3.

     Két óra telt el a felébredésem után, és már rövid szavakat tudtam mondani. Alex mindvégig velem volt, nem mozdult mellőlem. Minden egyes mozdulatomra odafigyelt. Addig nem is fogtam fel, mennyire jó barát.

     Néha felállt, s kinézett az ablakon, de aztán mindig visszatért. Alkalmanként emlékeztetett arra, mennyire aggódtak értem.

• Nagyon megrémítettél ám bennünket, kislány! Aggódtunk érted.

Egyszer pedig így szólt:

• Ha éjszakákat kell várnom arra, hogy teljesen magadhoz térj, itt ülök és várok!

Lassan telt az a két óra. Nagyon aggódtam a testvéremért, dühös voltam Muscára. Jobban gyűlöltem őt, mint valaha.

     Akárhol „lehettek”, Gemini hatalmas. „Mehettek” az erdőbe is, vagy a tópartra, ahol mellesleg mindig rengeteg a fiatal.

Vagy ott van a sziget szíve: Grossgeminei!

     Kétségbeestem a sok lehetőségtől. Már azon gondolkodtam, hogy hol kereshetném legelőször, de aztán eszembe jutott egy még nagyobb probléma: ki kellett jutnom a kórházból!

Most azon kezdtem morfondírozni, hogy ezt hogyan lehetne megoldani, mikor…

     Szinte tökéletes pontossággal lépett be az ajtón a „bátyám”. Meglepetten nézett rám, míg én megijedtem tőle. Éreztem, ahogy az arcom kipirosodik, s a hátamon végigfut a hideg.

Ezt látva Alexre tekintett, aki persze kitörő örömmel fogadta.

• Hát, azt hiszem, hogy jobbkor nem is jöhettél volna! Felébredt a húgod!

Musca vidámságot színlelt. Közelebb jött, s leült az ágyra. A szemembe nézett, s a testvérem sötétkék szemei helyett Musca vérvörös szemei tekintettek rám.

• Újra ébren – mosolygott gonoszan.

Nem válaszoltam. Egyrészt, mert nem sokat tudtam volna neki mondani, másrészt, mert nem mertem. Mindenkit féltettem, főleg a háttérben lévő bátyámat.

     Musca kajánul vigyorgott, majd Alexre nézett. Követtem tekintete vonalát. Alex épp az ablakon bámult kifelé. Arca olyan békés, megkönnyebbült volt. Sajnos nem sokáig.

     Musca és én összenéztünk. Izzó szemei sunyibbak voltak, mint addig bármikor. Gyorsan visszanéztem Alexra, majd újból Muscára pillantottam.

• Nem szabadott volna felébredned! A barátod bánja – suttogta, majd a zsebéből előhúzta a tőrt, amelyet a házunkban találtam.
• Még szerencse, hogy a bátyád mindig magánál tartja! Végül is, ez is a te hibád! – ezzel felállt.

Alex felé indult, s ujjai közt forgatta az éles kést.

• Ne! – suttogtam.

Alex nem hallotta, csak bámult ki az ablakon.

• Alex! – mondtam hangosabban.

Musca hátrafordult, s széles mosollyal bámult rám egy ideig, mivel Alex még mindig nem figyelt rám.

     Mikor újra Alex ellen indult, s már a tőr a levegőbe lendült, újra megszólaltam, de most már jó hangosan:

• Alex!

Végre megfordult. Pont időben, mivel Musca már épp készült leszúrni. Szerencsére még el tudott ugrani a lesújtó tőr elől, s meglepetten nézett „Bernátra”.

• Mi a csodát…

Nem volt ideje befejezni, mert a „bátyám” újra támadásba lendült. Alex gyorsan kitért a kés elől.

• Mit csinálsz, elárulnád? – kiabált rá dühösen.

„Bernát” azonban nem riadt vissza Alex mérges, dorgáló hangjától. Válasz helyett újból meglendítette a kést. Alex szerencsére fürge volt, nem hagyta, hogy a tőr elérje.

• Megőrültél? – kiáltotta mérgesen.
• Megöllek, ha éjfélig kell is, hogy üldözzelek! – ordította „Bernát”, mire nekem egy érdekes, bár ismeretlen mondat jutott eszembe.

Nem értettem a szavak jelentését, csak annyit sejtettem, hogy valahogy kapcsolódnak egymáshoz. Azt sem tudtam megmagyarázni, hogy miért pont azok a szavak villantak be, de egy megérzés is kísérte jövetelüket, amely azt súgta, segíthetnek.

     Nem volt már más hátra, ki kellett mondanom őket.

• Nütda, Libra, Acsum, Musca!

„Bernát” megtorpant, felém tekintett. Arcán az értetlenség és a csodálat ült. A kést is leeresztette, amelyet akkor Alex könnyen elvehetett volna. Nem is értettem, miért nem tette.

• Nütda, Libra, Acsum, Musca! – ismételtem el.
• Honnan ismered te ezt? – kérdezte dühösen, mégis gyengén.

Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam. A mondat sikeresnek bizonyult, hisz legyengítette a démon Muscát.

• Nütda, Libra, Acsum, Musca! – szajkóztam.

Újbóli ismétlésem következtében „Bernát” elejtette a tőrt, s térdre rogyott. Fejét két kezébe fogta, majd megcsóválta.

Ezt nem teheted velem! Hazudtál! Úgy tettél, mint aki semmit sem tud, közben pedig ismerted a múltat! – suttogta alig hallhatóan.

Nem értettem szavainak a jelentését, de úgy éreztem, őszintén beszél.

• Megvártad, amíg beleköltözöm a bátyád testébe, hogy aztán kiüldözhess, csakhogy fitogtathasd az erődet? – nézett fel rám kérdőn.

Szavai mind nagyobb fordulatot vettek, de akkor biztos, hogy nem hazudott. Valami oka volt annak, amiért azokat a dolgokat mondta nekem, csak még nem tudtam, hogy mi.

• Hazug vagy! Álszent vagy! Nem gondoltam volna, hogy Benjámin és Zelma leszármazottai ilyenek lesznek. Én csak azt akartam, hogy segíts! De te olyan bátornak hitted magad, hogy titkolóztál. Ez bosszút kíván! Nem kell a segítséged! A halál lesz a jutalmad! Mindenért megfizetsz! – mondta, mire megijedtem, s utoljára is elismételtem a titkos szavakat.
• Nütda… Libra… Acsum… Musca! – ezzel vége lett.

A „bátyám” összeesett, majd ugyanolyan fekete felhő kezdett hullámozni felfelé belőle, mint amilyen az orvosból is.

     Musca hagyta el a kimerített testet. A titkos szavak jelentését csak később ismertem meg, azzal a múltbéli dologgal együtt, amelyről Musca beszélt.

Ezután jött még csak a java!

4.

     Egyedül maradtunk. Bernát a földön feküdt, Alex értetlenül bámult rám, míg én megpróbáltam felkelni. Amikor ez néhány visszaesés után sikerült, felültem, s kétségbeesve néztem a testvéremre.

• Bernát! – szólítottam.

Nem felelt, meg sem mozdult.

• Bernát! – szólítottam újra, s leléptem a padlóra, ám hogy el tudjak indulni, egy infúziós tű akadályozott meg.

Megragadtam a leragasztott tűt és kitéptem a karomból. Először fájni és erősen vérezi kezdett, így hát egy pillanatra megtorpantam. Egy ruhazsebkendőt szorítottam rá, amely az éjjeli szekrényen hevert árván.

     Miután ezzel megvoltam, amilyen gyorsan tudtam, odamentem Bernáthoz, és fél karral hátra fordítottam.

• Jaj, bátyus, ébredj fel! – szólongattam, miközben néha kicsit meglöktem.

Nem nyitotta ki a szemeit, csak feküdt némán.

• Bernát! Ébredj fel! – próbálkoztam újra, s egy ideig vártam.

Nem történt semmi. Harmadjára, mikor már kezdtem feladni a reményt, megráztam egy kicsit a vállát, mire az egyik karja hirtelen lendületet vett, s

az én kezemet pont ott ragadta meg, ahol pár perccel az előtt még az infúzió volt.

     Szörnyen fájt a szorítása, de tudtam, hogy ez csak hirtelen reakció a hangomra.

Megpróbáltam kiszabadítani a csuklómat, de nem sikerült. Ráadásul Bernát egyre jobban szorította, így újból vérezni kezdett a seb.

Ekkor lépett közbe Alex, aki két kezével szétfeszítette a bátyám ujjait, s amint azok elengedtek, én elájultam.

     Az ágyban tértem magamhoz. A szobában a csend és a sötétség honolt, csak a folyosón égő villany világította meg némileg az aprócska helységet.

„Olyan sokáig voltam eszméletlen, hogy besötétedett” – gondoltam és felültem.

Egyedül voltam, oly sok idő óta először.

     Mielőtt kómába estem, a bátyám, a szüleim mindig vigyáztak rám, és a barátaim is mindig mellettem álltak. Amikor a kóma áldozata lettem, mindig ült valaki az ágyam mellett.

És kikerülve a hosszú álomból is vigyázott rám egy barátom.

     Abban a percben, ahogy ezt végiggondoltam, rájöttem pár dologra. Először is arra, hogy talpra kell állnom, mert nem állhat valaki folyton a hátam mögött. Másodszor, hogy akkor éppen nekem kellett aggódnom a testvéremért, nem pedig fordítva. A harmadik pedig, hogy amint a szüleim

hazaérnek Amerikából nekem kell nyugtatgatnom őket. Nem pedig nekik engem.

     Nagy lendületet adtak a továbbiakhoz ezek az elhatározások, úgy éreztem, azonnal tennem kell valamit.

„Megkeresem a bátyámat!”- döntöttem el, s gyorsan ki is pattantam az ágyból.

• Hol lehetnek a ruháim? – néztem körül, majd megpillantottam egy szekrényt.

Gyorsan odaszaladtam és elfordítottam a kulcsot a zárban. Persze, pont azt a kezemet használtam, amely megsérült a délután folyamán.

     Nem is nagyon csodálkozhattam azon, ha újból el kezdett fájni és a kötés is véres lett.

• A csudába! – szisszentem fel halkan, majd amikor enyhült a fájdalom, elkezdtem kiszedegetni a ruháimat.

Valaki kicserélte a véres dolgaimat és helyettük tisztákat hozott. Egy fekete ing, amolyan háromnegyedes ujjú, egy sötétkék farmer és a fekete szövetkabátom lógott egy fogason.

• Akárki is hozta, tudja, hogy miket szeretek hordani – mosolyodtam el egy kicsit, majd kivettem őket, becsuktam a szekrényajtót, s az ágyra pakoltam a ruhákat.

Gyorsan átvetettem a pizsamát és felvettem a tiszta ruháimat. Valahogy jobban éreztem magamat bennük, mint abban a zord kórházi hálóingben.

És most megkeresem a testvéremet!

Még nem említettem, de az ablak mellett egy üvegajtó állt, ami egy hosszú teraszra nyílt. Nos, ezen az ajtón léptem én ki, miután felöltöztem.

     Odakinn hűvös szellő csapta meg az arcom. Az ősznek az a jellegzetes illata megnyugtatott, s fokozta bennem az elhatározást, hogy meg kell találnom a bátyám, s hogy szembeszálljak Muscával.

Kilépve az ajtón, hirtelen beszélgetés ütöttem meg a fülem. Két fiú hangját hallottam, igen jól érthetően.

• És mikor ébredt fel? – kérdezte az egyikük.
• Kora délután – válaszolt a másik.
• Kár, hogy nem voltam ott – sajnálkozott az előbbi.
• Én meg azt nem értem, ami a következő tíz percben lejátszódott. Mégis miért akartál megölni? – tudakolta az utóbbi.

Bernát és Alex volt az, akik beszéltek, ráadásul rólam.

• Valami megszállt. Nem tudom, mi lehetett az, de van némi sejtésem. Szerintem köze lehet a húgomhoz – felelt Bernát.
• Köze? Lehetséges. Ő mentett meg tőled – helyeselt Alex.
• Hogyan? – kérdezte a bátyám.
• Nü… - kezdte volna Alex, amikor a bátyám szóról szóra elismételte azt, amivel én elűztem Muscát.
  

  Alex nem válaszolt, csak egy jó nagy határszünet múlva.

• Honnan tudod te ezt? – kérdezte megrökönyödött hangon.
• Fogalmam sincs. Csak úgy beugrott – felelt a testvérem.
• Szerintem nem csak Beátához van köze annak a szellemnek, hanem hozzád is – jelentette ki Alex.
• És ehhez a démonhoz fűződik a „légy csillagkép” és az a tőr is, amit a lépcsőnk végében találtam – tette hozzá Bernát.
• Miféle tőr? – érdeklődött Alex.

Ekkor untam meg a várakozást, és mindenképpen hozzá akartam valamit fűzni a hallottakhoz.

• Azt a tőrt, amit Musca nekem szánt. El kellett volna tennem, hogy megakadályozhassam, hogy beléd költözzön, de elfelejtettem, mivel Anna akkor hívott fel. És így került hozzád – léptem elő a sötétből.
• Beáta! – kiáltott Bernát, s kitörő örömmel megölelt.
• Szia bátyó! – köszöntem neki, s elmosolyodtam. 
• Örülök, hogy végre ébren vagy! – lelkendezett, majd elengedett, s egy pillanatra összenézett Alexxel.

- Mindent hallottál? – tudakolta Alexander.

• A nagy részét – feleltem, mire mindketten végigmérték a ruhámat.
• Hová készültél? – kérdezte Bernát.
• Először is téged akartalak megkeresni, azután pedig szökést terveztem. Megkeresem Muscát és végzek vele – jelentettem ki őszintén és egyben összefoglaltam minden tervemet.
• Musca? – nézett rám furcsállóan Alex.
• Szóval ő volt az, akiről beszéltél, mikor a csillagképekről olvastál egy könyvben – állapította meg a bátyám.

Bólintottam.

• Igen, a légy formájú csillagkép, amelyet latinul Muscának hívnak. Csak azt nem értem, miért pont az a neve, hogy légy.

Ez a kijelentésem gondolkodó csendet idézett elő, senki sem mondott semmit. Bernát törte meg a csöndességet:

• Mit tervezel? – tudakolta.
• Már mondtam. Végzek Muscával – jelentettem ki.
• Egyedül? – kérdezte olyan hangon, ami azt jelezte, hogy valamit ki akar spekulálni.

Igen. Nem fogok senkit sem bajba keverni. Amúgy is egy csomó titkot és rejtélyt meg kell oldanom. Bosszút kell állnom minden barátomért, érted és magamért – feleltem határozottan.

• Azt nem engedem. Veled megyek – kiugrott a szög a zsákból.

Sejtettem, hogy valami ilyesmi jár a fejében. Valahogy megéreztem, hogy velem akar jönni.

• Miért? Hogy benned is kárt tehessen? – érdeklődtem.
• Inkább nekem, mint neked – ellenkezett.
• Nem kell hősnek lenned. Én vigyázok magamra, de kettőnkre már nehéz lenne – feleseltem.
• Az átkai ellen is olyan jól meg tudod védeni magad? – tudakolta.

Egy pillanatra csend lett, nem válaszoltam. Abban igaza volt, hogy a fekete mágia és egy démon együtt bármire képes, és ez ellen nem óvhattam meg magam, akárhogy is szerettem volna. De a testvéremet sem sodorhattam veszélybe, pedig annyira bele akart keveredni!

• Meg ha kell – mondtam végül.
• Ez nem igaz, te is tudod. Ott voltam, láttam, hogy mit tett veled. Ezt nem engedhetem, veled megyek én is – szólt közbe Alex.
• Már ketten vagyunk! Kettőnket hogy veszed rá a maradásra? – tudakolta Bernát „halálosan komoly” arccal.

Nem értitek? Nem jöhettek velem! Ha Musca beleköltözik egyikőtökbe, az egyenlő a halállal. Musca egyedül is veszélyes, de ha bennetek van, akkor nem leszek képes harcolni ellene –

• magyarázkodtam, de erre is akadt tökéletes kifogásuk.
• Majd kiűzöd belőlünk úgy, ahogy Bernátból is – válaszolt Alex.

Nem maradt több mentségem, és a győzködés sem ért volna semmit. Jönni akartak és annyira elhatározottaknak tűntek, hogy nem foghattam vissza őket.

• Hát akkor, indulás! – mondtam ki a végszót, mire elvigyorodtak.
• Egyetértünk – bólintott Bernát és a földről egy összetekert kötelet vett fel.
• Mi? – néztem rá csodálkozva.
• Tudod, mi is el akartunk innen szökni. Azaz csak én, mert Alex simán kimehet, őt egy orvos sem tartja vissza… De te ezt hallottad, nem? – ráncolta össze viccesen a homlokát a testvérem.
• Ennél a résznél még nem voltam itt – csóváltam a fejem és elvettem tőle a kötelet.

Végignéztem az erkélyt körülvevő korláton. Egy részt kerestem, ahová a kötelet fel lehetett volna csomózni, és onnan leereszteni. Észrevettem egy olyan korlátot, amely magasabb volt a többinél és könnyűszerrel ráakaszthattam a kötelünket.

     Odamentem és először is megvizsgáltam, hogy biztonságos-e, és annak találtam. Egy matrózcsomóval rákötöttem a kiálló részre és párszor meg is rángattam, hogy stabil legyen.

Indulhatunk – szóltam, mikor kész voltam.

• Először lemegyek én. Ha valaki arra jár, akkor jelezhetek nektek, és így nem buktok le. Rendben? – mondta Alex, és ő is megrángatta a kötelet.
• Biztonságos – jelentettem ki.
• Tudom – mosolyodott el és átmászott a korlát másik oldalára.
• Vigyázz magadra, le ne ess! – figyelmeztettem.
• Miattam ne aggódj! Kutya bajom se lesz – vigyorgott és el kezdett lefelé mászni.

Óvatosan és gyorsan haladt, az alsóbb szinteknél pedig az árnyékba „húzódott”. Ügyes volt, eszünkbe sem jutott, hogy lebukhat.

     Fentről szemléltük az eseményeket, mikor egyszer megszólalt Bernát:

• Honnan tudtad, hogy bennem van az a valami?

Ránéztem, meglepett a kérdése, nem számítottam rá.

• Miért nem felelsz? – kérdezte, és összeráncolta a homlokát.
• Hát… szóval… onnan, hogy…
• Legyél őszinte! Nem szeretnék meglepetéseket – mondta határozottan.

„Pedig lesz egy pár, azt ígérhetem!” – gondoltam magamban.

• A kómában láttam, ahogy beléd költözik – feleltem most már hangosan.

Tessék? – nézett rám csodálkozva.

• Sok mindent láttam. Átéltem újra a születésünktől fogva mindent, aztán jöttek a… Mindegy! – hagytam abba hirtelen.
• Mond ki! Mik jöttek? – sürgetett, mivel Alex már majdnem földet ért.
• A látomások. Például, hogy a bandánk az erdőben ült és rólam beszéltek. Vagy, hogy Max megölte Máriát, és aztán ő is meghalt. És aztán… Mindegy! Az a lényeg, hogy ezeket csak Musca idézte elő – nyugtattam meg magamat, mikor Bernát így válaszolt az előbbi kijelentésemre:
• Nem. Ez mind valóság, mert megtörténtek. A csapatunk tényleg kinn volt egyszer az erdőben, a tűzrakhelyen. És Max valóban megölte Máriát. Megtalálták őket a temetőnél.
• Micsoda? – képedtem el, és leperegtek előttem az események újra.

Bernát nem felelt, ugyanúgy meg volt döbbenve, mint ahogyan én is.

• Hé! Jöhettek! Üres a terep – kiáltott fel halkan Alex.

Még egyszer összenéztünk a bátyámmal, majd átmásztam a korláton.

Nem tudom, hogy mi folyik itt, de egy megérzés azt súgja, nagyon sok köze van hozzánk – súgtam Bernátnak, majd megfogtam a kötelet és elindultam lefelé.

Lassan haladtam, mindenképpen el akartam kerülni a lebukást. Újabb és újabb erkélyek előtt másztam le, s mindenhol csak a sötétség látszott. A betegek, akik akkor szinte csak ikrekből álltak, már aludtak.

     Gondolkodóba ejtett a csend. Csak saját magamat hallottam, amint kezem csúszott az érdes kötélen. Szokatlan volt számomra a zajmentesség, hisz Grossgeminei mindig élettelinek és vidámnak tűnt, még este is. De azon a héten a gyász és a szomorúság vette birtokába a mi kedves szigetünket, és még csak azután jött a java!

     Az utolsó másfél méteren nem másztam, hanem leugrottam. Talpra estem, mint ahogy a macskák szoktak.

Felnéztem, s intettem Bernátnak, hogy indulhat.

• Mit beszéltetek olyan sokáig? – kíváncsiskodott Alex.
• Hát csak… semmiről – csóváltam meg a fejem.
• Ez rátok jellemző. Annyit titkolóztok, hogy teljesen kívülállónak érzem magam – panaszkodott.
• Nem vagy kívülálló. Nem lehetsz az, ha a halálba is velem akarsz jönni. És a ma éjszaka a rejtélyek éjszakája lesz: számodra és számunkra is – feleltem.

A rejtélyek éjszakája… a halálba is – ismételte el, és halványan elmosolyodott.

Nem igazán értettem miért. Nem is sokat gondolkodtam ezen, hiszen annyi dolog miatt fájt akkor a fejem, hogy nem töprengtem ezen.

Közben Bernát is leért.

• A kötéllel mi legyen? – érdeklődtem, s felnéztem arra az emeletre, ahonnan indultunk.
• Itt hagyjuk. Az orvosok a sötétben nem veszik észre, nappal pedig már távol leszünk innen – válaszolt Bernát.
• Miért? Most hol vagyunk? – tudakoltam.
• A sziget keleti szélén. Csak fél kilométert kell mennünk és láthatjuk az óceánt – mondta Bernát.
• Hogy lehetünk mi itt? Hisz Grossgeminei az észak-nyugati részen van – hitetlenkedtem.
• Úgy tartották, hogy nálunk nincs megfelelő ellátás egy kómás beteg számára, ezért idehoztak Geminikeinba – szólt közbe Alex.
• Te jó ég! Grossgeminei iszonyú messze van innen! Hogy jutunk haza? Gyalog nem mehetünk – rémüldöztem.
• Mindenre gondoltunk. Lakik itt egy haverom, kölcsönadta a kocsiját, annak fejében, ha nem töröm össze. Itt áll a kórháztól nem messze – vigyorodott el Alex.

Te fogsz vezetni? Nincs is jogsid – lepődtem meg.

• Ez most nem lényeg! Jártam tanfolyamra, csak a vizsgát nem tettem még le. Tudok vezetni – jelentette ki.
• Atya Isten! Na, gyerünk! – indultam el a kijárat felé, mire Bernát megragadta a csuklóm, és megállított.
• Ne arra! A kerítésen mászunk át, mert az őr még itt van – magyarázta meg előbbi tettét.
• Itt van? De hát mégis hány óra? – kérdeztem meglepetten.
• Nemsoká fél tíz – mondta meg a pontos időt Alex.
• Oké. Az éjszaka még hosszúra nyúlik. Lesz időnk mindenre – bólogatott Bernát.
• Mire gondolsz? – érdeklődtem.
• Majd útközben elmondom. Menjünk! – parancsolt ránk, majd surranó léptekkel futni kezdett a kijárattal ellentétes irányba.

Alex és én a nyomába eredtünk. Halkan, de gyorsan szaladtunk. Lépteinket a hold által megvilágított fenyők árnyékai kísérték.

     Lelkemben a félelem teljesen megszűnt, csak az elszántság és a bátorság honolt bennem. Bíztam a testvéremben, Alexben és magamban is. Legyőzhetetlennek éreztem magam, s tudtam, kész vagyok arra, hogy bosszút álljak minden szenvedésért és minden áldozatért, amit Musca idézett elő Gemini szigetén.

     Időközben elértük a kerítést, s Bernát már a másik oldalon tartózkodott. Alex és én együtt keltünk át a falon, de előbb bakot tartott nekem, hogy könnyebben mászhassak át.

A túloldalon előbb ő ugrott le, felnézett, s intett, hogy mehetek én is. Elrugaszkodtam.

     A fal több mint két méter magas volt, nem lehetett volna nagy lendülettel elindulni róla. Azonban ezt nem vettem figyelembe, s „nagy sebességgel” ugrottam le. Szerencsére Alex ott állt, s elkapott, különben a földön kötök ki.

• Kösz – mondtam, miután kicsit magamhoz tértem a pillanatnyi ijedtségből.
• Nincs mit – mosolygott Alex.

Erre Bernát köhintett, mire mi elindultunk. Hatalmas gross fák mellett haladtunk el.

     Ezek a fák hatalmasak, terjedelmes lombkoronával és legalább egy méter átmérőjű fatörzzsel. Kérgük szürke, ágaik vastagok, leveleik tenyér nagyságúak. Novemberben kezd hullajtani, de már február végén rügyezni kezd, akármilyen zord legyen is az idő. Gyönyörű, amikor rügyfakadás után megjelennek rajta az égszínkékvirágok, melyből ehető, dió nagyságú, fekete bogyó lesz.

     Nagyon finom csemege, Gemini-szigetének kedvelt eledele. A diákok júliustól folyamatosan szüretelik, egészen augusztusig. A szedés kezdetétől kapható a piacokon és a boltokban, sőt

még külföldre is hordanak belőle, mivel gross csak Geminin terem, máshol nem.

     Akkor azonban már csak a levelek terpeszkedtek a hatalmas ágakon, a gyümölcsöket már leszedték, vagy pedig leestek.

• Nos, mire van még időnk? Azt mondtad, hogy útközben megbeszéljük – törtem meg a csendet, emlékeztetve a bátyámat arra, amit ígért.
• Hát, először is hazamegyünk, és átöltözünk valami jó sötét cuccba – kezdte, de én máris közbeszóltam:
• Ne nézz annyi horror filmet! Még átveszed a szokásokat.
• Ez nem azért kell, mert így a vagány, hanem, hogy a sötétben ne vegyen észre az a démon – magyarázta Bernát.
• Aha, értem – bólintottam, mire Bernát folytatni kezdte.
• Aztán összeszedjük a csapatot, és…

Ekkor azonban újra közbevágtam.

• Micsoda? Miféle csapatot? – kezdtem ijedten.
• A bandát. Alex körbetelefonál mindenkit. Egy helyre hívjuk őket, és ott mindent elmondunk nekik – felelt a bátyám.

Alexre tekintettem, aki éppen a mobilját tette a füléhez, s várta, hogy felvegye valaki.

• Mindent? – fordultam vissza Bernáthoz.

Igen – válaszolt ő.

• Nem kellene – csóváltam a fejem, s elfordultam tőle.
• Miért? – kérdezte, de a hangjában sem értetlenséget, sem meglepettséget nem fedeztem fel.
• Nem kéne belekeverni őket semmibe! – néztem újból rá.

Nem szólt erre semmit, csupán elgondolkodott. Pár perc múlva rám tekintett, s halkan így szólt:                          

• A támadásról nem árulunk el semmit, csak azt, hogy felébredtél a kómából. Semmit nem tudnak majd Muscáról vagy az éjszakai akciónkról.

Ezután felgyorsította a lépteit, amely engem is gyorsulásra ösztönzött.

• És hol találkozunk velük? – tudakoltam megkönnyebbülten.
• A tónál… Remélem mindegyikük ott lesz – sóhajtott reménykedően.
• Majd elválik – zártam le a kérdést.

Bevallom, nem tetszett a bátyám viselkedése, az ígérete ellenére sem. Nem értettem, hogy miért tartja olyan fontosnak, hogy az éjszaka kellős közepén kirángassunk mindenkit otthonról, „csak” azért, mert felébredtem.

     Titokzatosnak találtam egészen attól fogva, hogy felébredtem. Még az örömét sem éreztem teljesen őszintének.

Lehet, hogy csak a feszültség okozta, vagy a félelem. Talán ez lehetett az oka a különleges magatartásának.

     Végre elértük a kocsit. Egy régi típusú Volkswagen volt, sötét bordó színben. A kerekei megkopottak, a karosszéria felcsapva sárral, az ajtók felülete enyhén hullámosnak tűnt, a hold fénye darabosan jelent meg a mélyedésekben.

Feljebb, az ablakokat porosnak láttam, de lehet, hogy csak a fény-árnyék játék csalta meg a szemem.

A szélvédő tetején egy aprócska repedés húzódott, dél irányba.

     Amikor megláttam a félig roncs autót, lopva Bernátra tekintettem, aki ugyancsak kétkedve figyelte a kocsit.

• Ugye nem fog szétesni, mire hazaérünk? – tudakoltam, s aggódó szemekkel néztem Alexre.
• Nyugi, biztonságos! – nyugtatott, de nem hittem neki.

Már abba is rossz volt belegondolni, hogy ő vezet jogsi nélkül, az azonban már egyenesen rémtörténetbe illő, ahogy az a tragacs kinézett.

     Alex láthatta rajtam, hogy idegesít ez az állapot, ezért így szólt:

Megesküszöm – tette szívére a kezét -, hogyha bármi történik útközben, tiétek az életbiztosításom.

Nagyon komolyan beszélt, tehát tényleg úgy is gondolta. Ezen méregbe gurultam, s ellenkezni kezdtem:

• Nekem nem a biztosításod kell, hanem az, hogy életben maradj te is, és mi is!

Bernát sóhajtott, s fejcsóválva szólalt meg:

• Igazad van, de ez az egyetlen lehetőségünk, hogy gyorsan elmehessünk innen, mielőtt észrevennék a szökésedet.

Be kellett látnom, hogy valóban nem tehettünk mást.

Nem arról volt szó, hogy valami luxuskivitelű, makulátlan, vörös Porsche legyen, csak a biztonságunkért aggódtam.

Végül megenyhültem, s beszálltam az autóba:

• Jól van, menjünk! – szóltam a ki a letekert ablakon.

A többiek követték a példám, s pár perc múlva már száguldottunk is.

     Az út alatt féltem, s alig vártam, hogy hazaérjünk. Bár bíztam Alexben, de a kocsival akkor sem voltam kibékülve.

Éppen ezért beszéddel próbáltam elterelni a figyelmem az aggodalomról.

• Bernát – kezdtem - anyával és apával mi történt? Miért nem értek még haza?

A bátyám kis ideig hallgatott, majd válaszolt nekem.

• Csak a második napon szóltam nekik a kómáról. Persze, nagyon idegesek lettek, megijedtek, s azt ígérték, hogy azonnal indulnak… - itt hirtelen megállt.

Kis ideig vártam, aztán rászóltam, hogy folytassa. Tehát újra neki kezdett:

• Bostonban volt éppen akkor tárgyalásuk, ott szálltak fel az első gépre. Az New Yorkban „tette ki” őket. Azért mentek oda, mert Caracasba csak onnan indult járat. Tudod, onnan jöttek volna eredetileg is haza… Mikor Caracasban földet értek, azzal fogatták őket, hogy valaki megrongálta a gépeket és a reptéri világítással is valami baj van. Négy napot kellett várniuk, hogy az érkező repülőgépek közül az egyik felszabaduljon, s hazahozza őket Geminire. Elvileg hajnalban érkeznek – fejezte be végül.  
• Akkor igyekeznünk kell. Taposs bele, Alex! – bátorodtam fel, de amint gyorsulni kezdtünk, megbántam hirtelen kérésemet.

Legszívesebben visszavontam volna, de szemem előtt lebegett a szüleim arca, amikor keresnek bennünket, de sem a kórházban, sem pedig a házunkban nem találnak bennünket. Éppen ezért, nem szóltam.

• Hány óra van? – érdeklődtem.

Háromnegyed tíz múlt. Miért? – kérdezte Alex.

• Gyorsíts 90km/h-ra, akkor negyven perc múlva otthon lehetünk, kicsivel fél tizenegy után – magyaráztam, s láttam, hogy Alex újra beletapos a gázba, s gyorsítani kezd.

A sebességjelző lassan felcsúszott 90km/h-ra.

• Hányra rendelted a bandát a tóhoz? – tudakoltam, s újra rápillantottam a sebességjelzőre.

A mutató bizonytalanul bár, de a 90km/h-n maradt.

• Tizenegy és fél tizenegy között mind ott lesznek – felelt Alex.
• Mindenki jön? – kérdezősködtem tovább.
• Igen. Azt ígérték, mindenképpen ott lesznek – válaszolt, s újra lejjebb nyomta a gázpedált.

A mutató újra feljebbcsúszott, egészen a 95km/h-ra. Ez részben jót jelentett. Azt, hogy hamarabb hazaérünk. Részben azonban rosszat, mert olyan érzésem támadt, hogy a megviselt tákolmány azonnal szétesik alattunk.

• Mindenféleképpen? – lepődtem meg, míg a mutatót bámultam.
• Amilyen idők mostanában ránk jártak – sóhajtott Bernát.
• Tessék? – tekintettem rá.
• Hát igen. Ott volt Deni és Dani, meg Anna és Annabella is – szólt Alex, mire Bernát elfordult, és az ablak felé nézett.
• Mi történt? – kérdeztem idegesen.
• Folytasd! – ripakodtam rá.
• Egy éjjel összegyűltünk a tűzrakhelyen és ott…
• Tudom, ott beszéltetek rólam is, és a te kezedből valami kilökte a kést, amit magaddal vittél – vágtam közbe, mire a bátyám visszafordult Alexhez, eléggé kikerekedett szemekkel.
• Te ezt honnan tudod? – kérdezte Alex értetlenül, m