8. fejezet

     Egy fának dőlve, ülve ébredtem. A pulóverem ujja lehajtva pihent a karomon, a kabátom az ölemben feküdt.

A vállam egy cseppet sem fájt, és a pulóverem sem tűnt véresnek. Mintha az átokkal együtt a folt is eltűnt volna.

     Feltűrtem a garbóm ujját, hogy ellenőrizzem a sebhelyet. Tiszta volt, semmi vér, a kötés kicserélve.

Megnyugodtam, hisz ez azt jelentette, hogy Patriknak sikerült leszednie rólam az átkot.

     Miután megnyugtattam magam, leeresztettem a garbóm ujját, és felálltam. Felvettem a kabátomat, s azt tapasztaltam, hogy nem fáj a karom. Ez ismét boldogsággal töltött el.

     Azután körbenéztem. Egy fa alatt álltam, a fűben, előttem a hosszú út helyezkedett el, melyből kis utcácskák nyíltak.

Elfordulva egy nagy részen a „föld” tükrözte a csillagokat és a holdat, ami azt jelentette, hogy a tó ott volt tőlünk nem messze.

     Amikor pedig megfordultam, láttam, hogy a hegy lábánál állok, s előttem már az ösvény a húzódik, amely bevisz az erdőbe.

• Hát felébredtél? – kérdezte valaki mögöttem.

Hátranéztem, s Patrik arcát pillantottam meg.

• Igen… Köszönöm, hogy megmentettél – fordultam meg – Honnan szereztél új kötést? – tudakoltam, mire ő az útról lejött az ösvény kezdetéhez.
• Milán barátunk adott. Bár először azt hitte, hogy bántani akarlak, de aztán elmagyaráztam neki mindent, és bőszen segített is – nevetett.
• És Miki észhez tért már? – valószínűleg már talpon van.
• Aha. És miért hoztál ide? – kérdeztem kíváncsian.
• A tisztás az erdőben van. Így rövidebb az út – magyarázta, de aztán hirtelen elkomorodott.
• Mi a baj? – érdeklődtem én is elkomolyodva.
• Nem mehetsz egyedül. Emlékszel még arra, amit mondtam? Nem csak te kaptál az erőből, hanem a bátyád is – nézett rám, miután dobbantott egyet dühösen a lábaival.
• Igen? – emeltem rá a tekintetem.
• Nélküle nem fogod legyőzni Muscát. Túl erős – mondta, mire megértettem a célzását.
• De nem keverhetem bajba Bernátot! – tiltakoztam, és elfordultam tőle, vissza az ösvény kezdetéhez.
• Annál nagyobb veszedelem nem is leselkedhetne rá, mint ha egyedül indulsz a harcba – ellenkezett Patrik.

Ezzel megértettem, hogy így is, úgy is bajba keverhetem. Ha egyedül megyek, és Musca végez velem, ő is meghal.

Ha viszont velem jön, akkor is veszélyben van.

     Be kellett látnom, hogy a bátyám nélkül tényleg nem megyek semmire, akárhogy is szeretnék. Nem szakadhatok el tőle, mintha nem is létezne, hiszen az ikertestvérem, és ketten osztozunk az őseink erején is.

Nem hagyhatom állandóan faképnél, pusztán büszkeségből. Nem lehet örökké hősködni, önállónak lenni, ha ez másoknak rosszat vagy éppen halált jelent.

     Rájöttem, hogy a bátyám nélkül már talán rég halott lennék, s hogy szükségem van a segítségére. El is határoztam, hogy hazamegyek érte, és soha nem szököm el többé előle.

• Igazad van. Csak együtt nyerhetünk. Indulok is, és idehozom. Te pedig akkor segíts nekem, Patrik! – vidultam fel.

A fiú bólintott, mire én kikerültem, és szaladni kezdtem a holdvilágos úton.

     Egész feldobódtam attól, hogy a testvéremben is létezik az a bizonyos erő, amely bennem, s együtt harcolhatunk azért, amiért egyszer az őseink is. A szigetünkért, ahol születtünk, s ahol élünk.

9. fejezet

    A kis utcák képe elmosódott a szememben, csak az utat látta magam előtt, melyet a holdvilág és a csillagok világítottak meg.

Sohasem szerettem az éjszakát, főleg nem az utcai világítást, viszont akkor egy sem égett, pedig éppen elkelt volna.

     Még szerencse, hogy a hold világított, különben semmit sem láttam volna.

Főleg akkor éreztem áldásnak a fényét, amikor megláttam az utcán jövő két alakot.

Barnát és Alex volt, felismertem őket már messziről.

     Úgy tűnt, keresnek valakit, valószínűleg engem. Nekem csak az volt a furcsa, hogy Bernát olyan furcsán járt, mint aki abban a minutában össze akar esni, Alex meg folyton magyarázott valamit.

     Le is lassítottam a lépteimet, s az árnyékba húzódva figyeltem az eseményeket.

Ahogy közeledtem feléjük, egyre jobban kitisztult a kép, s rájöttem, hogy Bernát azért jár olyan furcsán, mert ideges és sír.

Mellette Alex szónokolt, próbálta nyugtatni, de az ő arca is könnyes volt.

• Mi a csuda lelte ezeket? – csodálkoztam, és megálltam.

Megvártam, amíg elérnek, és továbbra is az árnyékba húzódva indultam el, velük párhuzamosan.

     Láttam, ahogy Bernát néha a szeméhez nyúl, letörli a szeméről a könnyeket a kabátja ujjával, majd mintha a földhöz akarná csapni őket, belevág az öklével a levegőbe.

     Mindeközben Alex néha kitárta a kezeit, s azt magyarázta, hogy nincs értelme ennek az idegeskedésnek.

Persze, közben szinte teljesen ugyanazt csinálta, mint a bátyám. Törölgette a szemeit, és néha, amikor a testvérem nem látta, idegesen belerúgott egy-egy kavicsba.

     Aztán egyszer csak megelégelte a folytonos prédikálást, megállt, és dühösen tekintett Alexre.

• Azt mered mondani, hogy ne sírjak? A húgom halott, de én élek! – kiabálta.

„Micsoda?” – lepődtem meg, és már úgy voltam vele, hogy előlépek, amikor Alex újra beszélni kezdett.

• Csak nyugodj le! Nincs értelme…
• Mi? Te mered azt mondani, hogy nyugodjak le, amikor te is siratod, mert szereted? Te mondod, aki jobban szereti, mint az összes barátja együtt véve, engem is beleszámítva? – kiáltott, mire Alex is összeszedte a hangját, de csak suttogva beszélt.
• Éppen ezért nem figyelmeztetem a mocskot, hogy jövök. Halkan járok, aztán lecsapok. Megbosszulom a halálát.

Engem meglehetősen kiakasztott a dolog. Úgy gondoltam, nincs is értelme tovább várnom, előléptem a fák árnyékából, és csodálkozva tekintettem rájuk.

• Még ilyen két bőgőmasinát, mint ti! – kiáltottam, mire felém tekintettek.

Az arcukról olyan hihetetlenséget olvastam le, mint még soha. De miért hitték, hogy meghaltam?

• Hát ez nem igaz! Ha meghal is, feltámad! – kiáltott a bátyám, és kitörő örömmel megölelt.
• Én is szeretlek, de szeretnék életben maradni. Mi történt? – tudakoltam, és megpróbáltam enyhíteni a bátyám hirtelen ölelésén.
• Csak az, hogy élsz hugicám, csak ennyi – mosolygott Bernát, és elengedett.

Ekkor azonban Alexre jött rá az ölelhetnék, de ő szerencsére nem volt olyan kitörő, mint a bátyám, csak simán megölelt, egy nagy sóhaj kíséretében.

• Hál’ Istennek élsz.

„Ez tényleg szerelmes belém!” – gondoltam, és örültem, hogy akadt egy titkos hódolóm.

     Pár perc után elengedett, és mélyen a szemembe nézett. Fél szemmel Bernátra pillantottam, aki igencsak gyanakvóan tekintett hol rám, hol Alexre.

• Most elmondanátok, hogy mi történt? – szakítottam ki mindkettőjüket az álomvilágból.
• Ne mondd, hogy nem tudod! – csóválta a fejét Bernát, miközben még mindig az a gyanakvó arckifejezéssel méregetett, aztán, mint egy őrző-védőszent, mérgesen nézett Alexre.
• Nem! – vontam magamra a figyelmét – Éppen a Virág utcában voltam, és egy szellemmel tárgyaltam – tiltakoztam, mire a két fiú türelmetlenül összenézett.
• Tudjuk. Mi is ott voltunk – bólogatott Bernát.
• És egy srác megvágta a karod, te elájultál. Aztán valamit mondott Milánnak, ő meg beszaladt a házba. Valami fehéret hozott ki – magyarázta Alex.
• Igen. Olyan középkori kinézetű valaki volt. A kötszerrel bekötötte a vállad. Aztán eltűntetek – helyeselt a bátyám.

Ekkor leesett minden. Azt látták, amint Patrik levette rólam az átkot. De eltűntünk? Talán csak nem jól emlékeztek?

• Eltűntünk? Hogy értitek ezt? – tudakoltam kíváncsian.
• Úgy, ahogy mondjuk. Miután bekötözte a karod, valamit mormolt, és hirtelen mindketten eltűntetek. Csak Milán és Miki maradt az utcán – mesélte Alex.

     Ekkor elmosolyodtam, hiszen én mindent tudtam, hisz átéltem. El is magyaráztam nekik, hogy ki volt az a középkori „valaki”, és miért vágta meg a karom.

     Az után elmondtam, hogy kik is voltak ők valójában, és miért ez a bosszúvágy.

Persze a történet végén megvilágosulva lélegeztek föl, hisz rengeteg rejtély nyert értelmet.

• Miért nem kérdeztétek meg Milánt, hogy mi történt? – érdeklődtem.
• Eszünkbe sem jutott. Rögtön azt hittük, hogy rosszat akart az a srác, és már úgy gondoltuk, hogy meghaltál – sütötte le szégyenkezve a fejét a bátyám.

A kis pesszimisták! Nem olyan könnyen kerülök én, ám el erről a világról. Meg amúgy is! Akkor már te sem

• élnél – csóváltam a fejem, s elmosolyodtam a butaságukon.

Ők is elnevették magukat, hisz igazam volt. Ha gondolkodnak, nem csak képzelődnek, akkor nem kellett volna megint feleslegesen magyarázkodni, és könnyeket ejteni.

• Eredetileg érted jöttem – komolyodtam el, és a testvéremre néztem.
• Értem? – nézett fel hitetlenkedve.
• Patrik azt mondta, hogy csak együtt győzhetünk. Az ősök ereje kettőnkben oszlik el. Csak együtt lehet sikeres a harc – magyaráztam halkan, mire csodálkozóvá vált a bátyám két szeme.
• Biztos ez? Nem akarsz most is egyedül nyerni? Most az egyszer? – kérdezte gyanakodva.
• Sok dologra rájöttem fél órával ezelőtt – lopva Alexre néztem, aztán újra a testvéremre – Nincs értelme örökké menekülni a segítség elől. Úgysem megyek semmire nélküled – mosolyodtam el újra, mire Bernát is megenyhült.
• És velem mi lesz? Nélkülem nem mentek sehova. Megígértem, hogy segítek – lépett közénk Alex.
• Mit is érne az ember egy ilyen barát nélkül? – borzoltam meg a haját, mire félig hosszú frufruja belelógott a szemébe.
• Nem is tudom! – nevetett, majd félresöpörte a haját.

Ekkor Bernát lépett színre, és büszkén, mint egy vezér kezdett irányítani bennünket. Még Alexet is, pedig ő egy évvel idősebb volt nála.

• Indulás! – kiáltott, mire mind a hárman szaladni kezdtünk.

Az erdő felé vettük utunk, ahol életünk eddigi legnagyobb harca várt ránk.