2.

     Bár már elmúlt dél, s a kocsiban hoztunk magunkkal egy napra elegendő ételt, ragaszkodtam ahhoz, hogy menjünk el vásárolni. Mivel mindenki hulla fáradtan a szobájában ült, kénytelen voltam egyedül menni.

     Lassan kisétáltam a nyaraló kapuján, és a járdán elindultam egy közeli boltba. Útközben megvizsgáltam a szomszéd nyaralókat. Sikerült megállapítanom, hogy a mienk a legnagyobb. Némelyik kertben emberek is tevékenykedtek, de amikor köszöntem egy sem viszonozta. Ezt azért kicsit furcsának véltem.

Úgy gondoltam, hogy szóvá teszem, de aztán meggondoltam magam.

     Folytattam tehát sétámat, a nagy kosárral a kezemben. Éppen egy újabb házat nézegettem, amikor valaki megszólalt a hátam mögött:

• Hello! Te abból a nyaralóból való vagy? – kérdezte, mire én hátrafordultam.

Egy biciklin ülő srác érdeklődött, a házunk felé mutatva. A fiú haja fekete, míg a szeme világoskék volt.

• Igen – válaszoltam mosolyogva.
• Akkor ne csodálkozz azon, ha nem köszönnek az emberek – mondta bólogatva.
• És miért, ha szabad kérdeznem? – tudakoltam meglepődve.
• Azt mondják, hogy abban a házban szellemek élnek. Mindenki messziről kikerüli. Ha megnézed, a szomszéd házak is üresek – ezen a mondatán elnevettem magam
• Kísértetek? Ez nevetséges! – mondtam és továbbindultam a bolt felé.

A fiú azonban követett és így szólt:

• Ne nevess! Az a nyaraló már több mint száz éves. Azt mondják egy gyilkos élt benne – ellenkezett a fiú.
• Na idefigyelj! Rémisztő mesékkel nem fog minket senki elűzni. Ha valaki olyan élt ott, akit nem szívesen láttatok, arról nem én tehetek – jelentettem ki elkomolyodva.
• Azt mesélik, hogy a kertben ásta el a halottakat. Azt mondják, hogy a rózsákba költözött a holtak lelke, és ezért olyan szépek – állította a fiú, mire én így válaszoltam:
• Majd, ha csontvázak mászkálnak a házban és teáznak, akkor hiszek neked, de addig nem – mondtam mérgesen és otthagytam.
• Jobb lenne, ha hallgatnál rám! – kiáltott utánam, de én hátra sem néztem.

Soha nem törődtem a mesékkel, s így akkor sem foglalkoztam a hallottakkal.

     Hála az Istennek, odaértem a bolthoz. Sietve léptem be az ajtaján, majd körülnéztem, mert nem láttam a kosarakat. Mikor végül egy sarokban megláttam őket, gyors léptekkel odamentem és elvettem egyet. Ezután már csak be kellett vásárolnom.

 Vettem zöldséget, gyümölcsöt, kenyeret, tejet, üdítőt, kukoricapelyhet, édességet, rágcsálnivalót, szalámit, sonkát, vajat… s még megannyi mást.

 Tele kosárral értem oda a fizetőpulthoz. Egy fiatal, huszonöt év körüli nő állt a pult mögött.

     Gyorsan kipakolt a kosárból, bepötyögte a gépébe az árakat, majd így szólt:

• 3000 Ft-ot kérek.

Én előkotortam a pénztárcámat és kifizettem a kért összeget. Fizetés után gyorsan pakolni kezdtem a megvett árukat, mire a nő így szólt:

• Jobb lenne, ha megfogadnád Erik tanácsát – súgta és körülnézett.
• Ki az, az Erik? – kérdeztem csodálkozva, mire ő így szólt:
• Akivel odakint beszéltél. Minden egyes szava igaz – mondta a nő.
• Mondja meg őszintén! Mi a baja velünk? – tudakoltam ingerülten.
• Az ég-világon semmi. Erik az öcsém, és sohasem hazudik. Csak meg akarunk védeni a bajtól – súgta a nő ideges szemekkel.
• Honnan tudja, hogy bajban vagyunk? – kérdeztem kíváncsian.
• Ismerem a szüleidet. Ők körülbelül húsz éve vették meg a nyaralót. Azóta csupán kétszer jártak itt, de mind a kettőször el kellett menekülniük innen – mondta a nő, mire én így szóltam:
• Ez kezd ijesztő lenni, úgyhogy megyek. Otthon már várnak – ezzel elindultam a kijárat felé.
• Vigyázzatok magatokra! – szólt utánam, mikor kiléptem az ajtón.

3.

     Késő délután volt már, én pedig a nappaliban ültem, Berni és Marci társaságában. Marci folyton elbambult, valamin járt az agya. Én is állandóan gondolkodtam, mégpedig azokon a furcsa kijelentéseken, amelyeket Erik és a nővére mondott.

Berni meg egy újságot olvasott. A csendet végül is Marci törte meg.

• Mi lenne, ha este bulit csinálnánk? Afféle házavatót – ajánlotta a bátyókám, mire Berni letette az újságot és így felelt:
• Ez jó ötlet. Akkora ez a ház, mi meg kevesen vagyunk. Tök jó lenne.
• Valami kaja is kéne. Voltál vásárolni? – tudakolta Marci, amire először nem is válaszoltam, mert még mindig el voltam bambulva.
• Hugi! Szállj le a fellegekből! Voltál boltban? – kérdezte újra, mire én gyorsan visszatértem a nappaliba a gondolataimból.
• Igen, voltam – válaszoltam kelletlenül.
• Mi van? Csak nem találkoztál útközben a mesebeli herceggel? – kérdezte csipkelődve Marci.
• Ha még, az lett volna – mondtam nagyot sóhajtva.
• Hűha! Dr. Bernit várják a kettes kórteremben – nevetett Marci és kiment a nappaliból.
• Hú, de vicces! – kiabáltam utána, de ő csak nevetett.

Berni csak akkor szólalt meg, amikor Marci nevetése már elég távolinak tűnt.

• Na mi bajod? – kérdezte szelíd hangon, mire én így feleltem:
• Találkoztam egy sráccal az úton, körülbelül annyi idős, mint te – válaszoltam morcosan.
• És ez olyan nagy baj? – kérdezte meglepődve.
• Ha nem mondja azt, amit mondott, akkor nem volna semmi gond – mondtam egyre durcásabban.
• Miért? Mit mondott? – tudakolta kíváncsian.
• Azt állítja, hogy ebben a házban szellemek laknak. Na meg azt is, hogy egy gyilkos élt itt, aki hullákat ásott el a kertben, és azoknak a lelke beleköltözött a rózsába – hadartam, mire Berni elnevette magát.
• Hulla? A kertben? Lelkek a virágban? Jó sztori, de nem ijesztő – kacagott.
• Én is nevettem rajta. De az igencsak fura, hogy a függöny lebeg a szobámban, pedig az ablak zárva! Vagy mit szólsz ahhoz, hogy a ház ilyen ápolt? – kérdeztem, mire Berni abbahagyta a nevetést.
• Talán a szomszédok nem bírták a koszt és kitakarítottak – válaszolt Berni, mire én egy kifogással álltam elő:
• A szomszédaink a saját házukba sem mernek bemenni, nem még ebbe a nyaralóba betévedni. Ráadásul nem köszön senki vissza, csupán azért, mert itt nyaralok – világosítottam fel dühösen és kivonultam a nappaliból.

Felvágtattam a lépcsőn, berohantam a szobámba, bezártam az ajtót és lefeküdtem az ágyamra.

Csendben duzzogtam magamban, amikor meghallottam a szekrényből kiszűrődő hangokat.

     Pár percig füleltem, s mikor azt tapasztaltam, hogy a zörej nem csendesedik, felkeltem az ágyról és lopózva a szekrény elé mentem. Fülelni kezdtem, mire halk suttogásra is figyelmes lettem. Éppen ezért magmarkoltam a szekrényt nyitó kilincset, majd összeszedve minden bátorságomat kitártam az ajtaját.

Szörnyen megijedtem, amikor két fehér, mozgó lepedőt hallottam huhogni.

     Azonban amikor a két ágynemű közeledni kezdett felém, lenéztem a padlóra és megláttam, hogy az álszellemeknek farmernadrágjuk van. Fogtam tehát magam és megrántottam a lepedők szélét. Ezzel a leplek a földre hullottak, s előtűnt a két ijedt szellempalánta.

• Marci és Max! – mosolyogtam, mire ők is megkönnyebbült arccal néztek rám.

Ez volt a csel. Gyorsan haragosan kezdtem kiabálni.

• Halálra rémítettetek! Mit kerestek ti a szobámban? – kérdeztem, mire mindkettő újra elkomolyodott.
• Csak vicc volt – védekezett a bátyám.
• Ugye nincs harag? – kérdezte Max.
• Ezt még visszakapjátok – mondtam gonoszan, mire mindkettő kiment a szobából.

Ezután odamentem az ajtóhoz, kinyitottam és megnéztem, hogy hol jár a két jómadár. Mindketten a lépcsőn nevettek, valószínűleg rajtam.

• Na várjatok csak! – suttogtam magamban, és visszacsuktam az ajtót.

Körbenéztem a szobában, hátha találok valami érdekeset. Odamentem az ablakhoz, hátha eszembe jut valami. Ekkor láttam meg a szomszéd házat, s ím egy remek terv született meg bennem.

     Tudtam, hogy a bátyám szerelmes Dittibe, csak addig nem merte neki bevallani. Éppen ezért írtam egy levelet, amelyben ez állt:

„Kedves Marci! Mondanom kell valamit, ami nem várhat. Gyere a kertbe ma éjszaka tizenkettő után. Hozd Maxot is! Ezt neki is hallania kell.

                                                                                  Ditti”

Halkan kuncogni kezdtem, amint elképzeltem magamban Marci végtelenül boldog arcát. Miután végeztem a rövid levélkével, összehajtottam és visszamentem az ajtóhoz.

     Újra kinéztem és láttam, hogy Max és Marci már nincs a lépcsőnél. Ekkor gyorsan kiszaladtam a szobámból és becsúsztattam a levelet Marci szobájának ajtaja alá. Bekukkantottam a kulcslyukon és láttam, hogy Marci észreveszi a levelet, majd felveszi, olvasni kezdi és arca egyre vidámabb lesz.

     Nekem a könny folyt a szememből a nevetéstől. Persze csak magamban virultam ennyire, mert ha észrevette volna, hogy ott állok, elevenen nyúzott volna meg ezért a tréfáért.

     Miután tervem első része sikeresnek bizonyult, visszamentem a szobámba, és felvettem a földről a két lepedőt. Pár percig néztem, majd eszembe jutott egy kitűnő terv.

     Ledobtam a lepedőket az ágyra és kiszaladtam a szobából. Lefutottam a lépcsőn, majd kirohantam a kertbe. Egyenesen a rózsákhoz vettem az irányt. Itt alaposan megvizsgáltam a terepet és mindent kiválónak találtam. A tervem megvalósításához már csak foszforeszkáló anyag, két kötél, és egy magnófelvétel kellett.

     Foszforeszkáló anyagért elszaladtam a botba, ahol már kicsit kedvesebben fogadtak. Kötelet találtam a nappali egyik fiókjában. A magnófelvételt pedig rögzítetem az egyik kazettámra, a hifi segítségével. Mindez olyan remekül haladt, hogy már négy órakor elkezdhettem az összeállítást.

     Először is a két lepedőt összekentem vörös festékkel, amelyet a szekrényem egyik zugában találtam. Ezek után az egészet bekentem foszforeszkáló anyaggal, majd kiraktam az ablakomba.

     Ezután a lepedőket úgy alakítottam ki, hogy hasonlítsanak egy szellemre, még kezet is varrtam nekik. Miután kész voltam ezzel is, a „szellemek” kezét összekötöztem, majd a szabad karjaikra ráerősítettem a köteleket.

     Készen is voltak újdonsült szellemeim, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Sebtében elrejtettem a kísérteteket az ágy alá, majd ajtót nyitottam. Kata állt az ajtóban és csodálkozva nézett rám.

• Hogy-hogy így bezárkóztál? – tudakolta, mire én a háta mögé néztem, majd így szóltam:
• Gyere be! Mindjárt elmesélem! – hívtam, mire ő besétált.
• Akkor mesélj! – mondta és leült az ajtó melletti fotelba.
• Megviccelem Maxot és Marcit. Ha éjfélkor kinn leszel a kertben, te is láthatod – mondtam suttogva.
• Ezt nem hagyhatom ki – nevetett Kata.
• Amúgy lesz buli? – érdeklődtem kíváncsian.
• A srácok azt mondták, hogy szellemidézést akarnak. Marci mindenkinek elújságolta, hogy megijesztett – mondta Kata.
• Szóval így állunk. Hoztál fényképezőgépet? – kérdeztem gonosz hangon.
• Igen. Miért érdekel ez? – tudakolta kíváncsiskodva.
• Lefényképezzük, ahogy elfut – vigyorogtam.
• Ez király lesz – kiáltott fel izgatottan és felkelt a fotelból.
• Ja! Mit mondjak a fiúknak? Azt kérdezték, hogy részt veszel-e a szellemidézésben – mondta Kata, mire így feleltem:
• A válaszom, igen. De mond meg nekik, hogy csakis éjfélkor vagyok hajlandó idézgetni – Kata ijedten nézett rám.
• Éjfél? Miért? – kérdezte kíváncsian.
• Látni akarom, ahogy még jobban megijednek. Megbánják, hogy dicsekedtek – nevettem fel gonoszan.
• Na de Max nem is büszkélkedett – csóválta a fejét Kata.
• Pedig még hencegőbb, mint a bátyám – komolyodtam el.
• És minden hülyeségben benne van – jelentette ki Kata.
• Ezt fogja megbánni ma éjszaka – mosolyodtam el újra.
• Te tudod – mondta Kata és kiment a szobámból.

     Én még egy kicsit visszagondoltam a szavaira és a fiúk tréfájára. S, ahogy visszaemlékeztem, rájöttem, hogy Max tényleg megbánta, hogy megijesztett. Viszont eszembe jutott az is, hogy a lépcsőnél meg ott nevetett a drágalátos bátyámmal. Na ekkor nem is gondolkodtam tovább, ehelyett kotorászni kezdtem a fiókomban.

     Elővettem egy farmert, hozzá egy fehér blúzt. A hajamat szétengedtem, és rákötöttem a kedvenc kék kendőmet. Ezután belenéztem a tükörbe és elővettem a sminktáskámat. Kivettem belőle a szempillaspirált, a barna szemhéjfestéket és az alapozót.

     Gyorsan kisminkeltem magam, majd mindent szépen elpakoltam. Miután mindennel megvoltam, ránéztem a mobilom órájára és láttam, hogy már fél hét.

Még egyszer belenéztem a tükörbe és láttam, hogy minden tökéletes.

     Ezután kimentem a szobából, leszaladtam a lépcsőn, és kimentem a kertbe. Már odakinn volt Berni, Tamara, Max és Kata. Mikor látták, hogy kimentem, Kata és Tamara rögtön odafutottak hozzám, és csacsogni kezdtek:

• Képzeld Bea! Tamara egy mikrofont csatolt Max ingére, és így minden egyes szavukat hallhatjuk – súgta nevetve Kata.
• Gyerünk a rózsakertbe! Ott majd hallgatózunk egy kicsit – ajánlotta Tamara.
• Oké – válaszoltam, mert nagyon tetszett az ötlet.

Rögtön a kert felé indultunk, útközben vidáman nevettünk. Max és Berni csodálkozva néztek ránk, de mi csak nevettünk. Miután beértünk a kertbe, Tamara elővette a mikrofon testvérét, s hallgatózni kezdtünk.

• Vajon min nevettek? – kérdezte Berni.
• Fogalmam sincs – válaszolt Max.
• Most, hogy elmentek, végre dumálhatunk. Neked melyikük tetszik? – tudakolta Berni.
• Mindegyikük jó fej, de nekem Bea tetszik –mondta Max, mire én nagy szemeket meresztettem, Tamara és Kata pedig csintalanul nevettek

Ezután Berni szólt:

• Ezzel én is így vagyok, mármint a jó fejjel. De én Tamaránál maradok. Attól függetlenül, hogy nem csíp, nekem tetszik.

Erre Tamara vágott csodálkozó arcot, s én kuncogtam rajta.

Ekkor lépéseket hallottunk a mikrofonból, s mellette Marci hangját véltük felfedezni.

• Ezt nézzétek! – mondta, mire nagy csend lett.

Pár perc múlva Max így szólt:

• Vajon mit akarhat tőlünk?
• Nem tudom – válaszolt Marci.
• Atyám! Mik fognak itt kiderülni!- nevetett Berni.
• Ez meg mit jelent? – kérdezte Max.
• Soroljam? Bea egy sráccal találkozott az úton, aki egy sztorival leblokkolta. Most meg Ditti levelet ír Marcinak. Mi lesz itt? – mondta különös hanglejtéssel Berni.
• Miféle sráccal? – kérdezte kíváncsian Max.

A választ azonban már nem hallottam, mivel Kata belemagyarázott.

• Max bukik rád. Olyan féltékeny a hangja! – ezzel kicsit zavarba hozott.
• Maradjatok csendben! – csitított bennünket Tamara, s így továbbhallgattuk a beszélgetést.

Berni utolsó mondatát hallottuk:

• Hát ezért ijedt meg annyira tőletek.
• Kár volt erre a pancserra hallgatnom! Most biztos nagyon dühös rám – mondta Max mérgesen.
• Mi van Maximilián? Talán zavar, hogy a hugicám dühös? – tudakolta kíváncsian Marci, mire Berni ezt mondta:
• Bukik a húgodra, ha nem vetted volna észre. Ezt mindenki látja.
• A végén még a sógorom leszel – mondta vidáman Marci, mire mind a hárman elnevették magukat.

Ekkor egy kicsit begurultam.

• A végén a sógorom leszel – utánoztam gúnyosan a bátyám hangját.
• Jaj, Bea! Max néz ki a legjobban mindhármuk közül. Ne mondd, hogy nem tetszik – hányta a szememre Kata.

Végül is igaza volt. Barna hajával, tengerkék szemeivel minden lányt levett a lábáról. Azt hiszem irigylésre méltó helyzetben voltam. Hiszen rengetegen küzdöttek Max kegyeiért.

• Na jó, egy kicsit – vallottam be, mire mindannyian elnevettük magunkat.
• Szerintem, gyerünk vissza! Ne feltűnősködjetek! Ők nem tudják, hogy hallgatóztunk – mondta Tamara és lecsukta a mikrofont.

Elindultunk hát vissza a parti helyszínére, ahol a három fiú mellett már Ditti is ott állt. Mielőtt a srácok bármit is mondhattak volna a levélről, odaszaladtam Dittihez és elhúztam a többiektől.

• Mi van? – kérdezte meglepődve.
• Remélem, nem fogsz rám megharagudni – mondtam előre védekezve.
• Nem, persze – válaszolt Ditti értetlenül.
• Írtam egy levelet a te nevedben Marcinak. Azt írtam, hogy beszélni akarsz vele és Maxxal éjfél után. Meg akarom őket ijeszteni, úgy, ahogy ők is engem – magyaráztam, mire Ditti elvigyorodott.
• Beszállhatok? Szívesen segítek – kért Ditti, legnagyobb örömömre.
• Persze. Várd Maxot és Marcit a rózsakertben! Amikor már ott lesznek, mond azt, hogy nézzenek a fejük fölé! Ekkor le fogok ereszteni két szellemet. Te ne ijedj meg! Kata fényképezni fog – suttogtam a tervet, mire Ditti még inkább elmosolyodott.
• Kiváló. Úgyis kíváncsi vagyok Marci arckifejezésére – mondta, majd visszaindult a fiúkhoz.
• Ditti! – szóltam utána.
• Igen? – kérdezte halkan.
• Tamarának mondd el! Ő még nem tudja – súgtam, mire Ditti bólintott, s a fiúk helyett Tamarához ment.

Ekkor én voltam a soros. Már csak szórakozásból is meg akartam figyelni a három srác arckifejezéseit.

Lassan odasétáltam hozzájuk, hátul zsebre tett kézzel. Marci azonnal felfigyelt rám, s Maxra kacsintott.

Max egy pillanatra hátrafordult, majd vissza. Erre Berni elmosolyodott.

• Na mikor lesz a nagy szellemidézés? – kérdeztem és beálltam Marci és Berni közé, Maxxal szembe.

Ekkor Berni még inkább elvigyorodott, mire Marci megszólalt:

• Biztos részt akarsz venni benne hugica? – kérdezte és félszemmel Maxra nézett, aki idegesen nézett jobbra-balra.
• Igen, bátyóka – mondtam incselkedő hangon.
• Nem tudom, anya mit szólna ehhez – vakarta meg a tarkóját Marci.
• Biztos nem örülne annak, hogy éjfélkor zargatjuk a holtakat – mondtam költői módon.
• Vagy a rózsákat – vigyorgott Berni.

 Ekkor egy olyan mondat jutott eszembe, amely segítségével az arckifejezéseiket pontosan értelmezhettem.

• Csak nem Erikre gondolsz? Attól, hogy a meséi nem valósak, még jóképű – mosolyogva figyeltem az arckifejezéseket.

Max arca hirtelen féltékenységet sugárzott, szemsarkából hol Bernire, hol Marcira nézett. Ugyanezt tette a másik két fiú is.

• Na mi van? Csak nem aggódsz bátyóka? – tudakoltam, mintha nem vettem volna észre a másik két fiú reagálását.
• Dehogyis hugi! Nekem csak arra kell ügyelni, hogy épségben menj haza. Az nem zavar, ha ismerkedsz – Maxra nézett.

Max szemei villámokat szórtak, mire Marci helyesbített előző kijelentésén:

• Azaz, hogy vigyáznom kell rád, mert nem ismerkedhetsz minden jött-menttel – mondta Marci, mire Max tekintete egy kicsit megenyhült.

Berni ekkor közbeszólt:

• Ideje kihozni valami italt! Jössz Marci? – kérdezte, mire a bátyám így szólt:
• Persze. Mindjárt jövünk - ezzel elindultak a bejárat felé.
• Várjatok! Én is segítek! – kiáltott Max, mire Marci így szólt:
• Nem kell! Te csak maradj! – kiabálta, majd elvigyorodott.

Erre én így szóltam:

• Valahogy furák vagytok ma.
• Úgy gondolod? – kérdezte és még mindig nem nézett a szemembe.
• Olyan, mintha zavarban lennél, amikor itt vagyok – mondtam gondolkodó hangon.
• Csak képzelődsz – védekezett a földet nézve.

Én próbáltam a szemébe nézni, de nem sikerült. Így egy ügyes cselt vetettem be. Míg a talajt nézte, addig én a mobilom csengőhangjai közül kiválasztottam a híváscsengetést, és lejátszottam, majd miközben szólt a dallam gyorsan elrejtettem.

     Erre Max felkapta a fejét, mire én előhúztam a telefont, s mint aki meglepődött, elmosolyodva így kiáltottam:

• Ez Erik!

Max ekkor újra azzal a féltékeny tekintettel nézett rám. Én pedig úgy csináltam, mint aki felveszi a telefont, és beszélni kezdtem.

• Hello Erik!

Kis szünet múlva:

• Nem jössz át? – kérdeztem, s közben a szemem sarkából Max arcát figyeltem.
• Jaj, de kár! – mondtam, mire Max arca megkönnyebbült.
• Holnap? És hol? – kérdeztem, mire Max újra elkomolyodott.
• Rendben. Ott leszek. Hello! – ezzel „letettem” a telefont.

Visszasétáltam Maxhoz, aki így szólt:

• Csak nem az ijesztgetős gyerek? – tudakoltam közömbösséget színlelve.
• De igen. Randira hívott. Aranyos, nem? – kérdeztem álmodozó hangon.
• De igen, az – felelte és beszaladt a házba.

Én észrevétlenül utánamentem, befutottam a házba és elbújtam a konyhaajtó mögött.

• Na mit beszéltetek? – kérdezte Berni izgatottan.
• Felhívta Erik, az aranyos – gúnyosan.
• És mit beszéltek? – érdeklődött Marci.
• Randira hívta. Így nehéz lesz a közelébe férkőzni – panaszkodott Max.
• Tíz éve vagytok barátok. Nagyon jól ismered. Találj ki valamit! – biztatta Marci.
• Mégis mit? – kérdezte Max tehetetlenül.
• Hívd te is randira! – ajánlotta Berni.
• Vagy írj neki levelet! Ditti is így csinálta – mondta Marci, mire Max elmosolyodott.
• A levél jó ötlet – csettintett Max.
• Amúgy meg úgy tudtam, hogy te könnyen hódítasz – heccelődött Berni.
• Ez más helyzet – válaszolta Max.
• Hát igen. A legjobb barátod húga. De szerintem, így még könnyebb lenne meghódítani – mondta Berni.
• Nehogy azt hidd! Beának egy barátja volt idáig, de vele fél évig járt. Annak a fiúnak is nehezen sikerült megszereznie – mesélte Marci.

     Magamban arra gondoltam, hogy neki sem volt sok barátnője. Ezután halkan kibújtam a konyha ajtaja mögül, odamentem a bejárati ajtóhoz és úgy csináltam, mint aki akkor jött be. Kinyitottam, majd becsuktam az ajtót. Újra megcsörgettem a mobilom. Láttam, ahogy a három fiú észrevétlenül kijön a konyhából, és hallgatózni kezd.

     Ekkor újra fényes terv kezdett alakulni a fejemben.

• Halló! – szóltam a telefonba és úgy csináltam, mint aki csodálkozik.
• A rózsakertben? – kérdeztem komolyan.
• Ott leszek – mondtam és kiszaladtam a házból.

Magvártam, amíg a srácok is kiérnek. Ekkor gyorsan leültem egy kinti székre és bámulni kezdtem az eget.

Ezután úgy tettem, mint aki akkor látta meg a három fiút, majd így szóltam:

• Baj lenne, ha előbb tartanánk meg a szellemidézést? – kérdeztem reménykedő szemekkel.
• Miért? – tudakolta Marci.
• Mégsem tartom jó ötletnek az éjfélt – mondtam és elvettem egy kólát az asztalról.
• Félsz? – kérdezte Berni.
• Más az ok – mondtam komolyságot színlelve, de a nevetés majdnem kitört rajtam.
• Az okot Eriknek hívják? – tudakolta Marci.
• Nem – válaszoltam, mire mindannyian meglepődtek.
• Hát akkor? – kérdezte hirtelen Max.
• Mondtam én, hogy furák vagytok. Mi bajotok van? – kérdeztem úgy téve, mint aki mit sem sejt.
• Nekünk? Semmi bajunk az égadta egy világon semmi – védekezett Berni.
• Na jó, ebből elég. Éjfél előtt megcsináljuk vagy sem? – kérdeztem határozottan.
• Nem – válaszolt Marci.
• Akkor nem leszek itt – jelentettem ki, mire Marci ijedten nézett rám.
• Na de hugi! Mi az, hogy nem leszel itt. Hol leszel? – kérdezte kíváncsian.
• Nem tartozik rád – válaszoltam durcás hangon.
• Vigyáznom kell rád – emlékeztetett Marci, mire így feleltem:
• Ha akarsz, kövess. De nem fogom elárulni – ezzel otthagytam őket.

Odamentem a lányokhoz és elmondtam nekik az új tervet, mert időközben változtattam rajta egy kicsit.

     Miután megtörtént a haditerv ismertetése, bekapcsoltam a mikrofont. A fiúk halkan beszéltek, de így is tisztán értettünk mindent.

• Állandóan sugdolóznak. Nekem ez nem tetszik – mondta Berni.
• Nekem is gyanús a dolog – súgta Marci.
• Szerintetek hova mehet Bea éjszaka? – kérdezte Max.
• Fogalmam sincs, hogy mit tervez a húgom – mondta Marci.
• De az biztos, hogy mindannyian benne vannak – jelentette ki Berni.

Erre mindannyian elnevettük magunkat, de csak halkan. Kikapcsoltam a mikrofont és elrejtettem a zsebemben.

• Akkor csináljatok mindent a terv szerint! – suttogtam, mire mindannyian szétszéledtünk.

     Ditti Marcit csalta el a többiektől és beszélgetni kezdett vele. Tamara Bernivel kezdett társalogni, míg Maxhoz Kata ment oda. Én addig észrevétlenül felmentem a szobámba és az ablakon leeresztettem a szellemeket. Szerencsére azok alaposan feltöltődtek, s így már esteledéskor is világítottak. Miután a kísérteteim földet értek, leszaladtam a kertbe, ugyanolyan óvatosan, mint ahogy felmentem.

     A rózsák közt megbújva a szellemekhez erősített kötél egyik végét a hajnalicska futtatójára kötöttem, míg a másikat a rózsák közé bújtattam. Ezzel mindent előkészítettem az éjszakai terv megvalósításához.