7.

     Bernát örült a hírnek, miszerint zárva az iskola kapuja. Ennek megünneplésére az egész délelőttöt a számítógép előtt töltötte, meg néha Annával beszélt telefonon. Hallottam. A fal olyan vékony, hogy minden egyes szó áthallatszik.

     Én az „ablakban” ültem folyton, bámultam a járókelőket meg a tájat.

Gyönyörű szép helyen élünk. Gemini-szigetén húzódik egy hegység, ami Geminiről kapta a nevét. Ez a Geminei-hegység.

     Ennek hegycsúcsait nem borítja hó, helyette magaslati növényzet takarja a hegytetőt. A hegyoldalakat erdőségek borítják, s a fák között egy gyorsfolyású patak kanyarog lefelé, míg végül beletorkollik egy nagyon mély, tiszta vizű tóba, amelynek neve: Ikrek-tava.

     E tavon színes vízi virágok úszkálnak, különböző és ritka halfajok élnek vizében, s minden nyáron ellepik a hattyúk.

     Ennek partján fekszik a mi kis városunk; Grossgeminei. S a mi házunk itt áll a tóparton, ahol mindig gyönyörű a kilátás, akármelyik évszakban nézzen is ki az ember.

Azon a délelőttön is ezt tettem. Bámultam a kora őszi tájat a nyitott ablakon, amelyen nedves, párás levegő áramlott be.

     A hegycsúcsokat fehér lepel vonta be, köd honolt a hegyoldalon. Alant, a tótükrében látszódott a hegység képmása.

     Az utcákon diákok járkáltak kisebb-nagyobb csapatokban, kihasználták az ideiglenes szünetet.

Egy banda állt meg a házunk előtt:

Csíkos Kristóf, Kerek Maximilián, Ravasz Sebestyén és Andris, Alex öccse.

     Hát igen. Ők négyen, a négyes fogat. Amikor csak idejük engedi, együtt vannak. Nagyon jó barátok.

Több ilyen baráti kör létesült, mint az övék. Egyik kicsi, a másik nagy létszámmal bír.

     A legkisebb csapatok is legalább négytagúak, a legnagyobbak pedig körülbelül nyolc személlyel bírnak. De ezek csak a jó barátságban lévőkre vonatkozik. Természetesen tizenöt tagú csapatok is alakultak, de azok nem védik meg egymást, és csak bajt kevernek.

     A baráti körökből sorolok néhányat, amelyekben többnyire nincsenek ikrek, de mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt, tehát testvércsapatok is alakultak.

Nos, ilyen csapatok: Kerek Mária

                                 Fekete Márk és Misi

                                 Bokros Erik.

                       Vagy: Bokros Erika

                                 Hossz Éva

                                 Hossz Emma

                                 Csíkos Katalin.

És végül a legnagyobb társaság, a mienk.

                       Azaz: Rövid Anna és Annabella

                                 Ravasz Szabina

                                 Kiss Alex

                                 Király Dénes és Dániel

                                 A bátyám és én

Igen. Mi vagyunk a legnagyobb csapat, így nyolcan.

     Anna és Annabella osztálytársaink, Alex a bátyám legjobb barátja, Dénes és Dániel pedig a focicsapat tagjai, melyben Alex testvére, András is játszik.

Nagyon jó barátok mindannyian.

     De térjünk vissza a négyeshez!

Kihajoltam az ablakon, hogy halljam, mit beszélnek.

• Hol? – kezdte nemes egyszerűséggel Max.
• Az erdőben. Ott senki nincs – felelt halkan Sebestyén.
• Ott most esik – ellenkezett Andris.
• Kit érdekel? Az jó hely – vitázott vele Kristóf, s ezzel igazat adott Sebestyénnel.
• Igen. Egy kis vízbe még nem halt bele senki – helyeselt Max.
• Hát, jó. Végül is… legalább nem bukunk le – egyezett bele végül Andris.

„Mire készültök?” – kérdeztem magamban.

• Megyünk? – kérdezte Kristóf.
• Mindenki hozott? – tudakolta elharapva a mondat végét Sebestyén.
• Még jó – bólogatott András.
• Haladjunk, még mielőtt valaki észrevesz! – sürgetőzött Max.

     Kezdett aggasztani a dolog. Rossz megérzésem támadt velük kapcsolatban, s az ilyesmiben sohasem tévedtem.

Tiltott dologra készültek, legalábbis olyanra, aminek nem nagyon örülnek az emberek.

     Nagyon idegesített az ügy, s a rossz előérzetem is egyre erősödött.

Kiszaladtam hát a hálóból, lerobogtam a lépcsőn. Odalenn szétnéztem, nehogy valaki megkérdezhesse, hova olyan nagy hévvel.

     Halkan felhúztam a cipőm, majd felkaptam hosszú, fekete kabátomat, s befutottam a 

konyhába. Ott anya serénykedett, valami édességet főzött.

Egy szót mondtam csupán:

• Elmentem – ezzel már fordultam is ki az ajtón, de anya hangja megállított.
• Hova?
• Sétálni – feleltem, s magamban hozzátettem: nyomozni.
• Mikor jössz? – tudakolta, de nem nézett rám, helyette az illatos édességgel törődött.
• Anya! – nyafogtam.
• Jól van, menjél! De sötétedés előtt érjél vissza! – hagyta rá, s tovább keverte a fazékban főlő finomságot.

Kiviharoztam az előszobába, s egy pillanatra felnéztem a lépcsőre. A kanyarban Bernát nézett le rám. Arca meglepettnek tűnt. Talán azért, mert általában mindenhova együtt járunk.

     De nem volt időm vele törődni. Elfordultam tőle, s tovább szaladtam az ajtó felé. Lenyomtam a kilincset, s ezzel kinn termettem az utcán.

A fiúk már nem voltak a háznál, az út végén futottak.

     Szaladni kezdtem utánuk, olyan sebesen, ahogy csak tudtam. A házak képei összemosódtak, s nem néztem se jobbra, se balra.

Mikor az utca végére értem, kicsit kifújtam magam, s szememmel követtem a rohanó fiúkat. Az erdőbe vezető ösvény felé tartottak.

     S mikor majdnem elérték a patak torkolatát - ugyanis, az ösvény a torkolattal párhuzamosan kezdődik -, tudtam, hogyha nem indulok utánuk, elveszítem őket.

     Fák alatt futottam, nehogy visszanézzenek, s észrevegyenek, s utcák mellett haladtam el.

„Kisjárási utca”

„Faház utca”

„Parkerdő út”

     Az utolsó a Nyár utca volt. Sajnálatos módon épp akkor kanyarodott ki innen Alex, mikor én elhaladtam mellette. Majdnem nekirohantam szegény fiúnak.

• Beáta? – kiáltott fel meglepetésében, de nem álltam meg.

Továbbszaladtam, mivel a négyes fogat már valahol az ösvényen haladt tovább.

De a lelkiismeretem rám kiabált, hogy kérjek elnézést az előzőért.

• Bocs, hogy előbb majdnem fellöktelek! – kiabáltam vissza, s a vállam fölött hátranéztem.

S a hátam mögött nemcsak Alex meglepett arcát láttam, hanem a sarkon bekanyarodó, sprintelő bátyámat is. Egy pillanatra megálltam, s dühösen szembefordultam velük.

• Mindig vigyázni akar rám. Azonban most nem fog. Egyedül megyek… Lerázom – határoztam el, s újra futni kezdtem.
• Bea! – szólított Bernát, de nem álltam meg.
  

  Sőt! Kiáltása még erősítette az elszántságot bennem, miszerint kiderítem, mit akar a négyes fogat.

       Szerencsére a Nyár utcától csak száz méterre volta torkolat, s a vele párhuzamos ösvény kezdete, így gyorsan elértem azt.

   Az ösvényre lépve nehezedett az út, mivel az már felfelé vezetett, nem pedig egyenesen.

       A kissé meredek úton sokkal lassabban haladtam, egyetlen szerencsém az volt, hogy két oldalon az erdő terpeszkedett, így meg tudtam kapaszkodni a fák törzsében.

  Szerencsére csak egy ideig tartott felfelé az erdei út, aztán kicsit egyenesebbé vált.

       Az út könnyedebbé válása után megláttam az előttem haladó csapatot. Már csak sétáltak, s nem futottak. Valószínűleg rejtve érezték magukat az erdőben.

  Én is lelassítottam a lépteimet, de behúzódtam a jobb oldali erdőrészbe, mivel két veszély fenyegetett: vagy a bátyám ér utol, vagy a fogat egyik tagja tekint hátra.

       Halkan, szinte osonva követtem őket a fák árnyékában. Már majdnem párhuzamban haladtam velük, mikor hirtelen elhatározásból lefordultak a bal oldali erdőrészbe.

  „Csodás!”- gondoltam, s kifutottam a fák közül.

       Óvatosságból szétnéztem, mielőtt átmentem volna a másik részbe. Jobbra is, balra is tekingettem, mintha úton keltem volna át.

  Nem láttam Bernátot, így leléptem az ösvényre, de ekkor valaki megragadtam a vállam.

       Ijedten fordultam hátra, de csak Alexet láttam. Értetlenül nézett rám összeszűkült, zöld szemeivel, fekete, összeborzolt hajtincsek lógtak a homlokába.

• Hova, hova? – tudakolta, s nem engedett el.
• Hagyjál! Ki kell derítenem valamit.

Kétségbeesetten néztem a fák között eltűnő srácok után. Kiszabadítottam magam Alex kezei közül, s az ösvényen keresztül futva indultam a másik erdőrészletbe.

     Nem voltam elég gyors. Alex még időben elkapta a csuklóm. Megvetően, mérgesen néztem vissza rá, ami megzavarta.

• Mi a baj? – kérdezte.
• Ha most nem engedsz el, nem tudom meg soha – titokzatoskodtam, s megpróbáltam elszabadulni tőle.
• Ha eleresztelek, elveszel az erdőben – aggodalmaskodott.
• Alex! Eressz el! Ha elveszek, majd megkerülök! – ezzel sikerült kiszabadítanom a csuklóm.

Átszaladtam a másik részbe, mire Alex így szólt:

• Legalább hadd menjek veled!
  

  Nem volt mit tenni, mint engedni. Bár nem értettem, miért annyira erőszakos, nagyon rossz érzésem volt a négy fiúval kapcsolatban, így nem maradt időm Alexet győzködni.

• Jól van - hagytam rá.

Ezután futni kezdtem abba az irányba, amerre a négyes fogat ment. Alex utánam eredt, s együtt folytattuk az utat.

     Bár nem láttam semerre őket, a sárban hagyott nyomok elárulták, merre mentek. Mint egy képzett nyomkövető, úgy olvastam a nyomokat. Négy különböző láblenyomat, letört ágak, letaposott fű.

     Ahogy haladtunk előre, hirtelen hangok ütötték meg a fülünket. Alex kérdőn nézett rám:

• Kik ezek? – tudakolta.
• A négyes fogat – feleltem.
• He? – kiáltott fel meglepetten.
• Pszt! – csitítottam, s a kezemmel betapasztottam a száját.

A hang irányába indultunk, de most már valóban lopakodva.

     Ahogy közeledtünk a fiúkhoz, a hangfoszlányok mind erősödtek. Végül megláttuk a négyest. Egy tisztáson álltak.

A tisztás nagyon érdekes hely volt.

     Nem oly szokásos, mint a normális erdőkben. Nem egy mező volt itt, fűvel és virágokkal, hanem hatalmas, földbe nőtt sziklák.

Ezek a hatalmas „kövek” szürkésfehéren ragyogtak a sűrű erdőben.

Érthetetlen módon, a kezdetüknél a patak a föld alá bukott, s a sziklák végén bukkant csak elő újra.

     A tisztás valójában nem is volt túlságosan nagy, de a fények és a színek játéka, mondhatni; fölnagyította.

Bevallom, ilyet azelőtt még sohasem láttam.

     A fiúk mind külön sziklán álltak, kört alkottak, s kifelé fordultak a körből. Mindegyikük a vele szembe lévő, legközelebbi fát vette célba.

• Mit akarnak ezek csinálni? – tűnődött Alex.
• Azért vagyunk itt, hogy ezt megtudjuk – suttogtam, miközben figyeltem az eseményeket.

     Nem kellett sokat várnunk arra, hogy történjen valami. Hirtelen mindegyikük kést kapott elő, pillangókéseket, s az ujjaik közt forgatva, kinyitották azokat. Alex és én csodálkozva néztünk össze, majd tovább figyeltük a fiúk akcióját.

     Miután nyitott helyzetbe rögzítették késeiket, a levegőben pördítve megragadták pillangóik élének hegyét.

Nem tudom, hányszor gyakorolták, vagy lehet, hogy csak valami titkos ösztön irányítása miatt csinálták olyan egyszerre, de az biztos, hogy félelmetes látvány volt. Milyen lehetett csinálni?

     A dobások már egymást követték. Az óramutató járásának megfelelően hajították el a

késeket, s hatásszünetet is tartottak, legalább 15 másodpercet.

Az akciót Sebestyén kezdte, s a fatörzs gyökerébe dobta pillangóját.

     Mintha én lettem volna a fa helyében, borzasztóan el kezdett fájni a lábam, s ahogy odakaptam, a tenyeremre valami nedves, ragacsos anyag tapadt. Felemeltem a kezem, s szemügyre vettem, és láttam, hogy ami a tenyeremen van, nem más, mint… VÉR!

     Nagyon megrémültem. Azonban, alighogy észrevettem a farmeron átütő vért a lábamon, hallottam a következő kés koppanását, amint belefúródik a következő fa törzsébe, melyet történetesen Maximilián dobott.

A hasamba szúró, égető érzés hasított, s úgy éreztem, valami végigfolyik rajtam.

     Kigomboltam a kabátomat, s felemeltem a fekete garbót. Az alatta lévő világos blúzon nagy, vörös folt éktelenkedett.

• Istenem! – suttogtam ijedten, s visszafordultam a négyes fogathoz.
• Félelmetes, igaz? – mondta Alex, de nem nézett rám.

S elrepült Kristóf kése is… a fa „szívébe”.

     Az én szívemben is megjelent az a fájdalom, amit ilyenkor éreznek… mikor olyan seb ér, ami halálos is lehet. Az a szúró érzés. Ezt csak azok érthetik, akik valaha átélték. Csakis azok, akik

tapasztalták azt a félelmet, azt a fájdalmat, mint én akkor.

• Alex! – szólítottam remegő hangon, s szememből előtörtek az addig visszafojtott könnyek.
• Pszt! Meghallanak! – csitított.

A fiúk felé tekintettem. Andrison volt a sor, aki habozva szorongatta a kegyelemdöfést megadó pillangókést.

• Alex! – szóltam neki újra, mire a számból is előbukott a vörös patak.
• Mi az? – tekintett rám végre, s ekkor összecsuklottam.

Alex elkapott, s leültetett a földre.

     Nem ájultam el, de nem bírtam el a saját súlyom. Andrásra tekintettem, minden tagom reszketett.

• Mi van veled? – kérdezte ijedten, s karjaival megtartott.

Nem válaszoltam. Mintha gombóc lett volna a torkomban, vagy lezsibbadt volna a szám, nem tudtam beszélni. Csak bámultam, hol rá, hol az öccsére.

     Tudtam, ha eltalálja a fát, engem is megöl.

Alexra tekintettem, aki ijedten nézett vissza rám, s tehetetlenül próbált mondani valamit.

     Összeszedtem magam, kinyitottam a szám, s halk hangokat próbáltam kiadni. Kisebb-nagyobb szerencsével, de sikerült.

• Andris… a kés.

Hangom akadozott, de némileg érthető volt, amit mondtam.

     Alex a testvérére nézett, zöld szemei kitágultak. Én is a fiúk felé néztem. Andris már felemelte a kést, készen állt a dobásra. Már mindenki arra várt, hogy eldobja, s teljes legyen a kör.

     Reménykedve néztem fel Alexra, ő pedig vissza rám.

• Segíts! – suttogtam, s újra Andrásra pillantottam.

S Alex megértette. Szemei olyan tágak lettek, mint amilyet embernél még soha nem láttam.

• Ne – suttogta – ne!

Ezzel kiszaladt a fák közül, mire mindenki rámeredt. Főleg Andris, aki meglepettségében leeresztette dobáshoz felkészült karját, s a háta mögé rejtette a pillangókést.

• Alex? Te… te… hogyan… - hebegett csodálkozva.

 Alex nem felelt öccsének, helyette a másik három tagra tekintett.

• Húzzátok ki a késeket a fából! Élet-halál kérdése! – hadarta izgatottan.

Sebestyén, Max és Kristóf értetlenül, s gyanakvón bámultak Alexre, de ettől függetlenül megtették, amire utasította őket.

     S amint a három kés kikerült a fatörzsekből, megszűnt a fájdalom, azonban a vérpatakok forrása nem apadt el.

• Mit keresel te itt? – tudakolta Kristóf, s bezárta a pillangóját.

Alex azonban nem felelt, helyette visszarohant hozzám, karjaiba vett, s idegesen nézett rám.

• Köszönöm.

Felemeltem elgyengült karom, s megsimítottam Alex arcát hálám jeléből. Ekkorra azonban végképp kimerültem, karom visszaesett, körülöttem elsötétült minden; elájultam.