15. részlet
Alida 2013.10.23. 13:53
7.fejezet
A lépcsőn szaladtam felfelé. Kezemet erősen szorítottam a sebre, mégis mind jobban vérzett.
Egyenesen a fürdőszobába siettem, a kis üvegszekrényhez, mely a falon helyezkedett el.
Kötszert vettem elő, majd kibújtam a kabátból, az ingemnek azt az ujját levettem, mely alatt a sebzett karom rejlett. A vágás mély volt, és nagyon csúnya.
Egy törölköző sarkát kicsit benedvesítettem, s letöröltem a seb környékét.
„Le kellene fertőtleníteni” – gondoltam, s újból kinyitottam az üvegszekrényt.
Jódot emeltem le a polcról, s letisztítottam vele a sebhely környékét.
Mikor ezzel így kész voltam, a szennyesbe dobtam a véres törölközőt, s a kötszerrel óvatosan körbetekertem, majd rögzítettem a vágás helyét. Azután visszahúztam a blúzom ujját. Kész lévén nagyot sóhajtottam.
Istenem, most mit tegyek? – hunytam le a szemem, majd kimentem a fürdőszobából.
Odakinn a szobámba vettem az irányt, ám még mielőtt beléptem volna, eszembe jutott a bátyám birodalma, tele fegyverekkel.
Más utat választottam hát, s Bernát szobájába mentem, a sajátom helyett. Lassan beléptem, nehogy valami meglepetés érjen. Hál’ Istennek a szoba üres volt, csak a falat lepték el a harceszközök: tőrök, kardok, pillangókések, viperák, s egy nyílpuska, amit nagyon nagy becsben tartott.
Odaléptem a „fegyverraktárhoz”, s végigmértem a készletet. Az ép kezemmel egy tőrért nyúltam, s leemeltem. Szememmel végigfutottam az élén, majd az asztalra tettem.
Ezután elvettem a nyílpuskát, a hozzátartozó nyilakkal együtt. Csupán tekintetemmel, megvizsgáltam a hegyeiket.
-
Sajnálom – sóhajtottam, s a tőrrel együtt kivittem a szobából, át a saját birodalmamba.
Itt a szekrényhez léptem. Egy sötét garbót, és egy sokzsebes, fekete nadrágot vettem elő. A pulóvert húztam fel a szakadt, véres ing helyett, míg a farmert a sokzsebesre cseréltem ki. Persze, mindezt nagyon óvatosan, mivel a karom igencsak sajgott.
Azután a bakancsot edzőcipőre váltottam. Ám az öltözködés terén még mindig nem voltam kész, mivel a szakadt kabátomat ki kellett cserélnem. Odakinn pedig nem tetszett valami jónak az idő.
A gardróbban kezdtem kutatni, méghozzá a vállfára akasztott holmik között. Azért itt, mert ideakasztottam be minden kabátomat, könnyen gyűrődő ruhadarabomat.
Kutatás közben ráakadtam egy hosszú, fekete bőrből készült kabátra, amelyet az óta nem használtam, mióta áttértem a szövetre. Akkor azonban nagyon jól jött.
-
De jó, hogy megvagy! – lelkendeztem, s leakasztottam a vállfáról.
Gyorsan felvettem, majd az asztalomhoz léptem, ahová a fegyvereket tettem.
A nyílpuskát az övemre akasztottam, a nyilakat tartó tegezt a vállamon áttéve a hátamra kaptam, míg a tőrt az egyik mély zsebbe rejtettem.
Mindezek után a saját fegyvergyűjteményemhez léptem, ahol ugyancsak sokféle eszköz volt megtalálható. Szinte
minden, ami a testvéremnél is, csak nálam hiányzott a nyílpuska.
Innen a legélesebb, és leghegyesebb kést emeltem le, s ezt is eldugtam egy mély zsebbe.
Nos, ekkor már késznek éreztem magam az indulásra, ám szó nélkül mégsem akartam távozni, akárhogy is evett a méreg.
Egy papírt és egy tollat kaptam hát elő a fiókból, s egy üzenetet kezdtem írni.
„Bernát, Alex!
Sajnálom, de nem vihetlek magammal titeket. Tudom, mit tervez Musca. Meg kell ölnöm, különben Gemininek vége. Ne keressetek! Ne kövessetek! Egyet tehettek értem: imádkozzatok, hogy ne legyen még nagyobb baj, mint van. Én is ezt teszem, magamban. És csak remélni tudom, hogy túléljük ezt a mészárlást.
Húgod; barátod: Beáta”
A levél befejeztével fogtam magam, és visszamentem a bátyám szobájába. Elővettem a nyílpuskát, egy nyilat helyeztem bele, annak hegyére pedig a levelet tűztem.
Arra a helyre céloztam, ahol a nyílpuska volt eredetileg, aztán lőttem. A nyíl a falba fúródott, a levéllel együtt.
Ezzel meglévén eltettem a puskát, és kimentem a szobából. Ekkor azonban a bejárati ajtó csapódása ütötte meg a fülem. Aztán lépteket hallottam a lépcsőn.
-
Miért pont most? – dobbantottam mérgesen, és gyorsan beszaladtam a szobámba, s behajtottam az ajtót.
Persze, egy kicsi rést hagytam, s onnan figyeltem, mikor mennek el. Épp időben, mert amint az ajtó bezáródott, Bernát és Alex felértek, s közben beszélgettek.
-
Tényleg nem figyeltünk rá eléggé. Csak reggel tért magához – csóválta a fejét Alex.
-
Igaz. Nem várhattuk volna tőle, hogy tartsa a tempót. Ráadásul még meg is vágta az a marha! Jogosan haragszik – sóhajtott a bátyám.
„Még szép, hogy nem ugrálok örömömben” – gondoltam magamban.
-
Amint megnyugszik, beszélünk vele – szólt Alex.
-
Nem tudom, mit tegyünk. Sérülten nem kényszeríthetem, hogy démont vadásszon – csóválta a fejét Bernát.
-
Igazad van – helyeselt Alex, mire bementek a bátyám szobájába.
„Nem kell engem kérlelni, megyek én magamtól, nélkületek” – gondoltam, majd kisurrantam a szobámból.
Halkan leszaladtam a lépcsőn, aztán ki a bejárati ajtón, az udvarra. Onnan az utcára szaladtam, s elgondolkodva néztem szét.
Végül is azt az utat választottam, amelyen jöttem.
-
Most elkaplak Musca! Megfizetsz mindenért! – mondtam elszántan, majd elindultam.
Futni kezdtem, először lassan, aztán amikor azt tapasztaltam, hogy nem vagyok rosszul, felgyorsítottam lépteimet.
Végigrohantam az úton, a hold volt az egyetlen fényforrásom. Az utcai lámpák mind vakon álltak az útszéleken, s egyikük sem kapta vissza szeme világát.
Pár percig szaladtam a néma, világtalan oszlopok között, mikor egy éles sikoly hasította át a levegőt. Egy fiú hangja volt. A közeli utcák egyikéből származott.
„Mi volt ez?”- tűnődtem ijedten, azután a hang irányába vettem az utam, hisz végül is, arra volt az erdő is. Én pedig oda igyekeztem. Hogy miért pont oda? Azért, mert az a hely tűnt a legalkalmasabbnak arra, hogy Musca és a többi szellem ott elbújhasson. Legalábbis, az én logikám szerint.
Lassan közeledtem a tóhoz, csak néha tettem futó lépéseket. Óvakodva figyeltem minden utcát, nehogy meglepetés vagy támadás érjen.
Aztán az egyik házsor mellett elhaladva újra hallottam a fiúhangot.
Megálltam. Hallgatóztam.
-
Megöllek, akárhol vagy is! – ordított valaki.
Ismertem a hangját.
Törni kezdtem a fejem a nevén, mert ott volt a nyelvemen, csak nem jutott hirtelen eszembe. Pedig az arca is ott lebegett előttem.
-
Gyere elő! Legalább most ne légy gyáva! – kiabált újra az illető.
„Ki az? Jaj, mi a neve?” – gondolkodtam, s közben néha-néha benéztem az utcába, a biztonság kedvéért.
-
Milán! Gyere elő, ha azt mondom! – üvöltötte magából kikelve a fiú.
A névre, ami elhagyta a száját, eszembe jutott a dühös srác neve. Miki szólongatta elég erős hangerővel a testvérét.
Róluk csak annyit kell tudni, hogy lelkes Forma1rajongók, általában véve jó fejek (kivéve, ha dühösek), és utálják az iskolát.
Nem magasak, de nem is törpenövésűek, olyan közepes nagyságúak. Hajuk barna, hosszú, majdnem vállig érő. Állandóan ingben járkálnak, akármilyen legyen is az idő.
Nos, Miki magából kikelve ordibált, ám Milán hangját nem hallottam, és látni sem láttam sehol. Legalábbis még egy ideig.
Pár perc elteltével rémülten szaladt ki a házuk ajtaján, s egyenesen felém tartott.
Nagyon ijedtnek, s kétségbeesettnek tűnt.
-
Mi történt? – kérdeztem az árnyékba húzva, hogy ne látszódjon, amikor odaért hozzám.
-
Miki meg akar ölni. Egy barna nyelű tőrrel szaladgál utánam. Azt sem érdekli, ha velem együtt ő is meghal. Nem tudom, mi van vele – lihegte.
Szavai Muscát jutatták eszembe, azonban a kés színe nem stimmelt. Musca áldozatai mindig ezüst nyelű tőrrel végezték ki egymást, nem barnával.
Ebből csak egy dologra tudtam következtetni, mégpedig arra, hogy Musca időközben kiengedte a démonokat, s azok már elkezdtek garázdálkodni az ikrek testében.
-
Michael észrevette, hogy kijöttél? – tudakoltam idegesen.
-
Nem tudom – válaszolt kissé lassabban.
-
Akkor, amíg fel nem tűnik, menjünk innen! – ajánlottam.
-
Rendben – helyeselt a mellettem álló fiú, s már indulni is akart, azonban meggondoltam magam.
Rájöttem, ha nem cselekedem, Muscával sem merek majd szembenézni. S ez igaz volt. A félelmet csak úgy győzhetjük le, ha szembenézünk vele. Miért? Mert, ha egyszer nyertél, akkor többé már nem árthat neked.
-
Várj! Egyszer úgyis megtalál… Keressük meg mi őt – mondtam, mire Milán felhúzott szemekkel fordult felém.
-
Megőrültél? Be akarsz menni az oroszlán barlangjába? Még téged is kivégez!
-
Okom van rá, hogy így tegyek – válaszoltam „homályosan”, mire Milán kétségbeesve és hitetlenkedve csóválta meg a fejét, de végül is velem tartott.
Szaladva indultunk a házuk felé: Virág utca 16.
Idegesek voltunk, féltünk, főleg Milán. Látszott rajta, hogy a háta közepére sem kívánja, hogy találkozzon a testvérével. Azonban ezt megpróbálta titkolni, s mint a védelmező őrangyalom, jött velem.
Nekem sem volt túlságosan nagy kedvem egy démonnal társalogni, azonban mentem, mert meg kellett tudnom, hogy ki foglalja Miki testét. S aztán ki is kellett üldözni onnan.
Elértük a házat. A kapu tárva-nyitva állt, úgy, ahogy Milán hagyta. Kicsit beljebb, a kertben, a sárban elcsúszott lábnyomok látszottak, ám a lakásban csönd honolt.
-
Hol vannak a szüleitek? – kérdeztem halkan, szinte suttogva.
-
El kellett utazniuk – felelt, ami újra gondolkodóba ejtett.
Azon a héten minden szülőnek el kellett utaznia. Vagy tárgyalásra, vagy üzleti útra… Az biztos, hogy még a tanárok közül is csak páran maradtak otthon. Mintha csak az lett volna a cél, hogy a felnőttek eltűnjenek a szigetről, és csak a diákok maradjanak otthon. Talán Musca azt akarta, hogy csak a diákok öljék egymást. De hát miért?
Elmerültem a gondolataimban, annyira, hogy a furcsa történetnek egy újabb mozaikdarabja került végül a helyére. Hogyan? Figyeljetek! Elmesélem.
Először is beugrott Musca alakja, de nem tudta mit kezdeni vele. Egy idő után azonban, ahogyan ott lebegett előttem az arca, a termete, rájöttem, hogy nem lehet idősebb tizenhatnál, azaz egyidősek voltunk.
Megdöbbentett a megállapítás, Milán térített magamhoz.
-
Bea! Baj van – suttogta, mire felemeltem a fejem, s láttam Mikit, alig pár méterre tőlünk.
Szemei őrült dühben forogtak. Amint meglátott bennünket, száját gonosz vigyorra húzta.
-
Megvagy! – tekintett mellém, ahol Milán állt dermedten.
Elindult felénk, lassú léptekkel, kezében megvillant az éles tőr.
Abban a pillanatban, ahogy megpillantottam a kést, megfagyott bennem a vér, a szívem hevesen kezdett
dobogni. Mégis erőt vettem magamon, és Milán elé álltam. Ekkor elkezdett méregetni, nem értette, mit akarok.
-
Mit akarsz te árnyék? – mosolyodott el.
„Árnyék?” – húztam fel a szemem, aztán hangosan kezdtem beszélni.
-
Ki vagy te? -válaszoltam kérdéssel.
Ekkor közelebb lépett, ki a holdfényre, hogy jól lássuk.
Miki barna szeme helyett, egy izzó, vörös szempár tekintett ránk gonoszan. Olyan volt, mint Muscáé.
-
Becses nevem Dáqíó – mutatkozott be, s még meg is hajolt.
Mikor felemelkedett, maga elé emelte a tőrt, szemével végigfutott a pengén, majd újra az elfoglalt személy testvérére tekintett.
-
Veled nincs dolgom – nézett rám, aztán Milánra mutatott – Téged kell, hogy megöljelek.
Ezzel újra elindult felénk, mire Milán hátrálni kezdett. Tehetetlen volt a démon ellen, és annak kése ellen.
Ekkor újból elmélkedni kezdtem azon, hogy mi lehet a varázsige, amellyel kiűzhetném Mikiből a szellemet.
Közben Dáqíó mind jobban közelített az áldozatához. Lassan áttértek az út másik oldalába.
Még inkább törni kezdtem a fejem a szavakon, amelyek Muscát is térdre kényszerítették.
Azt a négy kis szavacskát is csak azért nem próbáltam ki, mert valami azt súgta, hogy Dáqíónál az nem használna.
Amíg én így gondolkodtam, addig Milán már egy ház falának dőlve várta a végzetét, míg üldözője még egyszer megvizsgálta a kés élességét.
Mikor megbizonyosodott róla, hogy elég éles, felemelte, és…
-
Hé te! – kiáltottam a túloldalra.
Időközben eszembe jutott az a négy szó, amely kiűzhette, és legyengíthette a Mikiben lévő démont.
-
Mi van már megint? – fordult meg dühösen.
-
Csak annyi, hogy Dzárjö, Caprio, Óíqad, Dáqíó! – kiáltottam, s vártam az eredményt.
Jól számítottam. Dáqíó rögtön rosszul kezdte érezni magát, s a fenyegető tőrt is kiejtette a kezéből.
Megrökönyödve emelte rám tekintetét, majd térdre esett, de szemét mindvégig rajtam tartotta.
-
Musca ezt megbosszulja! – suttogta gonoszan, majd összeesett.
Átszaladtam a túloldalba, és letérdeltem mellé, a vizes fűbe.
-
Az őseim bezártak titeket egy helyre. Mondd meg, hol van, és békével távozhatsz innen – suttogtam, hogy Matias ne hallja.
Dáqíó egy ideig ridegen nézett rám, aztán lassan megenyhült a tekintete.
-
Békével? – nézett rám reménykedő szemekkel.
-
Már oly régen kísért a múlt. Sosem mehettél el. Musca nem fog engedni soha, de én megtehetem. Hol az a hely? Áruld el! Most segíthetsz. Lehetsz a jó oldalon – suttogtam, s imádkoztam, hogy Dáqíó térjen meg.
-
A jó oldal. Nem lennék többé démon? – mosolyodott el.
-
Nem. Ezért mondd el nekem! Hová zártak be titeket az őseim? – kérleltem, s tudtam, révbe értem.
Ekkor Dáqíó az ujjával mutatni kezdte, hogy hajoljak közelebb. Teljesítettem kérését.
-
Az erdőben. A tisztáson. Ahol a folyó eltűnik a kövek alatt, majd felbukkan. Azok alá zártak be bennünket – suttogta, mire felegyenesedtem.
-
Köszönöm neked. Ezzel rengeteg emberéletet mentettél most meg. Most pedig menj. Mit őseim nem feledtek, én megbocsátom neked – mosolyodtam el.
Dáqíó is elvigyorodott, s mélyen a szemembe nézett.
-
Az igazi nevem Patrik. Nem Dáqíó – mondta, mire a szeme színe alakulni kezdett.
A vörös lassan átalakult barnává. Ezután lassan felemelkedett, s elhagyta Miki testét.
Mikor azonban különvált Mikitől, nem a fekete köpeny volt rajta, hanem amolyan harci viselet, mint amilyet a középkorban hordtak a katonák.
Olyan középkori vértet, amelyet a háborús filmekben látunk.
Alul hosszú, feketeujjú, páncélozott inget viselt, míg fölötte barna, bőrből készült, térd alá érő mellényt, melyet alulról nézve legalább négy helyen bevágtak, kb. 40cm-es hosszúságban.
A mellény egy számomra ismeretlen címert mutatott, mely egy várat ábrázolt.
Alsóruházatát tekintve ugyancsak fekete, vékony nadrágot viselt, aminek a nagy részét barna csizma takarta.
Derekán egy öv volt átkötve, melyről kardja lógott.
-
Mi már harcoltunk eleget több mint ezer éve. Most rajtatok a sor – szólt most már hangosan.
Ekkor felálltam, s kíváncsian tekintettem rá.
-
Hogy érted ezt? – tudakoltam.
-
Valaha mi is emberek voltunk. Igen… Minden démon, aki most pusztít, valaha ember volt – mesélte, de félbeszakítottam:
-
Még Musca is? – kérdeztem csodálkozva.
-
Igen, ő is. Olyan idősek lehettünk, mint te, amikor megjelent egy démon a szigeten, és pusztítani kezdte az ikreket.
-
Szóval ti is itt éltetek? – tudakoltam.
Igen. Nos, Musca, akinek az eredeti neve Marcell, valamint a te őseid szembeszálltak vele, de Musca a harc közben elesett. Az őseidnek sikerült legyőznie a démont. Tudták, hogy csak akkor mehetünk el, ha ők elengednek. Nem ezt tették. Helyette bezártak arra a
-
helyre, melynek mágikus és átkozott erői nem engedtek ki bennünket – fejezte be Patrik a történetet.
-
Akkor Musca hogyan tudott kiszabadulni? És miért pont most? – kíváncsiskodtam.
A történet pedig minden egyes szóval tisztábbá vált.
-
Tudta, hányadik nemzedék örökli majd az ősök erejét. Ti vagytok azok, akikre az erő szállt. Ezért jött most. És hogyan? Legalább annyi ereje van, mint az őseidnek. Így tört elő a kövek alól – magyarázta.
-
Segítséget akart. Miért? Hisz tudta, hol talál titeket – tudakoltam gyanakvón.
-
Egy több ezer éves szellem felszedett magára minden fortélyt, ravaszságot, amit csak el tudsz képzelni. Azóta, hogy feljött, figyel titeket, a viselkedéseteket, a reakcióitokat. Rá akart venni, hogy segíts neki, hogy aztán majd az ő pártjára állva megöld a bátyád, és vele együtt magadat is. Ezzel akart bosszút állni – sóhajtott, s lesütötte a fejét.
-
Bosszú? Mégis miért? – értetlenkedtem.
-
Az őseid miatt. Sohasem emésztette meg, hogy bezártak minket a kövek alá – emelte fel tekintetét Patrik.
Megütődtem a dolog hallatán. Minden világossá vált. Minden, ami addig történt velünk, és ez megijesztett.
-
Patrik! Ne menj még el! Segíts nekem! – kértem meg.
-
Miben segíthetnék? – tudakolta kíváncsian.
-
Te ismered őket! Vedd rá mindegyiküket, hogy térjenek vissza a jó útra. Kérlek, Patrik, tedd meg! Ne történhessen meg, ami több mint ezer éve! – kérleltem, mire ő bólintott.
-
Meg kell keresnünk Marcellt is – egészített ki.
-
Kit? – ért hirtelen a kérdés, de aztán rájöttem, hogy Muscáról van szó – Igazad van. Valamit tennem kell vele – bólintottam idegesen.
-
Egyedül nem fog menni – ellenkezett Patrik.
-
Tessék? – csodálkoztam el.
-
Az őseid ereje megosztott. Nem csak te kaptál belőle, hanem a testvéred is. Nélküle nem győzhetsz – csóválta meg a fejét.
-
Bernát? – néztem a karomra, s hirtelen a sebbe belehasított a fájdalom.
Felszisszentem, és a vágáshoz kaptam.
-
Mi történt? – kérdezte ijedten.
-
Musca megvágott – válaszoltam, és behunytam a szemem.
-
Meg kell gyógyítanunk! – kiáltott fel.
-
Már bekötöttem – hárítottam el az ajánlatot, mire ő valamit mormolni kezdett valamit.
„Ha démon kése vág,
Egy órán belül a halál vár.
Ha már angyal gyógyít,
A szigeten a szellem pusztít.
Ha a seb nem gyógyul,
A remény elpusztul.”
Itt megtorpant. Rám tekintett. Lassan felemelte a karját, és elemelte a kezemet a sebről. A kabátomon átszivárgott a vér, pedig bőrből volt.
-
A seb. Felszakadt! – kiáltottam ijedten.
-
Mutasd! – utasított, mire levettem a kabátom.
Alatta a garbó ujja elég bő volt, így fel tudtam húzni, egészen a seb fölé.
A kötés vérvörössé lett, mintha az eredeti színe is piros lenne.
-
Mitől lehet ez? Hozzá sem értem! – rémüldöztem, mire Patrik letépte a kötést.
A sebhely még csúnyább volt, mint amikor Musca megvágta a karom. Még a környéke is csupa vörös foltokkal volt tarkítva.
-
A tőr átkozott. Ami Musca tulajdona, az mind átkozott. A szervezeted ezt méregként fogja fel, és megpróbál megszabadulni tőle. A seb ezért szakadt fel – magyarázta.
-
Mit tegyünk? – próbáltam megnyugodni.
-
Össze fog húzódni, de aztán újra felszakad. Ez addig lesz így, amíg a méreg teljesen fel nem szívódik. És akkor… - elfordította a fejét.
-
Meghalok? – kérdeztem határozottan.
-
Igen – felelt halkan Patrik.
-
Semmi esélyem? – tudakoltam, s vártam a választ.
-
Csak egy. Újra meg kell vágnunk a sebet, és akkor az átkot, azaz a te szempontodból nézve mérget, eltávolítjuk, így hamarabb gyógyul majd, és nem szakad fel többet – mondta, de nem nézett rám.
Én pedig elgondolkodtam a lehetőségeken. Vagy ki kell állnom egy újabb „próbatételt”, és túlélni egy akadályt, amelyet a sors gurított elém. Vagy várni, amíg Musca átka végez velem.
-
Hát rajta! Legyünk rajta túl, minél előbb! – néztem rá, mire ő újra elővette a tőrt.
-
Le kell, hogy fogjalak, különben ugrálni fogsz. Vagy az ösztönös védekezés, vagy a félelem fog cselekedtetni – mondta, majd azzal a kezével, melyben nem volt tőr, hirtelen átfogta a vállam, mint ahogy Musca is.
-
Ez a mozdulat nagyon ismerős – suttogtam ijedten.
-
Tudom. Musca ránk ragasztotta a szokásait – felelt, s felemelte a kést, egészen a sebig.
„Istenem! Csak most segíts!” – imádkoztam, és halálfélelem fogott el.
Ekkor éreztem a hideg pengét a bőrömön, és el akartam rántani a karom, ahogy Patrik is jósolta.
Azonban olyan erősen fogott, hogy csak kicsit tudtam mozogni. Szinte csak annyit engedett, hogy levegőt vegyek.
Tehát el kellett viselnem, ahogy a tőr felhasítja a sebet, s leveszi rólam az átkot.
Bevallom, olyannyira azelőtt, és azután se fájt semmi sem. Kiáltottam is, ahogy csak tudtam, akárhogy is szerettem volna csendben maradni.
Azután mindennek vége lett. Az utca eltűnt a szemem elől, csak a sötétség maradt meg nekem. Elájultam.
|