10. fejezet

     Az út tele volt halállal, vérrel, fájdalommal. Halott ikrek feküdtek lépten-nyomon. Minden utcában, minden fa alatt, a tóparton, a fáklyák között.

Az élők pedig egymást üldözték. Mindenhonnan kiabálást hallottunk, sikítás hasította át a levegőt minden pillanatban.

     A félelem, ami azóta tombolt a városban, hogy Márk és Misi megölték egymást, mind jobban nőtt, ahogyan csökkent Grossgeminei népessége.

Reszkettek a fák, a bokrok, a házak falai, az állatok, kiknek tudata csak annyit fogott fel az egészből, hogy baj van.

     Óriási vész pusztított a városban. Olyan volt ez, mint a pestis, a fekete járvány, amely millió áldozatot szedett. Mert arról sem tudtad, hogy hol, és mikor csap le rád. Félhettél, mert sejtelmed sem lehetett, hogy ki a következő: te, a testvéred, vagy mindketten?

     Bennünk is gyúlt a rémület lángja, az emésztő tűz nem is tűnt olyan távolinak. De le kellett győznünk, el kellett

oltanunk a legkisebb szikrát is, mely tovaterjedve előidézhette a pusztító pánik tüzét.

Bátornak kellett lennünk, hogy legyőzzük Muscát.

     Végül elértük az erdőt. Lelassítottuk lépteinket, s úgy indultunk felfele a gyalogösvényen.

Csendben voltunk, nem szóltunk semmit. Csak a szél susogott a fák között, s szaladozott a vastag törzsek között.

     Az ösvény olyan idegennek tűnt akkor, mintha nem is a mi jó öreg erdőnkben sétáltunk volna.

Minden veszedelmet takart. A fák levelei, a kavicsok, melyek oly hanyagul fetrengtek a talajon, a föld rögei. Az állatok, kik osonva jár-keltek az erdőben, a baglyok, kik éjszakánként huhogva „dallamosították” az erdő nyugodt csendjét.

     Nem sokáig sétálgattunk olyan csöndben, mert hamarosan elértük a tisztást.

A kövek még a sötétben is olyan érdekesen fénylettek, azzal fehéres szürke fémfénnyel, mint nappal. Már messziről láttuk őket.

     Közelebb léptünk. A patakra pillantottam, amely eltűnt a sziklák alatt, majd újra felbukkant.

Nem értettem, hogy hova tűnhet, azután hogyan képes ismét felbukkanni, hiszen a patak nem folyik felfele!

     Továbbindultam, s feltűnt az a négy fa, amelyet a négyes fogat hasított fel késeivel. Még a sötét sem leplezte a mély bevágásokat.

A fák közül ahhoz léptem, amelyet a harmadik fiú sebzett meg.

     A pillangókés mély bevágást hagyott rajta. S ez a „sebhely” majdnem az én vesztemet is okozta.

Megérintettem a „sebet”, s visszaemlékeztem az eseményekre. Az egyenletes dobásokra, a tökéletes, már-már félelmetes összhangra, amikor olyan egyszerre pörgették és ragadták meg késeiket.

     Még mindig féltem attól, ami már nem árthatott nekem. Szinte éreztem, ahogy újra megvág a tőr az átok által, s ennek a következménye…

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, aztán még egy.

     Felnyitottam a szemem, megpróbáltam elűzni a szörnyű emlékképeket.

Váratlanul egy kéz érintette meg a vállam. Hátrafordultam, s láttam, hogy Alex méregeti az arcom. Aztán látva, hogy könnyek peregnek le a szememből, vigasztalóan megölelt.

• Már nem bánthat – suttogta halkan.
• De visszatérhet. Lehet, hogy a kómával nem halt meg az átok – feleltem, s újabb kövér könnycseppeket indítottam útnak.
• Mi megvédünk. A bátyád, meg én – nyugtatott.
• Mégis kísért a félelem – fejeztem ki magam költői módon, amin magam is meglepődtem.
• Csak bízz bennünk! Bízz bennem – mondta, s utána csendben maradt.

Én a vállára hajtottam a fejem, behunytam a szemem, s kicsit megnyugodtam. Örültem neki, hogy ő is velünk van.

     Egy kis idő múlva aztán kinyitottam a szemeimet, s egyenesen benéztem az erdőbe, a fák közé, ahol megpillantottam egy alakot.

Vörösen izzott a szeme, fekete köpenye fékezhetetlenül lobogott, pedig a szél is lecsendesedett.

     Talán a düh, a bosszúvágy, s az évek alatt felhalmozódott gonoszság és gyűlölet áramlott annyira belőle, hogy meglengette még a köpenyét is.

Musca állt a sötétbe burkolózva, csendesen, mint a néma fák, s mégis hangosan, a gonoszsága miatt. Tudtam, elérkezett a harc ideje.

11. fejezet

     Figyeltem őt, egyenesen a szemébe néztem. Ő viszont nem mozdult. Némán állt a sötétben, szemeiben lángolt a tűz.

• Itt van – súgtam Alexnek, s felemeltem a fejem, de a tekintetemet továbbra is Musca irányába szegeztem.
• Menj, szólj a bátyádnak! – engedett el, de ellenkezni kezdtem.
• Ne! Inkább te szólj neki – kértem, s folyamatosan Muscát bámultam.
• Miért? – kérdezte értetlenkedve.
• Csak menj! – vesztettem el hirtelen a türelmem, de nem kiabáltam.
• Jól van – sóhajtott Alex, és elindult.

Én ott maradtam, és továbbra is szemmel tartottam a bosszúálló démont.

Hirtelen egy fuvallat érkezett, egyenesen felőle. Körbejárt engem, majd átadta nekem Musca üzenetét.

• Tudom, hogy tudod a titkot – hallatszott – Dáqíó is beszámolt mindenről.
• Nem Dáqíó, hanem Patrik a neve – mondtam halkan, mire Musca maga szólalt meg:
• Démon lett. Már több mint ezer éve azzá változott.

Ezzel egy lépést tett felém, de többet nem.

• Miattad! – erősítettem a hangom.
• Nem! Benjámin és Zelma miatt! Elengedhettek volna, de nem tették. Az ő hibájuk! – kiabált Musca felbőszülve, s újra lépett egyet.

Megütött a dolog, az őseimet emlegette. Benjámin és Zelma. Szép nevek. Olyan régiek, és még ma is használatosak.

     De nem az mért rám csapást, hogy róluk beszélt, hanem az, hogy még akkor is őket hibáztatta a történtekért, pedig a szellemet kellett volna, aki pusztítani kezdte a sziget lakosságát az ő idejükben.

Ha az a démon nincs, akkor Musca és az őseim békében, barátságban maradnak. És Muscáéknak nem kellett volna itt maradni, nem lett volna az a sok áldozat, sokan még ma is élnének.

     Fel is háborodtam ezen, s ezt közöltem is a démonnal:

• Ne hibáztasd azokat, akik védték ezt a helyet! – tiltakoztam, s mérgemben én is léptem felé egyet.
• De miért zártak be a sziklák alá? Miért nem mehettünk el innen? Mit akartak ezzel elérni? – kiáltott Musca magából kikelve, ám szomorú hangon.

Haboztam, nem tudtam a választ pontosan megfogalmazni. A következőképp feleltem:

• Hogy megvédjék a szigetet tőletek. Hogy, nehogy… visszatérjetek – tagoltam óvatosan, mert tartottam a reakciótól.
• Hogy tőlünk védjék meg? Hiszen ott voltunk, és harcoltunk mindannyian! Mitől akarták megvédeni Geminit? – kiáltotta türelmetlenül, és újra lépett egyet.
• Démonok lettetek. Szerinted mégis miért féltették a szigetet? – kérdeztem egyre bátortalanabbul.

Musca nem válaszolt a kérdésre, és csak nézett rám, azzal a lángoló vörös szemével. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de nem számítottam semmi jóra.

     Ahogy ott álltunk szemtől szembe, arra gondoltam, hogy milyen jó is, hogy nem vagyok egyedül. Ekkor azonban egy árnyékkal borított gondolat szállt meg: hol a bátyám és Alex. Tíz perce volt már legalább, hogy elküldtem Alexet Bernátért, de még mindig nem jöttek.

     Idegesíteni kezdett a dolog, de nem mutattam ezt kívülre, legalábbis megpróbáltam.

• Ha az őseiden nem is állhatok bosszút – kezdte, miközben elindult felém-, rajtatok leverhetem a számlát!

Ezzel odaugrott hozzám, és megragadta a csuklóm.

• Tessék? – riadtam meg, s rájöttem, nem ért semmit az egészből.

Semmit a védekezésről, az őseim okairól, hogy miért féltette Zelma és Benjámin a szigetet. Az a buta szellem semmit sem értett. Ráadásul a két felesküdött őrzővédőm sem volt sehol.

     Pánikba estem, nem tudtam, mit tegyek. Persze azt a gonosz Muscát nem foglalkoztatta ez, ahogy semmi sem, ami velünk volt kapcsolatos. Csak a bosszújával törődött.

Rántott rajtam egyet, de mielőtt elmozdultam volna a helyemről, kiáltást hallottam a hátam mögül.

• Bea! – a bátyám hangja volt az.

     Hátrafordultam, a csuklómat azonban továbbra is Musca szorította.

Bernát és Alex elindultak felénk, de hogy oda is érjenek hozzánk, azt már „nem értem meg”, mivel Musca egy újabb rántására elmozdultam, s egy igencsak puha, rozoga helyre álltam, ami pár másodpercen belül be is szakadt.

• Bernát! – kiáltottam ijedtemben, de már lenni is voltam az üreg mélyén.

Körbenéztem, de csak a sötétséget láttam. Sem elemlámpa, sem gyertya nem volt nálam, hisz nem készültem semmiféle lyukba esni, odakintre meg elégnek láttam a holdfényt is.

     Felálltam, s tapogatózni kezdtem a sötétségben. Így vakon vizsgálódva rádöbbentem, hogy a lyuk korántsem szűk, sőt nagyon is tágasnak mondható. A kezem alatt pedig nem is földet tapintottam, hanem valami nedves kőféleséget.

Mintha egy barlangba csöppentem volna.

     Tovább haladtam, mikor valami szilárd, puha, mégis könnyű anyagba ütköztem.

Egy pillanatra megtorpantam, majd óvatosan leguggoltam. Odalenn folytattam a keresgélést.

     Meg is érintettem az előbbi tárgyat. Valamilyen textil volt, éreztem a tapintásán. Óvatosan meg is ragadtam, s úgy kezdtem vizsgálgatni: vakon.

Olyan érdes tapintású, hosszú ruha volt, melynek a csuklyáját is kitapintottam.

Legelőször egy egyházi barát jutott róla eszembe.

     Ekkor az irodalom órán tanultakon kezdett járni az eszem, ami aztán ki is segített ebből a helyzetből: némileg.

Tanultuk, hogy létezik egy olyan közmondás, amely így szól: „Körmére ég a munka.”

     Ez azt jelenti, hogy régen a papok az ujjukra tettek egy gyertyát, például ha másoltak, és ezt meggyújtották. Ha a gyertya leégett, sütni kezdte a körmüket, mitől gyorsabban írtak, hogy kész legyen.

     Úgy gondoltam, ha az valóban egy egyházi személy ruhadarabja, akkor kell, hogy legyen nála egy gyertya.

Keresni kezdtem hát, mikor egy aprócska zsebben ráleltem a keresett tárgyra.

Nagyon örültem, hogy a szerencse mellém pártolt, ám egy akadály még mindig előttem állt: Hogyan gyújtsam meg?

     Nekidőltem a „falnak”, úgy törtem tovább a fejem. Támaszkodván a kőnek fura szag csapta meg az orrom.

Kicsit hasonló a gyufáéhoz, mégis más.

Szimatolni kezdtem, s arra a meglepő eredményre jutottam, hogy ilyesmi aromát a kémia órán éreztem utoljára, mégpedig akkor, amikor a foszforról tanultunk.

     Bár ennek az elemnek „önállóan” nincsen szaga, a vegyületeinek annál inkább. Ez annyiban jelentett jót, hogy a foszfor rendkívül gyúlékony, főleg a fehérfoszfor.

Hallottam, hogy régebben ebből az anyagból készült a gyufa, ami bármin végighúzva meggyulladt, sőt, nagy meleg hatására is égni kezdett.

     Ha pedig egy ilyen vegyület, vagy legalábbis hasonló található a kőfalon, akkor meg tudom gyújtani a gyertyát, és megvilágosodik a barlang.

Azonban nem tudhattam biztosra, hogy mi van a köveken, hisz ha fehérfoszfor is, ami már szobahőmérsékleten vígan ég (magától), nem gyulladt meg, mert, legfeljebb ha tíz fok volt odakinn.

     Gondolkodni kezdtem hát, hogy mit tegyek. Úgy véltem, rákenem valamire a falon található anyagot, aztán valamihez hozzádörzsölöm. Ha meggyullad, akkor valóban foszfor ékeskedik a köveken, ha nem, akkor nagy bajban vagyok.

     A terv tökéletesnek tűnt, már csak egy dolgot kellett kitalálnom, hogy mi a csodára kenjem fel.

A sötétben kutatni kezdtem a szememmel, de nem láttam semmit. Csak egy helyre tévedt csöppnyi fény, a helyre, ahová földet értem. A hold ugyanis sütött, akárhogy is takarták a sűrű lomlevelek.

A földet érésem színhelyén pedig elszóródva hevertek a kisebb-nagyobb ágak, melyek velem együtt lecsúsztak a gödörbe.

• Köszönöm Istenem! – lélegeztem föl, s hálálkodva néztem a gallyakra.

Rögvest oda is mentem, magamhoz vettem két megfelelő nagyságút. Az egyikre a falon lévő vegyszert kívántam kenni, a másikkal dörzsölni akartam a remélhetőleg foszforos ágacskát.

     Odaléptem a falhoz, az egyik kezemet a kövekre tapasztottam, és óvatosan végighúztam rajtuk, nehogy mégis égni kezdjem a kezem alatt. Szerencsére ez nem történt meg, így felvihettem a gally tetejére.

Ezután pedig összedörzsöltem a két ágacskát, és reménykedtem, hogy szerencsém lesz, és Fortuna nem hagyott el időközben.

     Hál’ Istennek meggyulladt a gally, s ennek hatására a másik is. Ezután már csak a gyertyának kellett égnie, hiszen a fa gyorsan elég, foszfor ide, foszfor oda.

Elővettem hát a gyertyát, s meggyújtottam a kanócot. Az égő gyertyát ezután letettem az üregnek abba a szegletébe, amely elég közel volt a „leszállási helyhez”. A két ágacskát pedig a másik oldalba dobtam le.

     A három fényforrás nagy világosságot csinált, aminek nagyon is örültem. Így már kereshettem a kiutat.

Először is azon kezdtem törni a fejem, hogy az eredeti bejáraton kiszabadulhatnék-e valahogy?

     Méregetni kezdtem az apró nyílást, s úgy véltem nagyon magasan van. Mégis ez tűnt az egyetlen esélynek, hogy kiszabadulhassak.

Aztán egyszer csak valami zaj ütötte meg a fülem, de csak egy pillanatra. Nem is törődtem vele, azonban pár perc múlva újra halottam.

     Kezdtem furcsállni a dolgot, mi csaphat zajt abban a kis üregben. Fülelni kezdtem, miközben úgy tettem, mint aki erőteljesen gondolkodik azon, hogy hogyan szabaduljon ki.

     A hangok a hátam mögül érkeztek. Halk, reccsenő hangfoszlányok voltak, mint amikor valaki az erdőben tapossa a gallyakat.

Néha egy-egy élesebb zörej is érkezett mögülem. Amolyan csörgés, mikor a kardok összecsapódnak, vagy a vasból készült tárgyak valaminek nekicsapódnak.

     Ekkor már nagyon kezdett gyanússá válni a dolog, tehát lassan megfordultam, s nem akartam hinni a szememnek.

Egy hatalma, ocsmány, elsárgult csontváz állt előttem. Állkapcsa széles vigyorra húzódva, kezében kardot tartott.

A halálfélelem kerülgetett.