4.-5. fejezet
Alida 2013.10.28. 15:16
4.
Visszatérve a többiekhez, leültem az egyik kerti székre és megittam egy pohár kólát. Ditti és Tamara olyan jól lefoglalták a fiúkat, hogy azok észre sem vették, hogy én a tervhez szükséges eszközök lerakását végeztem. Kata azonban nem ért el ilyen sikert.
Max folyton másfele figyelt, mintha keresne valamit. Barátném mondhatott akármit, Max nem nézett a szemébe. Végül, amikor észrevette, hogy a székben ülök, otthagyta Katát, és odajött hozzám.
Leült egy székbe, majd beszélni kezdett.
-
Mégis mit terveztek estére? – kérdezte kíváncsian.
-
Semmit – válaszoltam nagy nyugodtan.
-
Valami van a levegőben. Szerintem itt lesz valami éjszaka – mondta gyanakodva.
-
Vajon mi történhetne még? Nem elég ez a szellemhistória? – kérdeztem és letettem a poharat az asztalra.
-
Hadd gondolkodjak! Nem – felelt elmosolyodva.
-
Ha annyira kíváncsi vagy, akkor éjfélkor te is ott leszel a rózsakertben – mondtam cselesen.
-
Oké – válaszolt és odament Marcihoz.
Elkérte Dittitől pár percre, és mondott neki valamit. Erre Marci elvigyorodott, majd elindult felém. Miután ott ült Max helyén, így szólt:
-
Ejha, hugicám! Zsongnak körülötted a fiúk – mondta csipkelődve.
-
Hagyjál már! – kiáltottam rá mérgesen, de magamban nevettem.
-
Mi bajod van? – kérdezte felháborodva.
-
Inkább udvarolj Dittinek, ahelyett, hogy engem szekálsz – mondtam kicsit halkabban, bár mindenki tudta az igazat.
-
Honnan tudod te, hogy tetszik Ditti? – kérdezte meglepődve.
-
Csak nézz körül! Itt mindenki tudja – árultam el a nyílt titkot.
-
Huh! Ez új nekem – dőlt hátra a székben.
-
Nekem a viselkedésetek új. Max is olyan fura – mondtam cselesen.
-
Max? Semmi nincs vele – rázta a fejét.
-
Jaj, édes bátyám! Ne hazudj, ismerlek! – mondtam, mire felemelte a fejét és rám nézett.
-
Drága, egyetlen hugicám, én is ismerlek téged. Nagyon is jól tudod, hogy mi van Maxxal, és tervezel is valamit. Így van? – tudakolta halkan.
-
Miért is küldtek el ide anyáék? – sóhajtottam.
-
Látod? Nem tudjuk egymást átvágni – vigyorgott.
-
Ha elmered mondani, hogy bármit is tervezek, rád küldöm a szellemeket – fenyegetőztem.
-
Talán a rózsákban lakozó lelkeket? – kérdezte piszkálódva.
-
Jaj, Marcell! – kiáltottam és otthagytam.
Hallottam, ahogy magában jót nevet. Ezért még inkább meg akartam ijeszteni.
Nos, miután ilyen jól elbeszélgettem az én drága bátyámmal, odamentem Katához és ezt mondtam neki:
-
Szólj a lányoknak! Elkezdjük az idézést, méghozzá a srácok nélkül.
-
Oké – válaszolt Kata és odaszaladt Dittihez, megsúgta az üzenetet, majd együtt odamentek Tamaráért.
Miután összeverődtek így hárman, odabaktattak hozzám, én meg így szóltam:
-
Hozzátok azt a híres, nevezetes táblát! Kiderítjük ennek a háznak a titkát – mondtam, mire Tamara beszaladt a házba.
Ditti, Kata és én pedig elindultunk a kertbe.
5.
Ott álltunk a rózsák között és vártuk Tamarát, a híres szellemidézőt. Mert tudniillik, hogy nem kezdő idézők, hanem gyakorlottak voltunk. A szellemeket mindig Tamara hívta elő, mi csak kérdeztünk.
Nos csak pár percet kellett várnunk, s Tamara már hozta is a szellemtáblát.
Ekkor kör alakban letérdeltünk a földre. Tamara maga elé helyezte a táblát, majd így szólt:
-
Hunyjátok be a szemeteket!
Mi engedelmeskedtünk, hiszen rá voltunk utalva.
-
Koncentráljatok erre a házra! – utasított, mi pedig végrehajtottuk.
Ezután már csak Tamarán múlt minden.
-
Ki régen itt éltél, jelenj meg körünkben! Hívunk téged e háznak szelleme! Gyere, s válaszolj kérdéseinkre! – kántálta Tamara.
Ezután kinyitottuk szemeinket, s láttuk, hogy a táblán a mutató pörög, ami azt jelentette, hogy a szellem ott van. Ekkor Tamara így szólt:
-
Hajlandó vagy válaszolni nekünk? – tudakolta, mire a mutató az „igen” szóra mutatott.
-
Most mindannyian kérdezgetni fogunk tőled – mondta Tamara és átadta Dittinek a szót.
-
Ki vagy te? – kérdezte Ditti, mire a mutató a következő betűkre mutatott:
G, y, i, l, k, o, s.
Ezt összeolvasva a gyilkos szót kaptuk. Ez kissé megrémített, de folytattuk a kérdezősködést.
-
Hány embert öltél meg? – tudakolta Kata.
Erre a táblán a következő betűkre mutatott:
T, i, z, e , n, ö, t
Ez annyit jelentett: tizenöt.
Ekkor következtem én:
-
Hová temetted őket? – kérdeztem, mire a mutató a következő betűket mutatta:
S, i, v, á, r
Azaz sivár. Végül Tamara kérdezett:
-
Hol élsz most? – tudakolta, mire a mutató összesen három betűre bökött:
H, á, z.
Tehát a gyilkos szellem még mindig a házban élt.
-
Köszönjük, hogy válaszoltál. Utolsó kérdésem a következő:
Hajlandó vagy elmenni a házból?
A mutató erre pörögne kezdett, majd hirtelen a következő szóra mutatott: nem.
-
Ha bezárjuk az idézést, nem léphetsz velünk kapcsolatba. Bántani fogsz bennünket? – kérdezte Tamara kissé remegő hangon.
A mutató pedig a következő szóra mutatott: igen.
Erre elöntött a félelem és így szóltam:
-
Hagyjuk abba! Zárjuk be az idézést! – mondtam idegesen.
-
Menj hát szellem, menj vissza, ahonnan jöttél! Titkaidat megőrizzük – súgta Tamara, majd összezárta a táblát.
-
Gyerünk innen! – mondta Kata.
-
Mondjuk el nekik az igazat! Én vissza nem jövök ide éjfélkor – hadartam idegesen.
-
Nem lehet! Megígértem, hogy nem tesszük. Ha nem tartom be, akkor bántani fog – csitított Tamara.
-
Ez nagyon ijesztő volt. Én nem maradok itt egy percet sem – mondta Ditti és futni kezdett.
Követtük példáját, s hamarosan mind a négyen a kerti asztal körül ültünk, síri csendben.
A fiúknak is feltűnt, hogy idegesek vagyunk. Ditti a kezét tördelte, Kata folyton egy pontra nézett, ami rá nem jellemző. Tamara a tenyerébe temette arcát, míg én a lábammal toporzékoltam. Hatalmas félelem uralkodott el rajtunk, de a titkot őriznünk kellett. Azt sem mondhattuk, hogy menjünk haza, hiszen az rögtön gyanús lett volna.
-
Most mit tegyünk? – kérdezte Kata.
-
Nem kellett volna megcsinálnunk – sóhajtott Tamara.
-
Most már mindegy! Felesleges aggódnunk – mondta Ditti.
-
Persze, hogy mindegy! Éjszaka beállít egy komplett elmebeteg a szobámba és eltemet a sivárságba. Mit számít? – kérdeztem idegesen.
Ekkor Marci szólt közbe:
-
Miről beszéltek ti itt? – tudakolta kíváncsian.
-
Semmiről! – vágtuk rá hirtelen, ami a bátyámat igencsak elbizonytalanította.
Ekkor Marci közelebb jött és ezt súgta a fülembe:
-
Most te vagy furcsa hugicám. Mit csináltatok a kertben? – kérdezte kíváncsian.
Erre felkeltem a székről, szembeálltam Marcival, mélyen a szemébe néztem és így szóltam:
-
Gyere te is a kertbe éjfélkor bátyus! Ott majd megtudtok mindent – mondtam mérgesen és elindultam a ház felé, de Tamara odakiáltott nekem:
-
Ha elmondod, te leszel az első áldozata.
-
Így sem fogjuk megúszni élve! Akkor meg minek titkolózni? – kérdeztem széttárva a karom.
-
Szerintem nem bánt, amíg titokban tartjuk – erősködött Tamara.
-
Azt válaszolta, hogy bánt! És figyeld meg, hogy megteszi – válaszoltam és bementem a házba.
Odabenn sötét volt, ezért villanyt gyújtottam. A nappaliban maradtam, nem mertem egyedül a szobámba menni.
Leültem az egyik fotelba és bekapcsoltam a mikrofont.
-
Nem mondhatja el. Ezt nem teheti – mondta Tamara.
-
De mit? – tudakolta Marci.
-
De ha elmondja is. Hogy tudna minket bántani? – kérdezte Kata.
-
Ez kezd idegesítő lenni. Valaki mondja el, hogy mi folyik itt! – követelte Max mérgesen.
-
Fogalmam sincs. De az biztos, hogy képes bennünket bántani – mondta Tamara, Max kérését figyelembe se véve.
Ekkor Berni így szólt:
-
Valami olyat tettek, ami miatt velünk nem hajlandóak beszélni. Úgy csinálnak, mintha átlátszóak lennénk.
-
Talán a húgom más lesz – mondta Marci.
-
Nézzük meg – ajánlotta Max, mire a bátyám így szólt:
-
Ez jó ötlet. Már csak azért is, mert láthatod – suttogta Marci piszkálódva.
Ekkor lecsuktam a mikrofont és elrejtettem egy párna alá. Lecsuktam a villanyt, mire a karomon lévő foszforeszkáló anyag világítani kezdett. Hátradőltem a fotelban és néztem a sötétbe.
Hallottam, ahogy a fiúk nagy robajjal bejönnek, s a kapcsolót keresik. Mielőtt azonban megtalálták volna, Berni így szólt:
Erről tudtam, hogy rám gondolt, mivel a foszforeszkáló világított a sötétben. Ezzel megkezdtem a tervem első felét.
Szólni nem szóltam egy szót sem, csak bámultam magam elé és vártam a további reakciókat.
-
Hugi! Mi van veled? – kérdezte Marci, de én nem válaszoltam.
-
Mi a csuda folyik itt? – kérdezte Max és hallottam, ahogy közelebb jön.
-
Bea! – szólított, mikor odaért mellém.
Én azonban lehunytam a szemem, s továbbra sem szólaltam meg.
-
Nem tudom, hogy mit csináltak, de ez mindegyiküket leblokkolta. Odakint sem szólnak hozzánk, idebenn meg még furább a helyzet – mondta Max.
Ekkor újra közeledő lépteket hallottam.
-
Hugi! – hallottam Marci hangját és éreztem, ahogy egyikük megrázza a vállam.
Ekkor nagy hirtelen felnyitottam a szemem és rájuk néztem.
-
Bernard csukd fel a villanyt! – kiáltott Marci ijedt hangon.
Ezután hallottam, ahogy Berni nagy bukdácsolva kutat a kapcsoló után. Miután végre megtalálta, s a szobában világosság lett, mindhárman csodálkozva néztek rám.
-
Mi a pálya? – kérdeztem közömbösen.
-
Mit csináltatok a kertben, hugica? – tudakolta a bátyám, miközben leguggolt a fotel mellé.
Én a szemem sarkából ránéztem, majd így szóltam:
-
Jaj, bátyuskám! Ha elmondhatnám, már a bőröndödet csomagolnád, de nem lehet.
Ekkor leesett az ölemből a szellemtábla, amit nekem kellett volna elraknom. Max lehajolt érte és hosszasan nézte.
-
Ugye nem idéztetek? – kérdezte Max.
Erre már nem válaszoltam, mert minél jobban félre akartam őket vezetni. Mert a viselkedésem, a foszforeszka, mind a tervem apró részletei voltak.
-
Hallod, hugi! Ugye nem idéztetek? – kérdezte a bátyám, mire lassan felálltam a fotelből, s a bátyám is felemelkedett.
Szép sorjában végignéztem mindegyiken, majd így szóltam:
-
Addig örüljetek, amíg nem tudjátok!
-
Ez nagyon rossz tréfa! Mindannyian olyanok vagytok, mint a holdkórosak. Csak egy dologról beszéltek, mi meg nem tudjuk, hogy mi az – mondta rosszallóan Berni.
-
Hát próbáld meg kiszedni másból! Csak próbálkozzatok! De ha az igazat keresitek, menjetek éjfélkor mindhárman a rózsakertbe. Ott a titkunk nyitja – mondtam cselesen, majd kimentem az udvarra.
Már az ajtóban halkan elnevettem magam, majd gyorsan odaszaladtam a többiekhez.
-
Na mit mondtál nekik? – kérdezte Tamara.
-
Azt, hogy éjfélkor legyenek a rózsakertben. A terv idáig kitűnő – suttogtam vidáman.
-
Én viszem a gépet – mondta Kata izgatottan.
-
Nem féltek odamenni? – kérdezte Ditti.
-
Ugyan már! Olyan jól megjátszottuk az elmebeteget, hogy a fiúk már idegesek. S az ijedt arcukért bármit megtennék – nevettem.
-
Hé, jönnek! – suttogta halkan Tamara, mire újra állarcot kellett öltenünk.
A három fiú értetlenül nézett ránk pár méterről, én meg alig bírtam visszatartani a nevetést. Mikor Kata meglátta a csillogást a szememben, ő is majdnem elkacagta magát.
-
Én azért félek – suttogta Tamara, amivel sikerült elvennie a jókedvemet.
-
Tudod mit? Beszéljünk megint a szellemről, hadd gondolkodjanak még egy kicsit – súgtam oda Tamarának, mire ő hangosan így szólt:
-
Elegem van! Én esküszöm, hazamegyek! Ha kell, gyalog teszem meg az utat hazáig.
A fiúk erre meglepődve néztek a lányra.
-
Nem is olyan rossz ötlet! Csomagoljunk és gyerünk haza! – kiáltott Ditti, mert rájött, hogy ez egy újabb ügyes csel.
-
Ugyan már! Követ még a pokolba is, ha eláruljuk a titkát – szóltam közbe, mérgességet színlelve.
-
De hát eddig mindig eltűntek! Hogy lenne még mindig a házban? – kérdezte Kata.
Ekkor Max odajött hozzánk, rácsapott az asztalra, majd így szólt:
-
Tudom, hogy miről van szó! – kiáltotta, mire mind a négyen ijedten néztünk rá.
-
Honnan is tudhatnád? – kérdeztem nagy szemeket meresztve.
- Lebuktatok! Egér van a házban, ugye? – kérdezte, mire mind fellélegeztünk.
- Tévedtél! Bár ez után a tizenegy év után nem csodálnám, de sajnos nincs igazad – mondtam csipkelődve.
-
Akkor meg mondjátok meg, hogy miért idéztetek nélkülünk! – kiáltotta dühösen.
Erre már mind felkaptuk újra a fejünket. Sőt! Tamara még fel is pattant a helyéről és haragos szemekkel nézett Maxra.
-
Honnan veszed ezt a badarságot? – kérdezte hangosan, mire Marci és Berni is közelebb jöttek.
-
Ott volt a tábla Beánál! Ti meg olyanok vagytok, mint a betegek! Kinek a szellemét idéztétek meg? – tudakolta ingerülten.
-
Jobb, ha leállsz! Nem idéztünk még soha nélkületek! Semmi okod kiabálni! – mondta mérgesen Tamara.
Ekkor lépett közéjük Marci és így szólt:
-
Elég volt ebből! Vagy megmondjátok, hogy mi történt itt vagy most csomagolunk és hazamegyünk.
Erre Ditti így kiáltott:
-
Én arra szavazok, hogy hazamenjünk!
-
Azt hiszem, ha elmondanánk, és egyből hazamennénk, akkor is követne ez a gyilkos, úgyhogy inkább megyek is csomagolni – mondta Kata.
-
Szerintem a legjobb, ha még ma éjszaka elpucolunk innen – csatlakoztam az előttem szólókhoz.
-
Nem lányok, ez így nem helyes! Nem éjszaka, hanem ebben a percben el kell innen tűnnünk! – mondta Tamara.
-
Na várjunk csak egy percet! Ma érkeztünk erre a csodaszép helyre. Már hetek óta erre készültünk. És most ti haza akartok menni? – kérdezte Marci csodálkozva.
-
Te ajánlottad ezt a lehetőséget. Így a jobbikat választjuk, mert nem akarunk meghalni – válaszoltam egyértelműen.
-
Miért halnátok meg? – kérdezte Marci fáradt hangon.
-
Mert ez a gyilkos végezne velünk – mondtam dühösen.
-
Milyen gyilkos? – szólt közbe Max.
-
Hát, akit – kezdtem, s már majdnem kimondtam a végzetes szót, amikor Tamara meg akadályozott benne:
-
Az Isten szerelmére Beáta! Ki nem mondd azt a négy szót! Könyörgök, ne mondd ki!
Erre csendben maradtam, rátámaszkodtam a tenyeremre, mire Ditti így kiáltott:
-
Miért kellett ezt csinálnunk? Miért kellett belefognunk? Miért Istenem! Miért? – kérdezte és ráborult az asztalra.
-
Még soha nem láttam őket ilyennek – mondta Marci ijedten.
-
Kérlek titeket! Mondjátok el nekünk, hogy mi történt. Megvédünk mindentől, csak beszéljetek végre! – mondta Berni, mire Tamara, aki eddig a leginkább tiltakozott, beszélni kezdett.
-
Megidéztük ennek a háznak a szellemét, aki gyilkos volt. A kertbe temette a halottakat. Azóta is itt él a házban, és azt mondta bántani fog bennünket.
-
Most végünk! – kiáltott Kata, majd felállt.
-
Uramisten! – kiáltott Marci.
-
Na de minek akartatok a kertbe csalni bennünket? – kérdezte Max értetlenül.
-
Bosszút akartam állni azért, mert megijesztettetek – árultam el végül.
-
Akkor azért nem beszéltél odabenn és azért viselkedtél olyan furán? – kérdezte Marci.
-
Igen, azért – válaszoltam mérgesen.
-
Na és most mi lesz? – kérdezte Ditti kíváncsian.
-
Gondolom nem fog a szellem késsel szaladgálni utánunk. Itt maradunk. Ha bezártátok az idézést, nem keveredhet velünk kapcsolatba – mondta Berni biztatón.
-
Remélem igazad lesz – vágtam rá, majd elindultam a ház felé, de útközben visszafordultam.
-
Ha már úgyis az őszinteség estéjét tartjuk, meg is nézhetnétek a bosszúállás tárgyát – mondtam és a kert felé indultam.
-
Nem rossz ötlet – felelt Max, és ő is elindult a rózsakert felé.
-
Menjetek csak előre! Mi is megyünk mindjárt – mondta Marci.
-
Ezek folyton azt akarják, hogy mi ketten egyedül maradjunk – komolyodtam el.
Max el is pirult, de mondani nem mondott semmit. Inkább elindultunk a kertbe, a „holtak kertjébe”.
Ott odavezettem ahhoz a futtatóhoz, amelyikhez odakötöttem a szellemek kötelét. Már nyúltam volna a kötélért, amikor észrevettem, hogy valaki eloldozta és elvitte onnan.
-
Nincs itt – mondtam halkan.
-
Mi? – kérdezte Max.
-
Hát a szellemek kötele – mutattam a futtatóra megdöbbenve.
-
Az, amivel meg akartál ijeszteni? – kérdezte kíváncsian.
-
Nem értem, hova tűnhetett – mondtam, majd elindultam a kert kijárata felé.
-
Nézzük meg a többieknél! – ajánlottam, mire Max is elindult.
Kiérve a kertből láttam, hogy a székeken már senki nem ül, így a ház felé vettem az irányt.
Benyitottam és megnyugodva tapasztaltam, hogy mindenki benn van a nappaliban.
-
Na mi a helyzet? – kérdezte Marci.
-
Eltűntek a szellemek! – mondtam idegesen.
-
Mi? – kérdezte meglepődve Tamara.
-
Nincsenek a helyükön – válaszoltam, majd leültem a szőnyegre a bátyám mellé.
-
Hová raktad őket? – tudakolta Kata.
-
A rózsákhoz – válaszoltam.
-
Mi nem vittük el – védekezett Berni.
-
És mi is végig a székekben ültünk – mondta Ditti.
-
Akkor ki lehetett? - kérdeztem elgondolkodva.
-
Ugye nem? – kiáltott hirtelen Ditti.
-
Remélem, hogy nem – válaszoltam rémülten.
-
Tudjátok mit? Szerintem menjünk lefeküdni. Talán holnapra előkerülnek a szellemeid – ajánlotta Marci.
-
Ez jó ötlet – helyeselt Kata és elindult felfelé a lépcsőn.
-
Enyém a fürdőszoba – kiáltotta Tamara és felszáguldott a lépcsőn.
Ezután mindenki elindult a saját szobájába. Én a legutolsó szobába vánszorogtam, Marci, Max és Berni társaságában. Max szobája az enyém melletti, míg Marcié a szembe lévő háló volt. Berni Marci lakhelye mellett választott szállást.
A szobába érve rögtön levetődtem az ágyra. Elgondolkodva bámultam a zárt ablakra. Akkor a függöny sem lebegett, s ez megnyugtató volt számomra.
Miután pár percig csak feküdtem az ágyon, s néztem az ablakot, felkeltem, és készülődni kezdtem az esti fürdéshez. Előpakoltam a hálóingemet és a fürdőfelszerelésemet.
Mikor készen voltam, kimentem a szobából és elindultam a fürdőszoba felé. Az ajtajára tapasztottam a fülem, majd hallgatózni kezdtem. Nem hallottam csobogást, így úgy gondoltam, hogy nem tusol senki. Bekopogtam hát, s miután nem érkezett válasz, benyitottam.
A helyiségben nem tartózkodott senki, így becsuktam az ajtót, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd lepakoltam egy székre a dolgaimat. Gyorsan ledobáltam magamról a ruhákat és beálltam a zuhany alá. Jólesett a meleg vízben fürdeni, mert egészen felfrissített, attól függetlenül, hogy már tizenegy óra is elmúlt.
Tusolás után sebtében megtörölköztem, felöltöztem, majd nekiálltam a fogmosásnak. Mindezek után kifésültem a hajam, bekentem az arcom. Miután mindennel végeztem, összeszedelőzködtem, elfordítottam a kulcsot és elindultam a szobám felé.
A folyosón botorkálva találkoztam Marcival, aki szintén vitt magával pár dolgot.
-
Gyors voltál! Máskor mindig fél órát vagy a fürdőben – mondta csipkelődve, majd továbbment.
-
Neked is jó éjszakát! – válaszoltam, majd bementem a hálószobámba.
Elpakoltam a felszerelésem, kiterítettem a törölközőmet. Ezek után lefeküdtem az ágyba, leoltottam a villanyt, s rögtön el is aludtam.
|