a sógorod – mondtam, majd felálltam a székből.
• A kutya vinné el ezt az egészet! Max, haver! Mi a nyavalya van veled? – tudakolta, mire én az ajtó felé indultam.
• Ha vége a baráti perpatvarnak szóljatok! Az udvaron leszek – mondtam, majd kimentem az étkezőből.

A kijárat felé vettem az irányt, s mikor már a szabadban voltam elindultam a rózsakert felé. Már az ajtóban álltam, amikor kiáltást hallottam a kertajtóból.

• Hahó! Erik vagyok! Velem találkoztál tegnap – mondta valaki, mire megfordultam és azt a fiút véltem látni, akivel azelőtt beszéltem.

Odamentem hozzá, majd így szóltam:

• Hello! Hogy kerülsz ide?
• Csak kíváncsi voltam, hogy itt vagytok-e még. Találkoztál már teázó csontvázakkal? – kérdezte, mire nevetve így feleltem:
• Csak a csontvázak gyilkosával. Amúgy nagyon jó itt.
• Nem is féltek? – kérdezte meglepetten.
• Persze, hogy nem. Amíg nem száguld utánam egy balta, addig nem félek – mondtam mosolyogva, mire a fiú így szólt:
• Ma gyere ki a dombra. Bemutatlak pár embernek, aki ismerik a házatok minden zugát. Egyedül gyere és éjfélkor! De vigyázz! Ma telehold lesz – suttogta a fiú.
• Ott leszek – válaszoltam, mire a fiú elkerekezett.

Elkomolyodva néztem utána. Elgondolkodtam azon, hogy mit mondhatnak majd nekem azok az emberek.