3.

     Később, mikor már kissé megnyugodtam, visszafordultam felé, hogy lássam, mit csinál.

Arca akkor nem tűnt kegyetlennek, inkább megbánó volt, mint gonosz. Aztán mikor látta, hogy visszafordulok, felfüggesztette közömbös testtartását, szemeibe visszatért az élet, s közelebb lépett.

     Én viszont fürgén hátrébb léptem, tartottam a tisztes távolságot. Ez újra visszahozta azt a gonosz tekintetet.

• Csak rosszabb lesz. Már tudod az igazat, de még nem ismered a téged övező titkot – ráncolta össze a homlokát.

Ez még egy plusz fejfájásnak számított, imádkoztam, hogy ne mondja el azt a titkot.

• Egy ősi titok, mely kihat rád és a bátyádra is.

A bátyám miatt rákérdeztem a dologra, mert őt nem rángathattam bele semmibe, főleg nem ebbe a Muscás ügybe.

• Miféle titok? – tudakoltam.
• Hamarosan rájössz – titokzatoskodott.

Gondoltam. Ha már érdekli az embert, biztos, hogy nem mondják meg.

     Miután felcsigázott, megragadta a köpenyét, maga elé csapta, majd, mint egy vámpír, eltűnt. Azt kívántam, bárcsak vissza se térne soha többé, de hát kinek van olyan hatalmas szerencséje.

     Meg aztán rengeteg titok fonódott már köré. S azokra a választ csakis ő árulhatta el, senki más…

• Bea! Húgocskám! – Bernát hangja szólított.

De honnan?

• Tudom, hogy hallasz. Kérlek, ébredj fel! Nem halhatsz meg! – hangja zaklatott volt, mint aki nagyon sokat sírt.
• Bernát! Merre vagy? – kiáltottam, de sehol sem láttam.
• Jaj, hugicám! Olyan régóta vagy már így. Ébredj fel!
  

  Ekkor jöttem rá, hogy kívülről beszél hozzám. És ez azt jelentette, hogy egy lépést tettem afelé, hogy kikerüljek a kómából. Hiszen hallottam! Ennek tiszta szívből örültem, még a könnyem is kicsordult, úgy megörültem a bátyámnak.

• Testvérkém! Te sírsz? – hangjában kis aggodalmat, de megkönnyebbülést is éreztem.

Aztán síri csend szállta meg a „semmit” újra. Se hang, se zaj. Szerencsére vagy sajnos, nem sokáig.

     Kb. fél óra múlva a fehérség változni kezdett. Először zöld és barna szín keveredett, aztán kialakultak belőlük az alakzatok.

A zöld foltok fák lombkoronáivá, a barnák pedig azok törzsévé változtak.

Egy ösvényen álltam, mégpedig Grossgeminei erdejében, a két erdőrészlet között.

     Éjszaka volt, a hold magasan járt az égen. Baglyok huhogtak, a fák között kóbor állatok, és vadkutyák jár-keltek. Hallottam a lihegésüket, s a földre hullott gallyak reccsenését.

     Hideg volt, a hátamon futkározott a hűvös szél, s leheletem látszott a levegőben. Halványan bár, de látszott. Ez mindenesetre nem megszokott szeptemberben.

     Sétálni kezdtem az ösvényen, de nem ám kifele az erdőből, a város felé, hanem pont az ellenkező irányba, be a sötét, sűrű erdőbe. Valami azt súgta, arra kell mennem.

     Útközben állandóan a karomat dörzsölgettem, mivel a csípős hideg újra és újra végigszaladt rajtam.

Már lassan úgy gondoltam, hogy visszafordulok és elindulok Grossgemineiba, de ekkor hangok szűrődtek ki az ösvényre a bal oldali erdőrészletből.

     A zaj irányába indultam. Lassan, de magabiztosan haladtam a hangfoszlányok felé, ami egyre inkább beszélgetésnek tűnt. Ahogy közelebb értem, egyre jobban lehetett érteni a beszéd tárgyát. Egyszer a nevemet is meghallottam.

     Ekkor sietősre vettem a dolgot, s pár másodperc múlva kikötöttem a tábortűzrakhelyen. Egy fára kiszögelt tábla jelezte a tűzrakhelyet.

„Táborozóknak és kirándulóknak kijelölt hely!”

     Közelebb léptem, s ezzel benn termettem a rakhelyen. Középen nagy tűz égett, körülötte ismerős emberek ültek, vastag farönkökön. Búsan bámultak a lángokat.

• Már egy hete kómában van – sóhajtott Szabina.
• Még most is alig hiszem el. Hiszen péntek reggel beszéltem vele – csóválta a fejét Anna.

Még közelebb léptem, majd leültem egy farönkre Alex és Annabella közé. Ott hallgattam tovább a beszélgetést.

• Bernát vigyáz rá. A szüleik repülője ki tudja, mikor ér haza. Amerika nagyon messze van innen – csóválta a fejét Dani.
  

  Alex egy perce ránézett Dánielre, majd felállt az ülőkéről.

• Hová készülsz? – tudakolta Anna.
• Sétálok egyet – felelt szűkszavúan Alex.
• Ilyenkor? – tekintett rá csodálkozva Deni.
• Nem mindegy? – vetette neki Alex.
• Jól van, na! Csak kérdeztem – védekezett Deni, mire Alex elindult.

Elhagyta a tüzet, majd elsétált a tábla mellett.

• Sétálni. Na, persze! – mosolyodott el egy pillanatra Szabina.
• Ezt meg miért mondod? – tudakolta Dani.
• Nézz rá! Szerinted tényleg sétálni fog? – mondta Szabin, és Alex után nézett.
• Nem értem, hova akarsz kilyukadni – rázta a fejét Dani.
• Hagyjuk! – legyintett rá Szabina végül, s hatásos befejezés képen kicsit megcsóválta a fejét, s alig láthatóan elvigyorodott.

Én sem igazán értettem a viselkedését, de úgy éreztem, tud valamit, amit mi nem. Éppen ezért felálltam, s Alex után eredtem.

     Ezt nyugodtan megtehettem, hiszen nem vett észre senki. Mivel ha jól láttam, azt sem tudták, hogy ott vagyok.

     Felálltam a farönkről, s elindultam Alex után az ösvényen. A sötétben nem igazán láttam, először azt hittem, hogy Alex messze jár már. De

szerencsém volt. A fiú zsebre tett kézzel, lassan haladt előttem.

     Felgyorsítottam lépteimet, így gyorsan utolértem. Melléérve nem igazán értettem, mit akart Szabina azzal, hogy Alex nem sétálni megy, azonban pár perc elteltével erre is rájöttem.

     Nem sokáig haladtunk az ösvényen, mivel Alex egyszer csak irányt váltott, s elindult a jobb oldali erdőrészletbe. Talán azért pont erre ment, mert minél messzebb akart kerülni a többiektől.

     Követtem. Nem tudtam hová fogunk kijutni, de különös érzésem volt, így továbbkísértem Alexet.

Hirtelen megállt egy fánál, behajlított könyökkel rátámaszkodott, s homlokát a tenyerébe temette.

     Közelebb mentem, s láttam, hogy könnyek futnak végig az arcán.

„Mi lehet a baj? Talán miattam sír?” – gondoltam, s megijedtem.

Megijesztett a tudat, hogy sok barátom szenvedhet amiatt, hogy én kómában vagyok.

• Jaj, Alex! Ne sírj! – suttogtam, de nem válaszolt.

Eszembe jutott, hogy nem hall, s nem is lát engem, úgy, ahogy a többiek sem.

• Mit keresek én itt? Miért nem vagyok nála? – lökte el magát a fától, majd nekidőlt.

Pár perc csend után újból megszólalt.

• Bőgök, mint egy gyerek, amikor vele kellene lennem… Átkozott kóma! – rettentő gyűlölet uralkodott a hangjában.

Megtörölte szemeit, majd a zsebébe nyúlt. Egy pillangókést húzott elő, olyat, mint amilyet Andris használt, amikor a fába dobálták a késeket.

Megvizsgálta az éles „pillangót”, majd az ujjai között pörgetve kinyitotta. Majdnem olyan ügyesen bánt a késsel, mint az öccse.

• Csak kerülj a szemem elé, te szemétláda! Aljas fekete mágus! Jobban jársz, ha leveszed róla az átkod, különben…
• Jaj, csak ezt ne! – ellenkeztem, s hirtelen felindulásból kiütöttem a kezéből a kést.

Magam is meglepődtem, mikor a pillangókés földet ért.

„Nem látnak, nem hallanak, de a dolgokat kiüthetem a kezükből”- gondoltam, s a késről feltekintettem Alexra.

     Meglepetten nézett a földön fekvő késre, aztán eszes kifogást keresett saját magának.

• Az ügyetlenség, ha fájna, azt hiszem, ordítanék – ezzel felkapta a kést, s én újból működésbe léptem.

Kilöktem a kezéből a kést, őt, magát pedig a fának taszítottam.

Azt nem fogom megengedni, hogy ölj! – kiabáltam, csakhogy magamat megnyugtassam, mivel ő nem hallotta, amit mondtam.

• Mi a…

Újból hajolt volna a késért, ami igencsak felmérgesített.                                                Megragadtam a karját, majd visszarántottam. Ismét nekilöktem a fának. Dühösen felemeltem egy lehullott gallyat, s a földre kezdtem írni. 

 „Nem leszel gyilkos! Megértetted?”

     Alex úgy nézett az írásra, mintha szellemet látna. Arca lefehéredett, szemei kitágultak, s nem akart a késért nyúlni tovább.

• Mi a csoda folyik itt? – remegett, majd szaladni kezdett.

Én pedig felálltam, felemeltem a kést, s kicsit el is mosolyodtam.

  „Így oldjon meg minden kómás beteg egy rémálmot!”

Aztán eszembe jutott, hogy élőben talán sohasem láthatom többé: sem őt, sem a bátyám, sem a szüleim, sem a barátaim. Mindez Musca miatt.

Talán hagynom kellett volna, hogy megölje Muscát?