II. Rész

Kóma

     „Világosság. Vakító fény vagy csak képtelen álom? Hol vagyok? Sem út, sem házak, sem ég. Csak a fehérség… mindenütt.

Vagy mégsem? Egy babakocsi. Nem! Nem is egy, kettő. S mindkettőben egy-egy kisbaba. Kezükön karszalag. Az egyikén kék, a másikén rózsaszín. Nevük: Bernát és Beáta.

     Szüleik vidáman mosolyognak rájuk, s kezeikkel néha megcsiklandozzák a babák hasát. Azok pedig boldogan visítanak fel.”

     Szép kép volt. Egy tökéletes család képe, akiket úgy tűnt, semmi baj nem érhet.

Egészen elbambultam, ahogy figyeltem a filmbe illő jelenetet. A csengő hangja hozott vissza az „élő világba”.

     „Tipegő, aranyos kis elsősök szaladnak egy nagy épület felé, az iskolába. S itt fut Bea és Bernát is.

Óvodás éveik gyorsan elszaladtak, s most jó testvérekhez méltón, kézen fogva futnak keresztül az iskolaudvaron. Nevetnek. Ez az első napjuk.”

     Bernát már akkor is határozott volt, s büszke jellem volt, nem ismert lehetetlent. S mint a mai napig, akkor is vigyázott a húgára, azaz rám. Ilyen eset volt például:

     „Beáta és Rövid Anna, a két barátnő az udvaron játszanak. Egy mászókára másznak fel, s le, mikor Havas Marcell, egy harmadikos legényke kötözködni kezd velük.”

     Persze Bernát rögtön ott termett, Alex társaságában, s együtt elkergették az okvetetlenkedő alakot.

Akkor kötöttünk örök barátságot, mi négyen. Később persze csatlakozott hozzánk Szabina, Dániel és Dénes.

     Legelőször Szabina érkezett közénk, mint ötödik tag.

„Milyen gyorsan telik az idő! Bea, Bernát, Anna és Alex már felkerültek hatodik osztályba. Jaj, de újabb riválisok!

Julianna és társai nagyon kényes lányok, s mindenkivel csak a balhét akarják. S vajon kit foghatnak ki? Annát és Beát!

     Már éppen a verekedés határán állnak, mikor jön Szabina, s egy pofonnal lecsillapítja Juliannát.”

Bizony, ez a Szabina igencsak karakteres jelenség. Kissé kitörő, s vadóc, ám kedves és segítőkész is egyben.

     Deninek és Daninak már a fiúkon kellett segíteni, ugyanis azok egy utcai verekedésbe keveredtek bele. S ki is lehetett volna más a kezdeményező, mint a már említett Marcell és bandája.

     „Szép, napos az idő. Ötösben sétál az öt jó barát az úton, a két szélen Alex és Bernát, köztük pedig a három leányzó, középen a legújabb taggal.

A fák közül hirtelen kiugrik egy tizenöt tagú banda, vezérük: Marcell.

A fiúk védőn a lányok elé állnak, pedig azok sem riadnának vissza egy kis verekedéstől.

     Aztán kitör a nagy csetepaté. Bernát és Alex hősiesen állják a hadat, de ez még nekik is sok. Ekkor tűnik fel a színen Deni és Dani, s így négyen már sikerült elzavarniuk a támadókat.”

     Így lettünk heten, mint a gonoszok. Nagyon jól megvoltunk. Segítettünk egymásnak: lehetett szó egy megoldatlan ügyről vagy éppen egy témazáróról. Ebbe az idilli csapatba csöppent bele Annabella.

     Ő nem egy vitás helyzetben állt mellénk, hanem furfanggal. A lányoknak mindig újságokat, posztereket adott, a fiúk barátságát pedig a focimeccsekre szóló jegyekkel nyerte el.

Ez a nyolcas nagyon erős társaság volt, s az a mai napig. Jó érzés volt újra látni a találkozásokat, csatlakozásokat.

     „De mi ez? Hova ugrottam már megint? Hisz ez a szobám! S ez én vagyok! A tv hangja behallatszik a hálóba:

• Fekete Márk és Fekete Mihály meghalt – zúgta a készülék.
• Mi? – kiáltok fel és felülök az ágyban.”

A haláleset újra tudatosult bennem és csontig rázott. Mindent újra láttam és hallottam.

     Láttam, amint átrohanok Bernáthoz, s hallottam a saját hangom. Ám ezek a képek semmik nem voltak ahhoz képest, ahová következőnek érkeztem; az erdőbe!

     Láttam a négyes fogatot, amint a fákat célba veszik, s újra láttam magamat Alex társaságában, ahogy a bokrok mögött lapulva kémleljük a bandát.

S megtörtént! Újra belefúródott a fába a pillangókés, s a földön lapuló önmagam máris egy vérpatakká változott.

     Aztán a második! S hallottam, amint szólítom Alexet, de ő nem figyelt. A harmadik! A vérpatakból vérfolyam lett! A föld átváltozott vörös tóvá, s eme áradat szülőanyja a halál szélére került.

„Alex!”

     A név, melynek tulajdonosa megmentette az életemet. Aki megállította az öccsét, hogy annak kése ne ölhessen meg engem.

S a pillangók kikerültek a fákból. S a vérfolyam szülőanyja elájult.

     Újra ugrottam az eseményekben. A házban találtam magam, persze, mint kívülálló.

     „A földön ülök az ágynak dőlve és sírok, mikor Bernát belép a szobába, s vigasztalni kezd.

 Pár perc múlva felugrok, s észreveszem, hogy véres a ruhám. Elkiáltom magam, s elájulok. Innentől minden kép eltűnt. Csak a vakító fehérség honolt körülöttem.”

2.

     Taps és gonosz kacagás. Léptek. Majd egy alak közeledő képe.

Musca!

Musca nevetett és tapsolt. Határozott, mégis lassú léptekkel közeledett felém.

• Bravó! Szép volt az életed… idáig!

Abbahagyta a tapsolást, s halk léptekkel közeledett felém. Köpenye rendetlenül himbálózott a levegőben.

• Idáig? – a hangom goromba volt.
• Igen – már csak egy méterre állt tőlem.
• Hogy érted ezt? – fordultam el tőle.
• Hogy idáig boldogan élhettél. Mostantól szenvedni fogsz – susogta gonoszan.
• Meg akarsz ijeszteni? – fordultam vissza.

„Ha igen, sikerült!”- gondoltam.

• Nem. Én csak figyelmeztetlek. Aztán majd elárulok valamit – vigyorgott.
• Mit akarsz mondani? – ráncoltam a homlokom, de nem néztem rá.
• Először is, hogy a foglyom vagy. Nem szabadulhatsz a markomból – nevetett halkan.
• Na, persze! – legyintettem, s a „földet” bámulva megcsóváltam a fejem.
• Nem hiszed? – hangjában csengett a csodálkozás.
• Nem! – vágtam rá, s élesen néztem rá.
• Mit gondolsz, hol vagy? – tette keresztbe kezét a mellén.

Ez jó kérdés volt. Nem is gondolkoztam még ezen addig, pedig a válasz ott lebegett az orrom előtt.

• Nem tudod, ugye? – vigyorodott el.

Igaza volt, mert nem tudtam. Őrá nem igazán lehetett mondani, hogy még akkor is hazudik, ha kérdez. Inkább az az állítás lett volna igaz, hogy még a kérdései is rém őszinték.

     Nem feleltem neki hangosan, csupán magamban vallottam be, hogy nem tudom azt, hogy hol vagyok. Ez azt hiszem, feldühítette kissé.

• Hát jó! Ne válaszolj! De meglátod, nagyon fog fájni, ha megtudod az igazat.

 Ez mutatta, hogy kezd mérges lenni. Szerintem én se viselkednék másképp, ha nem válaszolnának nekem, és csak bámulnának rám, mint borjú az új kapura.

     Miután így jól megmondta a magáét, nem szólt többet, csak nézett engem. Lehet, hogy ezzel csak vissza is akart vágni, de ez egy vihar előtti csendnek tudható be inkább.

Ezt így könnyű mondani, hogy már túl vagyok az eseményeken, de akkor is látszott rajta, hogy nagyon dühös.

     Vörös szemei úgy izzottak a fehérségben, mint a lemenő nap, esteledéskor.

Mintha két égő széndarab lett volna a szeme helyén.

Gyorsan lélegzett, mégis mélyen leeresztette a tüdejébe, az éltető oxigént.

     Nem szóltunk egymáshoz, csöndben farkasszemet néztünk. Akkor éppen nem féltem tőle, azonban ez pár másodperc elteltével igencsak nagyot változott.

A szótlan csönd után Musca hirtelen hátradobta a köpenyét, s egy tőrt kapott elő. 

     Gondolkodás nélkül megragadta a kés élének hegyét, s teljes erejéből eldobta.

A tőr hihetetlen erővel és gyorsasággal szállt felém. Áthasította a teret, s éles rakétaként fúródott belém.

     Megijedni is alig volt időm, olyan gyorsan történt az egész. Azonban mikor már bennem volt a tőr, igencsak megrémültem.

Idegességemben alig tudtam kihúzni a kést a bordáim közül, mivel a kezem annyira remegett, hogy csak nagy nehezen tudtam megfogni.

     Miután végre sikerült megragadnom a tőr nyelét, kihúztam, s legnagyobb meglepetésemre a kés élén egy csepp vér sem volt. S ekkor tűnt fel az is, hogy a seb nem fáj. Sőt! Még csak seb sem volt!

     Eldobtam a kést, s elfordultam Muscától. Egy ideig habozva álltam, nem hittem el, hogy egy karcolás nélkül megúsztam Musca akcióját.

Aztán, ahogy kezdtem elfogadni a történteket, összeszedtem magam, s futni kezdtem.

     El akartam menekülni Musca elől, s az elől, amit mondani akart. El akarta árulni az igazat; azt, hogy hol vagyok. Megéreztem, de nem akartam tudni az igazságot, s ezért szaladtam el. Azonban, mint tudjuk, a valóság elől senki sem menekülhet el.

     Hiába futottam el, Musca mindenhol ott volt. Akármerre próbálkoztam folyton szemben találtam magam vele. Gyorsíthattam, mindig gyorsabb volt nálam.

Teljesen kifárasztott ez a rohangálás, s megálltam pihenni. Azonban Musca is ott termett.

     Nem volt már sok erőm, mégis újra szaladni kezdtem. Ekkor azonban Musca elkapta a derekam és magához húzott. Háttal álltam neki, mégis magam előtt láttam gonosz arcát.

• Hát tudd meg az igazat! – kezdte suttogva – Itt nem igazi semmi és senki, se te, se én.

Nem igazán szerettem volna hallani a folytatást, de nem volt erőm sem ahhoz, hogy kiszabaduljak az

öleléséből, sem ahhoz, hogy elfussak előle. Kénytelen voltam tehát hallgatni.

• Nem. Nem igazi senki, mert ez csak a te álomképed! – ezzel a mondattal megnövelte bennem a rémületet.
• És nem tudsz felébredni. Talán soha nem térsz magadhoz, így a foglyom vagy! – susogta gonoszan.
• Nem! – tiltakoztam halkan, remegő hangon.
• De igen! A foglyom vagy! A saját elméd börtönében ragadtál! Keresheted a kulcsot, nem leled meg! – halkan felkacagott, jobban mondva kacarászott.
• És tudod, miért? Eláruljam? Hát azért, mert kómában vagy!

     Szavai kővé dermesztettek. A lelkemben amúgy is káosz uralkodott: az átok, a halálesetek, a bátyám viselkedése, aztán itt volt ez a Musca is, akiről alig tudtam valamit és azt sem tudtam, hogy mit akarhat tőlem, most meg itt ez a kóma, ami olaj volt a tűzre.

    Miután elmondta, ami nyomta a lelkét, ha egyáltalán volt neki, elengedett.

Kétségbeesetten és dühösen fordultam szembe vele. Musca összefonott karokkal, üres szemekkel bámult rám.

• Miért pont én? Miért pont engem? – kérdeztem, de nem reagált.

Olyan volt, mint akit elvarázsoltak.

     Nem bírtam tovább, folyást engedtem könnyeimnek. A kétségbeesés vérvörös lángja tombolt bennem, hisz tudtam, hogy a kóma csak két választást enged meg: vagy meghalsz, vagy felébredsz.

Kétesélyes volt a dolog. A való életben bármikor sípolni kezdhetett a szívritmust ellenőrző gép.

     Elfordultam Muscától, visszafojtottan engedtem záporozni könnyeimet. Ő nem szólt, de a tekintetét magamon éreztem. Nem törődtem vele. A halálfélelem sokkal erősebb volt annál a rettegésnél, amit iránta éreztem.

Viszont később már ez is megszűnt.