8.

     Zaj. Halk suttogás, s járkálás.

Még csukott szemmel feküdtem, de már hallottam a hangokat. A bátyám és Alex beszélgetését hallgattam, s a fülemet innen is, onnan is megütő zajokat.

     Lassan felnyitottam a szemem, s hangtalanul végigmértem a helyiséget, ahol tartózkodtunk.
Kis szoba volt, egy kórterem. A bal sarokban állt egy virág nélküli, zöld növény, a tőle ugyancsak balra eső falon helyezkedtek el az ablakok.

     Középen feküdt az ágy, azon meg én, s „tőlünk” jobbra állt egy éjjeliszekrény.

Az ágy oldalán Bernát ült, sötét ruhájában, kabátja az ágy végében.

Alex a szemközti falnak támaszkodott.

• Nézd! Felébredt! – mondta a bátyám, s felugorva az ágyról, fölém hajolt.
• Bernát! – néztem fel rá.
• Miért nem vártál meg? – kezdte rögtön az atyáskodást, mire Alex is közelebb jött.
• Nem hittél nekem, pedig éreztem, hogy baj közeleg. Csak nevettél, s azt mondtad; majd elmúlik – ezzel Alex felé fordultam.
• Mi történt veled odakinn? – kérdezte aggodalmaskodva.

Elmosolyodtam, majd így szóltam:

• Megmentettél. Ha te nem vagy ott, Andris beledobja a fába a kést, és…
• Ne! Ne beszéljünk arról, hogy mi történhetett volna! – szakított félbe, s megfogta a kezem.
• Mit csináltál az erdőben? – szólt közbe Bernát gyanakvón.

Felé fordítottam a fejem, s válaszoltam:

• Követtem a négyes fogatot. Rossz érzésem volt, de nélküled akartam menni. Most az egyszer… Aztán megjött Alex. Nem engedett egyedül, így velem jött – magyaráztam.

A négyes fogat egy tisztáson állt, és mindegyikük egy-egy fát vett célba. Amint a pillangók belefúródtak a fába, Bea vérezni kezdett, majd összeesett. Először nem tudtam, mi a baj – folytatta Alex.   

• Aztán, amikor Andrison volt a sor eldadogtam, hogy mire figyeljen, s ő megmentett – fejeztem be.
• Jézusom! – sóhajtott, s Alexre nézett.

Míg ők farkasszemet néztek egymással, addig én felültem, s végignéztem a ruhámon. Szerencsére nem egy kórházi pizsamában feküdtem, hanem a vérrel itatott pulóverem és farmerom.

Talán mégis a pizsama lett volna a jobb? 

• Mi a csudáért véreztem? – kérdeztem, s csak ekkor döbbentem rá, hogy semmim sem fáj.

Alex és Bernát egyszerre néztek egymásra.

• Az orvosok nem tudták megmondani. Semmi seb nem volt rajtad, viszont majdnem elvéreztél – felelt Bernát.

Értetlenül néztem hol egyikükre, hol másikukra. Ekkor vettem észre, hogy Alex pulóvere is tiszta vér.

• Atya Úr Isten! – suttogtam, s megérintettem a vörös foltokkal tarkított felsőrészt.
• Hát, igen. Amikor felemeltek én is véres lettem. Aztán olyan érzésem volt, mintha egy vörös folyó lenne a kezemben. Nagyon megrémítettél, ugye tudod – magyarázta Alex.
• Én meg kerestelek égen-földön. Alex utánad rohant, nem is értem utol. Aztán meg már előttem szaladt az erdőben – mesélte Bernát.
• Szegénykéim – sajnálkoztam, majd elfordultam, s leléptem az ágyról.
  

  Belebújtam a bakancsomba, majd az ágy végéhez lépdeltem, ahol a kabátom hevert.

• Anya és apa miért nincs itt? – tudakoltam, s felvettem a kabátomat.
• Valami sürgős üzleti útra kellett menniük. Egy külföldi cégüknél van többlettermelés, és a dolgozók nem tudnak vele mit kezdeni – mondta Bernát, s szedelőzködni kezdett.
• Még szerencse! Legalább kevesebb fejfájás éri őket – sóhajtottam, s begombolkoztam.
• Nekem sincs itthon az apám. Valami tárgyalásra ment, nem is tudom, azt hiszem Amerikába. Anya meg egész nap a boltban van. A helyzetünk majdnem ugyanolyan – sóhajtott Alex, s felkapta a dzsekijét.

Hiába. Ilyen az üzleti élet! – feleltem, s az ajtó felé vettem az irányt.

9.

     Otthon messziről elkerültem minden ablakot. Bár valami azt súgta belül, hogy nem kell félnem. Ennek azonban pont az ellentéte bizonyosodott be még azon a napon.

     Bernát végig nagyon figyelt rám. A tekintetét mindig magamon éreztem. Kivéve akkor, mikor

átöltöztem, s a véres ruháimat a mosógépbe dobtam. Azért leselkedni nem szokott.

     Öltözködésnél nem szakadtam el a feketétől. Sötét nadrágot, barna felsőt vettem fel. A mosógépet pedig hosszú programra állítottam, hogy a vér kijöjjön a ruháimból.

     Míg a cuccaim a mosószeres vízben forogtak, addig én a nappaliban egy könyvet olvastam; Latin elnevezések címmel.

Ebben csillagképek, állatok latin formáját olvashatjuk.

      Éppen a csillagképeknél tartottam:

Orion, Aires, Capricornus, Musca, Aqvila… Musca?

Rámeredtem a névre, s a mellette feltüntetett jelentésre, s képre.                       Musca, azaz… légy!

• Miért hívják légynek? – tűnődtem magamban.
• Kit? – kérdezte a hátam mögött valaki.

Hátrafordultam, s Bernát fürkésző, s vészesen komoly arcát láttam az ajtóban.

• Ö… ö… ö… senkinek – dadogtam a választ, s hirtelenjében becsaptam a könyvet.
• Ne hazudj! – csóválta meg a fejét.
• Senkinek Bernát, nem hazudok! – feleseltem vissza ingerülten.

Felálltam, s az ajtó felé vettem az irányt, de ott, mint tudjuk, a bátyám állt. S úgy tűnt, ki sem akar ereszteni.

• Mit akarsz, Bernát? – kiáltottam rá, s dühösen néztem bele a szemébe.
• Addig nem mehetsz ki, amíg el nem árulod az igazat! – jelentette ki határozottan.
• Milyen igazat? – értetlenkedtem, pedig titkon tudtam, hogy miről is van szó.

Valahogy megsejthette, hogy valamit titkolok előle, ami igenis tartozna rá is, mert a bátyám, de nem akartam elárulni neki. Féltem. De hogy tőle miért, azt én sem értettem.

• Nem tudom. Csak azt vettem észre, hogy valamit erősen titkolni akarsz. Mi az, amit nem vagy hajlandó elmondani? – faggatott.
• Semmi titkom, hagyjál! – ezzel félrelöktem, s felszaladtam a szobámba.

Remek lehetőséget szalasztottam el az igazság elmondására, az igaz. Talán ha akkor elárulok mindent, védelmet nyerek, s nem következett volna be az, ami minden ember rémálma: a halál közeli élmény.

     A szobámba érve becsuktam az ajtót, elfordítottam a kulcsot, s nyugodtan dőltem hátra.

• Mi van ezzel a gyerekkel? – sóhajtottam, s szemmagasságba emeltem a könyvet.
• Ha a bátyádra gondolsz… csak annyi, hogy megtalálta a tőrt, amit te rendetlenül elhagytál! – szidott össze gorombán egy félelmetesen ismerős hang.
  

  A hang irányába fordultam. Musca egy szék támláján ült, úgy, mint rendes ember az ülőkén. Köpenye hanyagul lógott a széktámla mögött.

• Musca! – kiáltottam fel ijedten, s leeresztettem a könyvet.
• Mi van kislány? Már a bátyádban sem bízol? – tudakolta, s leugrott a padlóra.
• Mit akarsz tőlem? – kérdeztem dühösen, hirtelen felbátorodva.

Szeme összeszűkült, szemöldökét összehúzta, s kajánul elvigyorodott.

• Rájössz! Hamarosan. Nagyon hamar. Hamarabb, mint gondolnád!
• Ha meg akarsz ölni, miért nem teszed? – kérdeztem, s mérgesen tekintettem rá.
• Nem. Nem öllek meg. Más terveim vannak veled. De előbb le kell, hogy csendesítselek, nehogy beszélni kezdj!

Ezzel eltűnt a szemem elől. Mint, ahogy a köd is eltűnik, úgy, ahogy jött. Észrevétlenül, csendesen.

     Azt nem tudtam, hogy hová, legalábbis akkor még nem jöttem rá. Azonban az, az utolsó mondat a halálfélelmet, s a tehetetlenség érzetét keltette bennem. Ez az érzés a sírást hozta magával.

     Kinyitottam az ajtót, már nem féltem attól, hogy a bátyám újra rám támad a kérdéseivel. Sokkal inkább rettegtem Musca tervétől.

Leroskadtam a földre, s az ágyra borulva áztattam a paplanomat.

• Mit akarsz tenni velem, te szörnyeteg? – zokogtam.

Ekkor lépésekre lettem figyelmes, de nem figyeltem fel az illetőre. Féltem már minden zajtól, de leginkább attól, hogy Musca vörös szemei tekintenek majd vissza.

• Miattam sírsz, húgocskám?

A bátyám volt az, aki bejött a szobába. Felemeltem a fejem, de könnyes szemeimen keresztül csak homályosan láttam.

• Ne haragudj rám, mert azt hittem hazudtál! – kért bocsánatot, s vigasztalólag megölelt.

Megnyugtatott a jelenléte. Így nem féltem annyira Muscától, s a halálos ígéretétől. Pár perc múlva már nem is sírtam. 

Bár tíz perccel azelőtt még mérges voltam Bernátra, jó volt a közelemben tudni, mert éreztem, hogy közeleg a baj.

     Igen. A veszély már az ajtóban leselkedett rám. Csak a megfelelő pillanatot várta, hogy beléphessen, s beteljesíthesse Musca akaratát, s rám ragassza a gonosz ismeretlen átkát.

     S átlépte a küszöböt. Ezzel behozta magával Musca üzenetét, mellyel engem valóban elhallgattatott:

     Szúró fájdalom hasított a hasfalamba, s úgy éreztem, megint valami végigfolyik a bőrömön. Eltoltam magamtól Bernátot, s anélkül, hogy 

ránéztem volna, felálltam. Kezeimet a hasamra tapasztottam.

A pulóveremre néztem, melyen a fekete szín ellenére is meglátszott a hatalmas vörös folt.

     A félelem, a düh, a keserűség és a tehetetlenség érzése keveredett bennem. Tudtam, hogy miért történik velem, az, ami történt. Az erdőben, a sziklás tisztás körül álló fák közül az egyikben egy késnek kellett lapulnia.

     Egyre gyengébbnek éreztem magam, s az energiám is folyamatosan elszállt.

Utolsó tudatos lélegzetemmel kiadtam magamból a dühöt, s az ő nevét kiáltottam:

• Musca!

Itt lett vége. Minden kép eltűnt előlem, csak a sötétség maradt meg nekem.