4.

     Otthagyva a kést pár pillanat múlva újra változott a környezet. Először csak visszaalakult zöld és barna foltokká, majd sötétedni, feketedni kezdett.

• Mi van már megint? – néztem körül értetlenül.

Nem kellett túlságosan sokat várnom a válaszra, hisz a kép gyorsan alakulni kezdett. Először csak szürke foltok úszkáltak a koromsötét színen. Azután minden foltocska testet öltött.

     Először a sárga hold, s az ezüstös csillagok tűntek elő. Azután egy szürke, lámpák által világított úttest, s egy fekete, alapos munkával kidolgozott vaskapu. Mikor teljesen kialakult a környezet, jobban megvizsgáltam a kaput illetve a mögötte rejlő teret.

     A kapu a Virág utcai temetőre emlékeztetett. Megérzésem nem csalt. A kapu mögött sírok feküdtek. Tehát ez a hely tényleg a Grossgeminei-i temető volt.

• Mit keresek én itt? – suttogtam, s elfordultam.

Az utca üres volt, mint egy kietlen puszta. Csönd honolt mindenütt, csak a fák ágainak zörgése hallatszott az esti szellőben.

• Miért pont ide? – tűnődtem, s rettegés fogott el a sötétség lepte házak falán megjelent árnyékoktól, a szél halk, ám hátborzongató süvítésétől, s az égen úszkáló felhőktől.

Erőt vettem magamon, s összeszedtem minden bátorságom. Egy-két lépéssel távolabb mentem a temető bejáratától. Azonban ebben a pillanatban

zaj ütötte meg a fülem, amely a temetőből szűrődött ki.

     A sötétben két alak rohant ki a sírok közül. Ikrek voltak, egy lány és egy fiú. Rémülten szaladtak a kerítés felé, szőke hajuk lobogott a futás szelében.

A kijáratot elérve sebesen átmásztak rajta, s lihegve ugrottak le a földre.

     Az utcára kiérve arcukat megvilágította a hold. Ismertem őket. Jellegzetes, kissé kerek áll, sápadt bőr, szőke, szinte fehér, egyenes szálú haj. Ki más is lehetett volna, mint Kerek Mária és Maximilián.

     A vaskapu előtt állva kicsit megpihentek, kifújták magukat. Mária gyorsan kapkodta a levegőt, Max azonban furán viselkedett. Én biztosan nem lélegeztem volna olyan nyugodtam egy temetőbeli kocogás után. Na meg, nem meredtem volna összehúzott szemöldökkel a testvéremre.

     Pár pillanat múlva, mikor Mária légzése helyreállt, felegyenesedett, s így szólt:

• Leráztuk.
• Nem – hunyta le a szemét Max.
• Miért? Hiszen sehol sem látni – ellenkezett Mária.
• Biztos vagy te ebben? – nyitotta fel hirtelen Max a szemeit, melyek nem szürkék, hanem vörösek voltak!
  

  Máriát megijesztette a látvány, s meg is zavarta. Ezek után nemcsak a kinézete, hanem a tettei is okot adtak a félelemre.

       Maximilián nem hatódott meg húga rémült arcát látván. Zsebéhez nyúlt, s egy tőrt húzott elő.

  Nos, lehet, hogy ez már elég megszokott dolog, de ennek oka van. Tudniillik, hogy a Grossgeminei-i diákok élnek-halnak a régi fegyverekért. Rengeteg gyűjtő található a városban, s ezek tőröket, kardokat birtokolnak. Némelyek modernizálták magukat, s pillangókéseket, valamint viperákat gyűjtöttek innen is, onnan is. Tehát ezért is lehetett Maxnál tőr.

       Kése nagyon hasonlított Muscáéra, mégis egészen más volt. A markolatára jeleket és valamilyen ismeretlen írást véstek, az éle fémes csillogása azonban elárulta, hogy vér még sohasem tapadt hozzá.

       A fiú először csak szemével vizsgálta meg a gyilkolásra képes tárgyat, majd ujjával is ellenőrizte az élességét.

• Mit akarsz? – kérdezte idegesen Mária.

Max a szeme sarkából ránézett, s megperdítette kezében a tőrt.

• Nem is sejted? – sziszegte a fiú.
• Nem igazán – rázta meg a fejét Mária.
• Akkor majd mindjárt megtudod – fogta marokba a kést Max.
  

  Mária hátrálni kezdett, s erre testvére is mozgásba lendült. 

• Mi van veled? – tudakolta kétségbeesetten a lány.

Max nem felelt, helyette felgyorsította lépteit, mire Mária elfordult, s futni kezdett.

     A bátyja azonban százszor gyorsabb volt nála, hiszen a focicsapat oszlopos tagjának, s az iskola egyik legjobb futójának számított. Könnyűszerrel utolérte húgát, s derekánál fogva elkapta.

• Még mindig nem sejted, hogy mit akarok?  Akkor figyelj! – ezzel felemelte a kést, s Mária gyomrába szúrta.

A lány sikított. Lehet, hogy a lelke hangja volt ez, mely jelezte, hogy hamarosan elhagyja a megsebzett testet.

     Bátyja eltaszította magától, mire Mária a földre zuhant. Szerencsétlen a kezeivel tartotta magát, míg ereje elszállt, s elterült a hideg aszfalton.

Még vett pár erőltetett levegőt, majd örökre lehunyta a szemét.

Ugyanebben a pillanatban testvére kezéből kiesett a tőr, s összeesett. Meghaltak. Mind a ketten örök álomra tértek.

     Megrökönyödve bámultam a két holttestre, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Csak annyit fogtam fel ebből az egészből, hogy a Kerek szülők elvesztették gyerekeiket, s hogy a várossal valami nagyon nincs rendjén.

     Nem mozdultam, csak álltam és vártam. Vártam, hogy valaki arra jöjjön és tegyen valamit. De nem érkezett senki, sem tíz, sem tizenöt perc múlva.

Bámultam az ikreket, rémülten, még pislogni sem mertem. Ezt a szemem egy idő után „megelégelte”, s könnyezni kezdett.

     Képtelen voltam tovább maradni. Hirtelen felindulásból futni kezdtem az utcán. Nem figyeltem, merre visz az út, csak minél messzebb szerettem volna onnan kerülni.

     Futás közben a gyász lepte házak egy nagy árnyékká egyesültek, s mint egy gonosz szellem, vett körül, s követett.

Lassan eluralkodott rajtam a pánik. Rettegtem a tudattól, miszerint a temető előtt egy újabb ikerpár fekszik, holtan! A bűntudat is gyötört. Hogy miért? Mert nem tettem semmit, és nem is próbáltam tenni semmit.

     Azzal nyugtattam a lelkiismeretem, hogy csak egy álom volt, amelyet a fejem vetített elém, a kóma „kihasználásával”. Ez a dolog azonban kevés volt a lelkiismeret furdalás legyőzéséhez.

     Félelmemben csak nagy sokára vettem észre, hogy a környezetem újból változni kezdett. Igazán csak akkor fogtam fel, amikor már a sötétségben rohantam.

• Istenem! – sóhajtottam, mikor csodálkozva körültekintettem.
  

  Leroskadtam a „fekete semmibe”.

       Hál’ az égnek a feketeség hamarosan visszaalakult a „valódi” formájába.

   

  5.

   

       A vakító fehérség visszatérte után felkeltem a „földről”. Szomorúan tekintettem körül, hátha látok valamit, vagy valakit a fehérségben.

  Sajnos, csak egy sötét alak állt a „vak világosságban” rajtam kívül. Egy nem kívánatos személy, aki betört az elmémbe, s ott kóválygott már majdnem egy hete. Ki más lehetett, mint Musca.

       Messziről figyelt, nem mozdult. Arckifejezését még a távolság ellenére is megláttam. Komoran, mégis kíváncsian tekintett felém, még soha nem láttam olyan érdekes mimikát.

       Visszanéztem rá: rezzenéstelenül, határozottan, komolyan. Nem féltem tőle… akkor éppen. Sőt! Mondhatnánk azt is, hogy az sem érdekelt, hogy ott van. Még az ezután következő események átélésekor sem rettegtem tőle, nem úgy, mint először. De ez még egy kicsit arrébb van.

       Pár percig állhattunk így, szemtől szembe, mikor közeledni kezdett. Talán azt várta, hogy hátrálni kezdek, de nem tettem. Csak álltam egy helyben, s nem mozdultam.
   

  • Milyen bátor lettél! – kiáltott rám pár méterről.

  Nem feleltem, csak bámultam rá félig behunyt szemmel. Musca csak jött és jött, addig, amíg el nem érte a fél méteres távolságot. Ezt a szokását nagyon utáltam, de végül is őt, magát is gyűlöltem. Főleg azután, miután bizonyos dolgokat megtudtam.

• Mi van? Ennyire leblokkoltál? Sokkoló volt a műsor? – gúnyolódott.
• Miféle műsor? – kérdeztem ugyanolyan csúfolódva.
• Hát, amit nem is olyan régen néztél végig – világosított fel.
• Az csak a képzeletem szüleménye! Engem nem sokkolhat, ami nem valóság! – vetettem oda neki.
• Tényleg így gondolod? – mosolyodott el.
• Mi más lehetne, ha kómában vagyok? – tudakoltam.
• A valóság a te esetedben nem csak a külvilág dolgait jelenti – sziszegte.
• Ezzel meg mit akarsz mondani? – fontam össze a mellemen a karomat.  
• Majd megtudod – titokzatoskodott.

Megcsóváltam a fejem, s elfordultam tőle. Nem tudtam megfejteni azt a mondatot. Rengetegféleképpen lehetett értelmezni, s ki tudja, mire gondolt Musca.

     Pár perc néma csend után Musca hangja élesen csapódott a légüres fehérségbe. Öt szót mondott csupán, de ez az öt szó sok kérdésemre választ adott.

• Miattam haltak meg az ikrek!

A mondat sokkoló hatása a csontomig hatolt. Bár a lelkem mélyén gyanítottam, hogy van valami köze a testvérgyilkosságokhoz, arra sohasem számítottam volna, hogy ezt ilyen nyíltan vállalja.

• Micsoda? – fordultam felé meglepetten.
• Jól hallottad! Én öltem meg mindet! Kivégeztem a két Feketét és beleköltöztem Bokros Erikába is.
• Szóval miattad volt ez az egész! – állapítottam meg megvetően.
• Ne beszélj múlt időben! – figyelmeztetett.
• Nem öltél még eleget? Nem élted még ki a szadista hajlamaidat? – feleseltem fennhangon.
• Nem! És meglátod, ennek a hajlamnak te látod legnagyobb kárát! – elborította a düh.
• Már láttam! Nem elég, hogy kómában vagyok egy ismeretlen betegség miatt? – ellenkeztem, ami haragját és türelmetlenségét nagymértékben feltüzelte.
• Ez nem egy betegség, hanem az átkom, amit rád szórtam. És ennél sokkal rosszabb dolgok következnek – sziszegte gonoszan.
• Vajon mit tehetsz velem? Megfojtasz a külvilágban egy párnával, vagy mi? – tudakoltam, s egészen felbátorodtam.
• A gyenge pontodnál ragadlak meg! Elfoglalom a bátyád testét! – mosolyodott el kajánul.
• Mi? – újabb csapásként ért ez a kijelentés, s a hangom egész eltompult.
• Képes vagyok rá, te is jól tudod! – kiabálta; azt hitte, nem hiszek neki.
• Ki vagy te? – kérdeztem remegő hangon, a hirtelen bátorság gyorsan cserbenhagyott.
• Tudd meg hát! Egy démon vagyok, aki több mint ezer éve sínylődik ezen a szigeten! Én küldöm rátok a betegségeket, az átkokat. És azért vagyok itt, hogy bosszút álljak, és meg kell keresnem valakit!– ez aztán végképp betette a kaput.
• Miért akarod ezt csinálni? – néztem rá holtra sápadtan.
• Majd megtudod! Most pedig elfoglalom a legújabb testem. Viszlát, hugicám! – nevetett, majd egy szempillantás alatt eltűnt.