14. fejezet

     Miután minden részletet átbeszéltünk, magára hagytuk a csapatot, s egyedül indultunk Musca és a többiek keresésére.

A szellemlány szerint Muscát még egy hely kötötte az őseimhez. Ez a hely pedig nem volt más, mint az erdő végén található mező, ahol az a démon megölte Muscát.

     Már félúton odafele majd kileheltük a lelkünket, mivel a lejtős, sáros hegyoldalon nehezen haladtunk. Az időnk viszont vészesen fogyott.

A fákba kapaszkodva löktük magunkat mind feljebb, de a ragacsos latyak visszatartott akadályozott a haladásban.

Hát igen. Odafönn még többet esett az eső, mint a völgyben.

     Körülbelül húsz percünkbe telt, mire elértük az utolsó fasorokat. És itt már az is kiderült, hogy jól emlékezett a szellemlány. A válasz: igen.

Már ott hallottuk a harci kiáltásokat, és a dühös kiabálást.

     Azonban három helyett csak kettő hang tűnt fel, Muscáé és Bernáté. Idegesített a dolog, hisz hol maradt Alex? Éppen ezért, ahogy csak tudtam, szaladni kezdtem, magam mögött hagyva útitársamat.

Felérve elbújtam egy vaskosabb fa mögött, s figyelni kezdtem az eseményeket.

     Bernát és Musca harcoltak egymással. Tőrök repkedtek ide-oda, kardjaik vészesen csaptak össze. Életre-halálra harcoltak.

Arcuk tükrözte érzéseiket. Muscáé halálra éhes, gonosz volt, míg Bernáté dühös, bosszúálló, heves.

     Elvettem róluk a tekintetem, a magas fűben kezdtem kutakodni. Hirtelen megláttam valami feketét a földön fekve, a mező jobb oldalán, a fáktól alig fél méterre.

A pesszimizmusom rögtön lángra lobbant, és a legrosszabbra gondoltam.

• Mi az? – tudakolta a szellemlány, amikor utolért.
• Te maradj itt, és csak akkor gyere elő, ha kell! – mondtam, s az első fasor árnyékába húzódva, lopakodva indultam, a fűben feketéllő dolog felé.

Nem kellett sokat gyalogolnom, mert nem feküdt tőlünk olyan messze. Óvatosan kibújtam a fák takarásából. Éjszaka volt, nem kellett túlságosan félnem attól, hogy meglátnak; nekik is csak a hold adott fényt.

Én is a holdfénynek köszönhettem, hogy megláttam azt a „valamit”.

     Lassan odalépkedtem hozzá, s halkan letérdeltem mellé. Imádkoztam, hogy csak valami elhullott állat, vagy tárgy legyen, és ne egy hallott személy.

• Istenem, könyörgök neked…- suttogtam.

Megragadtam, majd felfordítottam azt a „valamit”. Nehéz volt tárgynak, de még állatnak is. Ez már jelzés értékű volt, de mindenképpen azt akartam bebizonyítani, hogy valóban nem egy ember fekszik ott.

     Azonban amint átfordult, és megláttam, hogy mi is az, ami ott fekszik, azt hittem, hogy elájulok.

Hisz valóban nem tárgy és nem állat hevert ott elhagyottan, hanem Alex. Szemei lecsukódva, kezein és kabátján alvadatlan vér száradt. Tőle pár centire feküdt egy éles kés, melynek éle vörösre volt „színezve”.

• Jaj, ne! – eredtek el a könnyeim, a ráborultam Alex mellkasára.

Sírtam, mint a záporeső, s fejemben végigcikáztak a gonosz gondolatok.

     Legelőször az jutott eszembe, hogy végzek Muscával. Hisz hogy is lehetne benne jó, amikor bárkit képes megölni, gátlások nélkül.

Egy pillanatra feltámadt bennem a józanész. Nem lehettem olyan gyilkos, mint ő.

Ez a feleszmélés azonban csak egy pillanatig tartott, azután újra fölénybe került a düh és a bosszúvágy. Elhatároztam, hogy Muscát azon nyomban megölöm.

     Felemeltem a fejem, fél kézzel megtöröltem könnyes szemeimet. Ekkor újra szemembe tűnt a kés, mely Alex halálát okozta.

Átnyúltam hát a másik oldalra, s megragadtam az éles fegyvert. Visszahúztam a karom, miközben mindvégig a tőrt bámultam.

• Véged van Musca – jelentettem ki halkan, és lassan felkeltem.

Ezután határozottan, mérgesen, bosszúéhesen indultam Musca és Bernát felé.

     Először nem vettek észre. Még akkor sem, amikor már csak két méter választott el tőlük.

Éppen ezért kezdtem beszélni:

• Miért? Miért kellett megölnöd őt is? – kiáltottam, mire mindketten rám néztek.

Először csodálkoztak, de aztán Musca megtörte a csendet:

• Ez nem igaz! Hány átkot szórjak rád? Mikor halsz már meg végre?

Dühöngött, jól felmérgesítettem azzal, hogy életben maradtam.

Hát élsz? – kiáltott fel megkönnyebbülten Bernát, de azért a harag ott ült a szemében.

Nem feleltem neki, csak néztem Muscára. Azt akartam, hogy minden szó, amit csak kiejtek a számon, őt érje.

• Gyilkos vagy. Gonosz vagy. Megérdemelted, hogy bezártak a kövek alá! Nem vagy jobb annál a démonnál, mint aki itt pusztított! Sőt! Rosszabb! – kiabáltam dühöngve, mire a bátyám elkomorodott.

Meglepte a megvető beszédem. Nem igazán beszéltem még így senkivel sem.

• Hogy merészelsz…- indult volna felém, ám eldobtam a kést, mely pontosan elé, a földbe fúródott.
• Mi lett belőled? Vérszomjas démon lettél, aki mindenkit megöl, akit csak tud! Aki még azt is elfelejtett, akit valaha szeretett! – mondtam vészjósló hangon, miközben a szellemlányra céloztam.

Muscán látszott, hogy nem érti a dolgot. Nem mozdult, csak nézett rám, csodálkozva, s a kést is leeresztette, amit a kezében tartott.

Bennem pedig tombolt a düh, s még mindig az vezetett, nem pedig a józan ész.

     Előhúztam a tőrt, melyet a szellemlánytól kaptam. Magam elé emeltem, hogy jól lássa a gonosz démon.

Persze ez nagy megdöbbenést eredményezett: mind Musca, mind Bernát meglepetten nézett rám.
Musca valószínűleg nem értette, hogy kerülhetett hozzám a kés, Bernát pedig, hogy mit akarok egy idegen késsel.

     Magam előtt tartottam a tőrt, határozottan, a kezem egy kicsit sem remegett.

Musca megijedt ettől, láttam a szemében a félelmet. Azonban nem mozdult, csak állt, mintha megbabonázták volna.

     Kihasználva a helyzetet közelebb lépdeltem, majd egy hirtelen mozdulattal marokba fogtam a tőrt.

• Á téllyénél flyétyé, éccény á typscény séklyíl… ázs fny lézyéncény – suttogtam.
  

  Musca tekintetében halálfélelem jelent meg. Először láttam olyan rémültnek azokat a vörös szemeket: tudta, hogy itt a vég.

       Nem is akartam húzni az időt, felemeltem a kést: szúrni készültem. Abban a pillanatban azonban, amikor a tőr a magasba lendült, valaki közénk ugrott. A szellemlány volt az. Kérdőn tekintett rám, hisz nem az volt a terv, hogy Muscát ölöm meg.

       És akkor, csakis abban a pillanatban eszméltem rá, hogy majdnem gyilkos lettem, ha szellemről van szó, ha nem.

  A haragom abban a percben el is szállt, a szomorúság azonban nem. Alex élettelen arca ott lebegett előttem, akárhogy észhez tértem is.

  Tehát a józanész vette át az irányítás, akárhogy is fájt Alex halála.

       Miután a régi Beáta visszatért, elfordultam, s eltettem a szellemgyilkos tőrt. Helyette a bátyámtól elcsent kést vettem elő. A terv szerint cselekedtünk a továbbiakban.

       Mikor a két fegyver helyet cserélt, visszafordultam, ugyanazzal a dühös, bosszúvágyó arccal, mint amilyet azelőtt vágtam, hogy hátat fordítottam nekik.

  A markomba fogtam a tőrt, s újra felemeltem. Megpróbáltam úgy intézni, hogy úgy tűnjék, csak én akarom megvizsgálni a kést, valójában azonban azt akartam, hogy Musca is észrevegye.

       Meg is látta, azonban a cserét nem fedezte fel. Az egyedüli személy, aki rájött a turpisságra, az a szellemlány volt.

  Enyhén elmosolyodott, aztán komolyan, szinte alig észrevehetően bólintott.

  Ez volt a jel, amit vártam, s mivel megkaptam, így szóltam:

  Veled semmi dolgom. Ugyanolyan gonosz, szadista szellem vagy, mint ez a gyilkos… - ezzel
• meglegyintettem a tőrt, és hasba szúrtam vele a szellemlányt, aki összeesést színlelt.

Persze a tőr nem ártott neki, mivel az a kés a bátyámé volt, nem pedig az, amelyet még az őseim és Marcell készíttettek a varázslóval.

     Musca azonban nem tudva erről, azt hitte, hogy „meghalt” a lány, s fájdalmasan nézett a földön heverő „holttestre”.

• Ne! Doronisz! – dobta el a kést, melyet addig szorongatott, s térdre ereszkedett.
• Jaj, ne! – sírta el magát, és megölelte a szellemlányt.

Meglepődtem az eredményen, nem gondoltam volna, hogy ilyen jól sikeredik a terv.

     Honnan is sejthettem volna, hogy Muscának annyira fájdalmas lesz a lány „halála”, hogy elsírja magát. Hisz addig csak egy gonosz, mindenre elszánt démonnak ismertük, nem pedig szerelmes ifjúnak.

     Azonban még ennek ellenére sem tudhattam biztosra, hogy visszaváltozott-e, mert nem láttam a szemét. Azonban még nem bizonyosodhattam meg a felől, hogy átváltozott-e normál kísértetté, de nem nézett fel. Valamit tehát tennem, hogy rám tekintsen, különben várhattunk volna ott még egy darabig.

• Marcell? – szólítottam.
• Örökre elpusztítottad őt. Nem vagy jobb, mint én… - suttogta bosszúvágyó hangon.
• Miért kellett ezt csinálnod? – szólalt meg Bernát, mire félszemmel felé pillantottam.

Arcán az értetlenség ült. Igaz, honnan is sejthette volna, hogy kétszáz szellem keresi őket, s hogy engem is ők mentettek meg. Honnan is tudhatta volna, hogy ez az állítólagos gyilkosság egy furfangos terv részlete, mely Muscát vinné vissza a jó oldalra.

     Nem válaszoltam hát előbbi kérdésére, úgy gondoltam, majd később elmagyarázom, mi is történt ott. Persze ott lebegett a szemem előtt az a lehetőség is, hogy esetleg Musca megöl.

Nem kellett sokat várakoznom arra, hogy megtudjam, mi9lyen sorsot is szán nekem.

• Ha nem az őseid miatt, akkor Doronisz miatt végzek veled – fenyegetőzött, s lassan felállt.

Rám emelte tekintetét. Zöld szemek néztek rám, azonban enyhe vörös szín még rejtőzött tekintetében, ami arról tanúskodott, hogy Musca és Marcell nem szakadt még el egymástól teljesen. Még a démon volt az úr.

     Tudtam, hogy segítenem kell Marcellnek, hogy megszabadulhasson a gonosztól, s magamnak is, hogy ne öljön meg ez a félig démon, bosszúéhes lény.

Úgy véltem, egy a diáknyelven íródott varázsige segíthet.

     Gyorsan kitaláltam egy olyan versikét, amely direkt szelleműzésre íródott, s azon a titkos nyelven kántálni kezdtem:

„Á gyónyóty fly, ázs éncész gfly.

 Á téllyény iály, ázs éncész násádz.” 

Először halkan, majd mind hangosabban mormoltam a rövidke, ám annál hatásosabb szöveget.

     Marcell és Musca lassan kezdtek elválni, azonban még mindig a gonosz tartotta kezében az irányítást.

Szükségem volt a bátyám segítségére, ahogy ezt Patrik is megjósolta. Egyedül kevés voltam a démon elűzéséhez.

• Bernát! Segíts nekem! – kértem, mire pár pillanatnyi hallgatás után ő is kántálni kezdett.

Ezzel sikerült egyesíteni az erőt, mely kettőnkben oszlott el, s elég erőssé tett ahhoz, hogy elválasszuk a gonosz szellemet Marcelltől.

     Hamarosan sikerült térdre kényszerítenünk, de csak nagy sokára sikerült elválasztanunk a két „lelket”

egymástól. Musca őrületes erővel kapaszkodott Marcellbe, semmiképp nem akarta elereszteni.

Marcell kiabált, szinte őrjöngött, de tudtuk, ez Musca hangja.

     Még hangosabban, még erőteljesebben mormoltuk a versikét, mely végül elűzte a gonosz démont, a valójában jóságos szellemtől:

 Egy utolsó kiáltással Musca eltávozott köreinkből, s a valódi Marcell terült el előttünk a sárban.

     Így ért véget történetünk legrémisztőbb része. Azonban túl sok volt a halott. Valamit tennünk kellett…

15. fejezet

     Amíg Doronisz és Marcell eszméletlenül feküdtek a földön, egymás mellett, addig én és Bernát melléjük vittük Alex testét is. Mikor ezzel végeztünk, leültünk két lapos kőre, s beszélgetni kezdtünk.

• Nos, kezdjük az elején! Van egy pár kérdésem – szólt, s nagyot sóhajtott.
• Kérdezz nyugodtan! – feleltem, s Alexre tekintettem.
• Először is: ki ez a lány? Másodszor: honnan az a zöld tőr? Harmadszor pedig: miért ölted meg azt a szerencsétlent? – hadarta nagy érdeklődéssel.

Ekkor elvettem a tekintetem Alexről, s rá néztem.

• Amikor beestem abba az üregbe, csontvázak támadtak meg. Majdnem megöltek, amikor jött egy csapat szellem, és kimenekítettek, a csontokkal pedig végeztek – meséltem, de Bernát közbeszólt.
• Szellemek?
• Igen. Patrik, tudod, akiről meséltem, átvezette a jó oldalra az összes szellemet, és ők jöttek segíteni. Ez a lány is egy szellem, aki szerelmes Marcellbe, és akit Marcell is szeretett, mielőtt démonná változott, s a neve Musca lett – magyaráztam, mire ő bólintott.
• A második kérdésedre a válasz: azt a tőrt még Marcell és az őseink készíttették, amikor az a démon megtámadta a szigetet. Az a kés minden szellemmel végez. Ezért adta nekem ez a lány, hogyha nincs remény, akkor végezzek Marcellel – mondtam, mire a bátyám a lányra tekintett.
• Ha ennyit segített, akkor miért ölted meg? – kérdezte értetlenül.
• Megbeszéltünk egy tervet, melyben az állt, hogy látszólag végzek vele, hátha ezzel sikerül Marcellt észhez téríteni. Azonban amikor megláttam Alexet hallottan, olyan dühös lettem, hogy végezni akartam Marcellel…
• Végül miért nem tetted? – nézett rám Bernát.
• Amikor a szellemlány közénk ugrott, akkor nyugodtam le. Megfordultam, és kicseréltem a szellemgyilkos kést egy számára ártalmatlan tőrre. Ezzel szúrtam hasba – meséltem, mire a bátyám arcán megjelent a megvilágosultság.
• Tehát nem pusztult el? – tudakolta, s visszanézett a szellemlányra.
• Nem – válaszoltam nemes egyszerűséggel.

Miután ezt így megtárgyaltuk újra Alexet kezdtem figyelni, aki élettelenül feküdt a sárban, Marcell és Doronisz mellett.

     Ahogy néztem, egyre csak azt vártam, hogy majd felnyitja a szemeit, rám mosolyog, és olyan jókedvű lesz, mint mindig.

Azonban hiába vártam, nem mozdult. Csak feküdt, csendben, s tudtam, nem fog többé felébredni.

     Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ez volt az első könnycsepp, melyet nem a bosszúvágy, a félelem, vagy a féltés szült. Ez volt az első, mely a szomorúság miatt született meg, mert elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem.

• Hogy halt meg? – kérdezetem.

Nem is tudom miért, hiszen legszívesebben nem is hallgattam volna meg a részletek, azonban valami mégis afelé hajtott, hogy kérdezzem meg.

     Bernát rám emelte sötétkék szemeit, s halálosan komoly hangon kezdett beszélni:

• Épp Muscát üldöztük. Ő már kinn volt az erdőből, mi csak később értünk ki. Alex szaladt elől, én meg utána. Amikor kiértünk az erdőből, Muscával találtuk szemben magunkat, aki egy kést tartott a kezében. Nekem szánta, meg akart ölni. De nem jött be a terve, mert Alex elém ugrott, és őt találta el a kés – mesélte a bátyám halkan.
  

  Ahogy hallgattam a történetet, magam előtt láttam az eseményeket. Ez még szívszorítóbbá tette az amúgy is fájdalmas históriát.

       Sírni kezdtem, amúgy istenigazából. A könnyeim folyóként peregtek le az arcomon, s velük együtt minden fájdalom távozott belőlem, ami időközben összegyűlt bennem.

       Bernát vigasztalásképpen megölelt. Némiképp segített is, hogy ott van mellettem, azonban az, hogy elvesztettem Alexet, vigasztalhatatlanná tett.

• Szeretett téged, és igaz hősként halt meg – nyugtatott a testvérem.
• Én is szerettem őt – sóhajtottam szomorúan.