12. fejezet

     Egy sötét sárga, már-már narancsba átütő csontváz állt előttem, vigyorgó fejjel, és egy elrozsdásodott, de annál élesebb karddal a kezében.

Azt hittem álmodom. Bár ez már olyan képbeillőnek mondható, hiszen több tucat démon szállta meg a szigetet, egy szellem bosszút akar állni rajtam és a bátyámon az őseim miatt, száz átok sújtott már bennünket, tehát ez a csontváz már meglepőnek sem volt mondható.

     Nekem azonban igencsak félelmetes élmény volt, mivel nem mindennap csöppenek egy olyan üregbe, ahol emberek haltak meg, aztán feltámadnak, pont akkor, amikor éppen én vagyok ott benn. Ráadásul még meg is akar ölni, hiszen miért is tartana egy csontváz kardot a kezében, ha nem akarja használni?

     A csontváz egy idő után megunta a mosolygást, és mozgatni kezdte az állkapcsát, mintha mondani akarna valamit, ám hang nem hagyta el a száját, hiszen hangszálai nem voltak.

     Ez még inkább megrémített, habár a külseje is elég kiakasztónak mondható.

Karjait csak gyenge porcok tartották össze. Ha azok nincsenek ott, leesnek.

Bordái közül egy-kettő hiányzott, de a többi is épphogy nem porladt el.

Lábai olyan vékonyak voltak, mint az én alkarom.

     Bevallom őszintén, első látásra sokkhatás ért. Még kiabálni sem tudtam, a hangszálaim megdermedtek, mint amikor télen sok hideg levegőt szedsz be gyorsan, és alig tudsz beszélni utána.

Aztán pár perc elteltével már dőltek a számon a nevek:

• Bernát! Alex! – kiáltoztam.

Válasz nem érkezett, a csontvázat viszont sikerült még inkább felhergelni. Felemelte a karjait a karddal, mire az oldala mellett ki tudtam nézni. S ott, mögötte… tucatnyi csontos szörnyeteg!

     Amint megláttam őket végképp elveszítettem minden reményemet. Úgy gondoltam ugyanis, hogy átszaladok a másik oldalba, és kifárasztom a csontozatot, ha lehetséges, ám ez a terv romba dőlt azzal, hogy feltűnt a fedezet a háta mögött.

     Nem tudtam megnyugodni, észszerűen gondolni ezután, akárhogy is szerettem volna. Hát, amikor a csontok közelíteni kezdtek felém: akkor végképp elszakadt a cérna.

Kétségbeesetten kezdtem kutatni egy hely után, ahová elbújhatnék, de abban az átkozott kis lyukban semmi rejtekhelyet nem találtam.

     A csontvázak vészesen közeledtek, kezükben rozsdás, régi kardjaikkal. Lépteik esedezettek, mégis határozottak voltak. Szájuk vészesen fenyegetett hangok nélkül is.

     Féltem, s ez volt az oka annak, hogy csak nagy sokára, amikor már ötven centi választott el a csontemberektől, akkor jutott eszembe, hogy a zsebemben lapul két tőr is, melyet célszerű lenne használni.

     Lassan, hogy a csontváz ne vegye észre – habár szeme sem volt -, odanyúltam a zsebemhez, és kihúztam belőle a tőrt. Magamnál tudva kissé nyugodtabb lettem.

     Felemeltem a fegyvert, egyenesen a csontváz elé tartottam, mire ő leeresztette a kardot. Valószínűleg nem számított ilyen fordulatra.

Én elmosolyodtam, mintha csak színleltem volna a félelmet, és egy hirtelen mozdulattal elválasztottam karját a testétől. Az öreg csont hanyagul hullott az üreg foszforos talajára. A kardja pedig hatalmas csörömpöléssel ért földet.

     A csontváz dühösen tekintett a leesett végtagra, majd rám. A megmaradt kezével megpróbált megragadni, ám ekkor előkaptam a megtöltött nyílpuskát, és gyorsan a koponyájába lőttem.

A csonthalom meghátrált, és idegesen kapkodott a nyílért, ám nem tudta megfogni.

Pár pillanatnyi vergődés után darabjaira esett, s csak a csontjai maradtak meg.

     Én persze örültem annak, hogy egy veszedelmes csontember már végképp elhagyta a világunkat, a többiek igencsak szívükre vették vezérük halálát, és nagyon megharagudtak rám. Bosszúból csoportos támadást szándékoztak indítani ellenem.

     Ez természetesen újabb fennakadást és fejfájást okozott, hiszen tizenkét hullaszagú, narancssárga csontvázzal nehéz lett volna olyan „könnyen” elbánni, mint a vezérükkel. Főleg, ha tizenkettő rozsdás kardot döfnek belém egyszerre.

     Velük már nem tehettem semmit. Csak vártam, hogy a csontok bevégezzék bosszújukat. Hisz még egy lélegzetvételnyi hely sem volt, hogy átbújhassak közöttük, s hogy a menekülés apró reménye felcsillanhasson előttem. Behunytam a szemem, vártam, hogy vége legyen az egésznek.

     De szerencsére hiába. A rozsdás kardnak csak a legyintését éreztem, azután nagy csörömpölést hallottam.

Kinyitottam a szemeimet, és csak egy csonthalmot láttam magam előtt. Mögötte pedig egy ismerős alak vigyorgott büszkén. Mögötte pedig több ismeretlent, akik sorra ölték a csontembereket.

     Patrik húzta ki magát előttem, miközben leeresztett kezében szorongatta a kardot. Mögötte lassan végzett a bátor kis csapat is, és felsorakoztak vezérük mögött.

• Hál’ Istennek és nektek, hogy most élek! – lélegeztem föl nyugodtan, és elmosolyodtam.
• Időben érkeztünk. Látom, Musca újabb átkot szabadított rád – nézett a csontmaradványokra sóhajtva.
• Megint, mindig, újra és újra – csóváltam meg a fejem, és Patrik háta mögé tekintettem, ahol az égből pottyant csapat állt.

Olyan középkori ruhát viseltek, mint Patrik. Elégedetten markolták kardjaikat, és mosolyogtak.

Büszkék is lehettek, hisz megölték azokat a bosszúálló csontokat, és életet mentettek.

• Kik ők? – tudakoltam, s a csoport felé biccentettem.
• Démonokká változtak, mint én. Most a jó oldalon állnak. Megtettem, amit kértél, és letérítettem őket a rossz útról – magyarázta Patrik.
• Köszönöm, hogy megmentettetek. Cserébe én is beváltom majd ígéretem – léptem előbbre egyet.

A csapaton moraj futott végig, majd újra vidám mosolyogni kezdtek. Nem az a büszke vigyorgás, hanem őszinte, megkönnyebbült öröm.

• Csak még egy kicsit segítsetek nekem! Kérlek, vigyetek ki innen, segítsetek megkeresni a bátyámékat! Nekem is harcolnom kell! – kérleltem őket, mire Patrik két szellemre mutatott.

A sorokból előlépett a két kiválasztott, megragadták a karom, és felemeltek a levegőbe.

Ők maguk átszálltak a köveken, míg én az egyetlen kijáraton távoztam az üregből.

     Utánunk persze följöttek többiek is, de nem ez az érdekes, hanem az, amilyen látvány tárult elém odafönn.

Több száz szellem vett bennünket körül. Bár kissé áttetszettek, még így is látszott, hogy ugyanolyan középkori ruhát viselnek, akárcsak a többiek. És szinte mindenkinek volt egy párja.

• Ők mind annak a démonnak az áldozatai? – kérdeztem, és végignéztem a nem túl barátságos arcokon.
• Igen – felelt az egyik szellem, miközben odalentről is lassan szállingózni kezdtek a szellemek.

Mikor mind felértek Patrik mellém lépett, s így szólt:

• Sikerült áttérítenem őket. Most a te oldaladon állnak – végignézett a tömegen.

Vele együtt én is átfutottam az arcokon. Nem tűntek túl lelkesnek a szellemek.

• Biztos ez? – néztem Patrikra.
• Persze – bólintott.

Azonban az állításával ellentétben a szellemek kételkedtek bennem, s néhol a bizalmatlanság mellett a félelem és a harag egy kis szikrája ott csillogott.

Egyáltalán nem bíztak bennem, s ez nyugtalanító tényező volt.

     Senki és semmi nem harcolhat bizalom nélkül. Hisz ha meg kéne menteni valakit, akkor talán nem segítenek. Vagy esetleg átpártolnak Muscához, aki már annyi dologgal tömte tele a fejüket, hogy inkább neki hisznek. Ez veszélyt jelentett.

     Elhatároztam hát, hogy teljes egészében a saját oldalamra fordítom a csapatot, hisz több száz évvel ezelőtt ők is a gonosz ellen harcoltak. Miért ne küzdenének most is a jó oldalán?

     Előre léptem, mire a hátam mögött hagyott űrt rögtön szellemek töltötték be. Így lehetett az, hogy egy egyméteres körben álltam, s mindenki rám figyelt.

• Ti, kik egyszer az őseim mellett harcoltatok, most haragszotok rám. Látom… és értem az okát – kezdtem, s járkálni kezdtem, hogy mindenki halljon.

Hát figyeljetek! Elmondom, ha nem értitek, miért! Muscától tartott Zelma és Benjámin. Féltek, hogy majd, mint démon visszatér, talán veletek együtt. Ezért zártak be titeket a kövek alá, hogy nehogy megtörténhessen

• ez… És bár Musca kiszabadított, még itt vagytok. Miért? – álltam meg egy pillanatra, és körbenéztem.

A tömegen végigfutott a halk moraj, s mindenki erősen gondolkodni kezdett.

• Miért? – kérdeztem újra, mire halk suttogásra lettem figyelmes.
• Bea! Ne tedd ezt! – Patrik próbált kikászálódni a tömegből.

Türelmetlenül, idegesen próbált kikászálódni a tömegből, de nem sikerült neki. Gyorsan folytattam hát, nehogy megakadályozhasson.

• Azért, mert még dolgotok van itt… Segítsetek nekem, és elengedlek titeket. Mit az őseim nem tettek meg, én igen. Csak segítsetek, és elmehettek. Harcoljatok újra a jó oldalon! Ne legyetek a gonosszal! Nem éri meg… Hát mit választotok? – kérdeztem, mire síri csönd ült a szellemekre.
• Mi a válaszoltok? – kiáltottam újra, mire Patrik kikászálódott a tömegből, és kétségbeesve tekintett körül.

Hirtelen az első sorokból egy fiúhangot hallottam, s egy magasba röpülő öklöt láttam.

• Éljen Zelma és Benjámin!

Követve a példáját mindenki éljenezni és tapsolni kezdett.

• Te, boszorkány! Tényleg benned van az őseid ereje – mosolyodott el megkönnyebbülten Patrik.
• Miért mondod ezt? – nevettem én is.
• Ők is így buzdították a harcosokat, hogy lelkesen induljanak a harcba – magyarázta, s végignézett a felajzott csapaton.

13. fejezet

     Az első feladatunk az volt, hogy megkeressük Muscát, Bernátot és Alexet, akik titokzatos módon tűntek el a tisztásról.

Patrik állítása szerint legalább kétszáz iker volt jelen, így tízes csoportokat alkotva húsz csapat indult a keresésükre.

     Az enyémben pontosan megoszlottak az erőhatárok. Rajtam kívül négy lány, és öt fiú alkotta a csapatot.

Köztük csak én viseltem feketét, ami nekem már megszokott volt, nekik azonban nem.

Emiatt elegyedtem szóba az egyik lánnyal, akiről igencsak érdekes dolog derült ki.

     Éppen az erdő közepén jártunk, s még a csoporton belül is külön-külön kutakodtunk, hátha többre jutunk.

Egyszer csak odajött hozzám az egyik szellemlány, és így szólt:

• Miért vagy tiszta feketében?

Csodálkoztam a kérdésén, de azért megálltam és válaszoltam.

• Nálatok gondolom csak a gonoszak viseltek feketét.

Tovább indultam, ám ő jött velem.

• Általában – válaszolt előbbi kijelentésemre.
• Nálunk itt ez sok mindent mutat. Lehet gyász, harciasság és igen lehet a gonosz színe is. De én azért hordom, mert ebben nem látnak annyira a sötétben, mintha például rikító zöldben lennék – magyaráztam.
• Nálunk először Marcell viselt feketét. Aztán mi is átvettük ezt a szokását. Ezért lettünk démonok – sóhajtott a szellemlány.

Nem feleltem semmit. Nem szerettem volna hirtelen felindulásból Muscának hívni Muscát, amikor a lány Marcellnek nevezte.

     Ezután tovább kezdtem keresni, ő meg jött velem, és segített. Egy kis idő után azonban megszólalt, és igencsak meglepett.

• El akarod pusztítani őt? – kérdezte halkan.
• Hát… azt hiszem, nincs más választásom – feleltem, s kezdett gyanússá válni a szellemlány.
• Nem lehet sehogy sem elkerülni? – kérdezte, mire ránéztem, s láttam, hogy szomorú és kétségbeesett az arca.
• Miért akarod ezt? – tudakoltam kíváncsian.

Nem felelt semmit, csak lehajtotta a fejét, és egy pillanatra behunyta a szemét.

Ez a viselkedés sokat elárult, rögtön rájöttem a titok nyitjára.

• Te szerelmes vagy Muscába! – kiáltottam, amikor világossá vált minden.

A lány meglepetésében szétnézett, hogy észrevett-e valaki, amit mondtam.

     Látva, hogy senki sem nézett felénk, fellélegzett, igazat adott nekem, majd megmagyarázta a dolgot:

• Nagyon régi történet ez. Még életünkben egy párt alkottunk. De miután Zelma és Benjámin bezártak a kövek alá, minden véget ért. Ő csak a bosszúra gondolt, mindent mi szép volt az életben elveszettnek hitt. Így vált démonná.

Megdöbbentőnek és szomorúnak tartottam a történetet.

Viszont a história egy jó tervet jutatott eszembe, melynek egyik szereplője az, az óta kutatótársammá vált lány volt.

     Még mielőtt ecsetelhettem volna elképzelésem, a lány egy zöld markolatú tőrt húzott elő, melynek a nyele erősen foszforeszkált, s egy felirat is volt rajta, melynek jelentését nem tudtam:

„Á téllyénél flyétyé, éccény á typscény séklyíl.”

     A lány szétnézett, és óvatosan, hogy senki se lássa, átadta nekem a kést.

• Ha végképp nincs remény, ezzel végezz vele! Csak ez pusztíthatja el. Nincs más fegyver. A mágia sem lesz elég.

Elvettem a tőrt, s újra elolvastam a feliratot.

• Mit jelent ez? – tudakoltam.
• Azt, hogy a szellemek élete ebben a tőrben rejlik… Marcell, Benjámin és Zelma készítette egy öreg mágussal, amikor a démon megszállta a szigetet. Marcell a halálba is magával vitte. Miután démon lett, nem törődött vele, így magamhoz vettem – mesélte, mire nekem az otthon talált ezüstös kés jutott eszembe.
• Otthon egy ezüstös kést találtam. Vérrel volt ráírva, hogy ítty váhol, ítty nasadzól. Aztán meg wfgyétyél. Végül az írás eltűnt. Mi ez? – tudakoltam.
• Marcell tőrje. A vér a veszedelmet jelentette. Az írás pedig azt jelenti, hogy itt vagyok, itt maradok, a következő pedig végetek – magyarázta.
• Hát figyelmeztetett – fordultam el csodálkozva, de az után rájöttem, hogy ez jót jelent.
• Mi az? – tudakolta a lány.
• Talán nem kell megölnünk – fordultam vissza -, talán még visszahozhatjuk a jó oldalra.
• Valóban? – mosolyodott el reménykedve.
• Van még esélyünk. Mond csak! Milyen nyelv ez? – érdeklődtem bizakodva.
• Egyszerű diáknyelv. Csak az ABC-ben kell egy betűt előre lépned, és már ki is rakhatod a szót. Például: alma, ályná. Érted? – magyarázta, miközben elmutogatta a lépéseket.
• Világos… Figyelj csak! Van egy tervem – mondtam, s halkan ecsetelni kezdtem a rajtaütés részleteit.
  

       Ha Muscában tényleg rejlett még jó, s észrevétlenül, tudat alatt próbált felülkerekedni a gonoszon, a terv tökéletesnek mondható. Ha viszont már teljesen átpártolt a gonoszhoz… Baj van!