5. fejezet

     Még tíz percig utazgattunk így édes hármasban. Deni és Dani dolgáról persze elfelejtettek beszámolni, de az igazat megvallva nekem is kiment a fejemből.

Egyedül már csak arra tudtam gondolni, hogy végre otthon lehessek és találkozhassak a bandával. Azért az is motoszkált bennem, hogy mi lesz, ha…

     Legalább nem kellett sokat várnom, mert hamarosan egy nagy tábla jelent meg az út szélén, a következő felirattal:

„Üdvözöljük Grossgemineiban!”

Nagyon megörültem ennek a két szónak. Végre hazaértünk!

     A táblát házak követték, amolyan „geminis” lakások. Magasak, szélesek, világosak, hatalmas udvarral. Végre otthon érezhettem magam.

     Az épületek utcákat alkottak: Virág utca; Nyár utca…

Ezek a nevek visszaemlékeztettek arra, amikor a bátyám elől futottam, s közben a négyes fogatot üldöztem. És hozta magával az átok, a vér képeit, s ez egy kissé elkeserített.

     Pár perc múlva azonban a szomorúság elillant, hiszen a poros, öreg Volkswagen megállt, s Alex leállította a motort.

Boldogan szálltam ki az autóból. Mélyet szippantottam a hazai levegőből, majd leszaladtam a tóhoz, a stégre.

     A víz sötéten hullámzott az esti szellőben, de így is nagyon szép volt. A nád is gyengéden hajladozott, a hold és a csillagtenger tükrében.

Ilyen szépen még nem tetszelgett kedves kis tavunk. Mintha csak arra várt volna, hogy visszatérjek.

     Elmosolyodtam, s hirtelen egy régi dal jutott eszembe, amit kiskoromban nagyon szerettem, mert mindig megnyugtatott az a fülbemászó dallama.

„Szél, szél,

 Támad, él,

 Búvik, fut,

 S utolér.”

Magamban énekelni kezdtem, de hang nem jött ki a számon. Tudat alatt azonban nagyon hangosan daloltam.

     Hirtelen a tó vize erősebb hullámzásba fogott, s a szél is fújni kezdett. Ezzel egy időben úgy éreztem, hogy maga a dal is erősödik, s nagyon szeretne a számra kéredzkedni.

Először nem engedtem, csak a dallamát dúdoltam, s magamban énekeltem hozzá a szöveget.

 „Tűz, tűz,

  Ő elűz.

  A lángjával

  Láncot fűz.”

     A második versszak végénél a tó hullámai tarajossá váltak, s a szél viharossá alakult. A tóparton felállított fáklyák halovány lángja fellobbant, s fényesen égett tovább.

     Következett a harmadik versszak. Én csak dúdolni szerettem volna továbbra is, de a dal

„erősebbnek” bizonyult, s hangosan kezdtem énekelni.

 „Víz, víz,

  Semmi íz,

  De jól vigyázz,

  Mert elvisz.”

     A hullámok megbolondultak, a szárazföldet csapkodták, sőt, még a stégre is „felugrottak”. A szélből pedig orkán erejű vihar lett. A fáklyák tüze eszeveszetten lángolt.

Az egész hely megzavarodott. És már csak egy versszak maradt hátra.

 „Föld, Föld,

  Éltetőd,

  Minden mi van,

  Belőle jött.”

     Ebben a pillanatban a talaj remegni kezdett a lábam alatt, de én nem mozdultam. Mintha odaragasztottak volna a földhöz, álltam, mint a cövek.

Sem az orkán, sem a víztarajok, sem a földrengés nem volt képes arra, hogy elmozduljak a helyemről.

     A fáklyák közben kidőltek, szabályos tűzkört alkotva, belekaptak a szárazföld füvébe. A lángok szétterjedtek, körbevettek. Nem szabadulhattam. Csupán két lehetőségem maradt: vagy beleugrok a vízbe, amely a fulladásba visz, vagy az egyre növekvő tűz martalékává leszek.

     Amíg kétségbeesve kutattam valami mentő ötlet után, addig a tűz mind jobban, s jobban terjedt, s növekedett. Nem maradt semmi kiút.

     Rémületemben még a víztől is reményt vártam. Azonban amint a hullámokra tekintettem, egy ismerős alakot fedeztem fel.

Hosszú, fekete kabátja, vörösen izzó szemei elárulták kilétét.

• Isten hozott itthon! – emelte fel két kezét, mintha csak azt akarná mutatni, hogy hová is tértem vissza.
• Musca! – állapítottam meg, s léptem volna felé, de ekkor…
• Bea! – ragadta meg valaki a vállam.
• Igen? – tértem magamhoz, de nem fordultam meg.

     A tó nyugodtnak tűnt, csak aprócska hullámocskák siklottak végig a felszínen, a lágy szellő miatt. A fáklyák kis lánggal égtek, s úgy álltak a földben, hogy ki sem lehetett volna őket mozdítani onnan.

• Valami baj van? – kérdezte az illető, s a hangjáról tudtam, hogy Bernát az.
• Nincs – csóváltam a fejem, de nem néztem rá, helyette arra a pontra tekintettem, ahol Muscát láttam.
• Biztos? – tudakolta a bátyám, s hangja kétkedőnek tűnt.

Igen – feleltem halkan, még mindig háttal neki.

Nem értettem abban a percben semmit. Persze egy kicsit később tiszta lett minden, de akkor nagy zűrzavar uralkodott bennem.

     Hisz az előbb még tűz és víz közé szorított egy erő, mely ellenem hangolta a természetet, és legfőbb ellenségünkkel is találkoztam.

És most sehol semmi. Minden nyugodtnak, átlagosnak tűnt.

     Tehát nem maradt más következtetés, minthogy csak egy látomás volt az egész.

A felfedezés megnyugtatott, de meg is ijesztett. Soha nem fordult még olyan elő, ezért nem tudtam, hogy amolyan hatalmas csapás vár ránk, vagy csak a kóma egyik utóhatását tapasztalom a saját bőrömön.

• Nem hiszem – ellenkezett a testvérem.
• De, tényleg! Semmi bajom! – fordultam felé, s megpróbáltam őszinte szemekkel nézni rá.
• Na, jó, elhiszem. De odafentről elég aggasztó volt, hogy megdermedtél – ráncolta a homlokát Bernát.
• Csak a tavat néztem. Sok minden eszembe jutott róla – erőltettem mosolyt az arcomra.
• Aha… Jut eszembe! Honnan tudtál Alex tőrjéről. Én nem mondtam neked semmit, róla. Sőt! Nem is tudtam róla! – rakta keresztbe a kezét.

Én? Hát… - megint válaszolnom kellett valamit. De mit?

A bátyám egy ideig várt, de amint látta, igencsak töröm a fejem a válaszon, rám szólt:

• Ne találj ki holmi mesét!
• Miért mondanám el az igazat, hisz úgysem hiszed el! – fordultam el tőle.
• Majd kiderül. Előbb mondd el! – utasított, mire én háttal neki- hogy minél kevesebbet halljon- mesélni kezdtem a történetet.

     „Musca már régóta befolyásolja az életem alakulását, a legelső testvérgyilkosság óta. Jön, fenyeget, megrémiszt, elmegy, titkolózik. Az ő átka miatt ragadtak rám a kés nyomai a fákról, miatta estem kómába. És még akkor sem hagyott nekem békét. Bemászott a fejembe, és megmutatta, ami a külvilágban történik.

     És most jön az érdekes rész. A tűzrakhelynél én is ott voltam, bár nem láttak engem. Aztán amikor Alex sétálni indult követtem, és láttam, hogy sír és egy tőrt vesz elő. Meg akarta ölni azt, aki elátkozott engem, és ezért kilöktem a kezéből a kést, kétszer is. Azután a porba írtam valamit, de már nem emlékszem, mit.”

     A történet befejeztével Bernát felé fordultam, aki elgondolkodva nézett maga elé, majd felemelte a fejét, s rám nézett. Tekintetében a kétség ült.

Mondtam, hogy nem hiszed el – mosolyodtam el keserűen.

• Nem erről van szó. Csak nem értem, hogy mit akarhat tőled Musca. És hogyan tudtad elvenni Alextől a tőrt? – kérdezte töprengve.
• Ma minden kiderül… Arra viszont megadhatom a választ, hogy mit akar, azaz akart Musca – jutott eszembe.
• Tényleg? – csillant fel a szeme.
• Igen. Elárulta, mikor kómában voltam. Azt mondta, hogy a segítségemet akarta, és egy titokról is beszélt, amely összefügg ezzel a segítséggel – magyaráztam.
• Konkrétan semmi? – érdeklődött Bernát.
• Semmi. Mondom, folyton titkolózik – csóváltam a fejem.
• Na, akkor majd ma kiderül – sóhajtott, s fülelni kezdett. Odafentről ajtócsapódást hallottunk.
• Megjöttek – mosolyodtam el, s felnéztem a korlát mögé, ahol éppen Anna és Annabella szálltak ki Dániel kocsijából.
• Gyerünk! Sietnünk kell! – szólt Bernát, s elindult felfelé a lépcsőn.

Én követtem őt. Már igencsak rég láttam a bandát… együtt.