Epilógus

     Egy év telt el azóta, hogy az a mészárlás folyt Geminin. Még egy esztendő elteltével is pontosan emlékszem mindenre, ami akkor történt.

Látom magam előtt, ahogy másnap a szüleink kérdezgettek bennünket. Az egyik fő téma a kóma volt.

Persze az igazi okát nem árultuk el, csak annyit mondtunk, hogy az orvosok sem tudnak semmit.

     Sajnos elsőre nem hittek nekünk, ezért felhívták a grossgeminikeini kórházat, és ott megerősítették, hogy valóban nem találtak megfelelő magyarázatot a váratlan és titokzatos kómára.

Tehát részben igazat mondtunk, habár mi tudtuk, miért is történt mind az, ami történt.

     Az után arra voltak kíváncsiak, hogy miért nem értesítettük őket az ébredésről. Erre olyan kifogást találtunk, hogy nagy örömünkben el is felejtkeztünk erről, meg aztán, ha felhívtuk volna őket, biztos velem szerettek

volna beszélni, én meg amúgy is elfáradtam az utazásban, és nem tudtam volna igazat adni az állításnak, miszerint felébredtem.

     Több ilyen kacifántos kérdésük nem akadt, tehát a szüleinknek már nem kellett magyarázkodnunk. Nem szeretünk hazudni, s nem is szokásunk, de akkor, muszáj volt.

Nem tudom, én mit szólnék ahhoz, ha valaki azt mondaná nekem, hogy egy démon miatt volt ez az egész.

     Aztán ott volt a banda. Erősen gondolkodtunk azon, hogy eláruljuk nekik, hogy hová is mentünk azon az éjszakán, amikor felébredtem, mit csináltunk, és mi okból.

Végül arra a döntésre jutottunk, hogy nem tesszük. Nem azért, mert nem bíztunk bennük, de minek terheljünk másokat is olyannal, amiről legszívesebben mi is megfeledkeznénk.

     Kérdésük persze akadt egy-kettő, többet között az is, hogy szerintünk hogy érhetett ilyen hirtelen véget az őrület.

A válasz: nem tudjuk, de örülünk neki.

Ezzel ez a probléma is megoldódott.

     Tehát csak hárman voltunk, akik az elejétől a végéig pontosan tudtuk azt, hogy mi is történt valójában. Éppen ezért ennek a triónak kellett betemetnie azt a helyet, ahová a szellemeket 1035 éve bezárták az őseink.

     Pontosan egy héttel az után, hogy elengedtük a szellemeket, kisétáltunk a tisztásra, ásókkal és lapátokkal, hogy rendesen betemessük azt az üreget.

Aznap sütött a nap, egy felhőcske sem volt az égen, habár szeptember vége felé jártunk lassan.

     Úgy terveztük, hogy egy óra alatt betemetjük az üreget, hogy senki se találhassa meg, azonban valódi temetésbe csapott át az ásás.

Úgy gondoltuk, meg kell adni azért az „üregásásnak” is a módját, ha már halottak és szellemek „éltek” odalenn 1035 évig.

     Az erdőben található virágokból szedtem egy csokorral, s egyenként ejtegettem az üregbe.

• Mit Isten adott, el is veheti azt – szóltam az utolsó virágszál eldobása után.

Bernát és Alex egy-egy marok földet szórt a vájatba.

• Porból lettél, porrá leszel – szólt halkan Bernát, s leszórta a megszáradt talajt.
• Emléketek velünk marad – mondta Alex, s a bátyám példáját követve beledobta a földet az üregbe.

Ezt követve betemettük a kőfalas barlangot. Csak félórát szántunk rá, s végül egész délelőtt dolgoztunk, hogy minél jobban be legyen takarva a lyuk.

     Mikor végeztünk, őszirózsamagokat ültettünk az elásott üreg tetejére. Azt szerettük volna, hogy minden ősszel nyíljanak, s illatozzanak a kísértetek emlékére.

Munkánk befejeztével elmentünk, s nem szóltunk senkinek semmit.

     A magok nőttek, s fejlődtek, és senki sem fedezte fel őket. Sem kíváncsi turistacsoportok, akik mindig is érdeklődtek Gemini iránt, sem a kamaszok, akik gyakran sétáltak fel a hegyre.

Senki az égvilágon.

     Mint már említettem epilógusom elején, egy év telt el az óta. Pont egy hete volt a „temetés évfordulója”, s ki is mentem, hogy megnézzem a virágokat: túlélték-e a telet, nagyra nőttek-e… stb.

     Szép, napos idő volt, pont, mint akkor, amikor beástuk az üreget.

A talajt mindenhol száraz falevelek takarták. Ahogy lépkedtem bennük, pontosan ugyanolyan hangot adtak, mint a szellő, amely körbevette Marcellt és Doroniszt.

     Elmosolyodtam az emléken, majd tovább indultam a „sír” felé. Szerencsére nem volt olyan messze, így hamar odaértem.

A betemetett üregen hatalmas bokor terpeszkedett, gyönyörű, telt virágú fehérrózsákkal befedve.

     Közelebb léptem, megszagoltam a szép virágokat. Örültem, hogy túlélték a látogatók hadát, s a fagyok sem ártottak nekik.

Egy ideig még időztem ott, kiszedtem a kisebb füveket, gyomokat, melyek odatelepedtek a virágunk köré.

     Kész lévén indulni akartam, de amint hátat fordítottam a „sírnak”, valami zajt hallottam. Mintha valaki turkált volna a földben.

Visszafordultam hát, hogy megnézzem, mi történik. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy nemcsak a képzeletem játszik velem, hanem tényleg történik valami a hátam mögött.

     Azonban amint a „sír” felé fordultam, megszűnt a zaj. Hiába figyeltem a talajt, semmi rendelleneset nem fedeztem fel rajta. Úgy gondoltam, biztosan egy állat járkált az avarban és azt hallottam.

     Továbbindultam. Azonban ekkor újra megütötte a fülemet az a különös zörej.

„Ez nem igaz” – gondoltam magamban, s ismét visszatekintettem a „sír” felé.

Ekkor már találtam némi ellentmondásosat a talajon, hiszen mozgott!

     Először megijedtem, első gondolatom az volt, hogy a csontvázak valahogy újra életre keltek, és ki akarják magukat ásni az üregből. Mivel nem akartam pesszimista lenni, ezért ezt a gondolatot elvetettem, és bátorságot vettem magamon.

     Közelebb léptem, s láttam, hogy valami írás formálódik a talajban. Olvasni kezdtem, bár először csak nehezen sikerült, mert akadálynak számítottak a föld rögei.

Persze miután pár percig bogoztam a betűket, sikerült elolvasnom.

„Köszönjük!” – ezt véste valami a „sírba”, a virág alá.

     Bár volt sejtésem arról, hogy kik küldhették, meg is bizonyosodhattam róla, mert az üzenet alatt három név jelent meg, pontosan egymás alatt: „Marcell”, „Doronisz”, „Patrik”.

Ők küldték nekem ezt az egyszavas üzenetet, mely mellé még odatoldták, hogy mindannyian.

Ez volt az első és az utolsó üzenetük. Azóta nem adtak hírt magukról.

     „Mi köszönjük nektek!” – írtam a nevek alá.

Amint kitettem a felkiáltójelet, az ő szövegük eltűnt, csak az enyém maradt ott árván.

     Mikor eljöttem onnan, olyan érzésem volt, mintha elveszítettem volna valamit. És részben, bizonyos nézetben igazam is volt. Csak éppen nem elvesztettem, hanem lezártam valamit: egy időszakot.

Hiszen valójában sohasem zártuk le azt a korszakot, amely Musca megjelenésével kezdődött. Valójában az, az egy év is beletartozott még.

     A szellemek elbocsátása csak egy megálló volt, melyről azt hittük, hogy mindennek a vége. Azonban nagyot tévedtünk. Ez az üzenet volt a végső állomás, s a titokzatos időszak lezárása.

     S csak most, egy héttel ezelőtt jöttem rá, hogy valóban mindennek van egy kezdete és egy vége. S a mi történetünket is egy ideillő mondattal szeretném lezárni, mely összesíti históriánkat:

’’Az elbocsátás csupán a kezdet:

A viszontlátás lesz a vég.”

                                                                                              Vége