4.

A történelem órán tanult csaták nem nyugtattak meg bennünket. Nem értettem, jobban mondva ma sem értem, hogy miért éppen akkor vettük az I. Világháború eseményei közül, a verduni csatát. Miért nem halasztottuk el?      „A verduni vérszivattyú”- írta fel a címet a táblára tanárnőnk, Budai Ágnes.

     Az elégedetlenség moraja futott végig a fekete seregen, s nyíltak a füzetek, írtuk a címet. S mikor magyarázni kezdte az anyagot, ráadásul a háború elejéről, s újból végig kellett hallgatnunk a csata eseményeit, többen lecsapták a tollat, és tüntetően hátradőltek.

     Talán észrevette a jelzést, mert a kegyetlen, minden enyhítés nélküli magyarázatot, lágyabb hangzásba vitte, mitől néhányam meg is könnyebbültek. Én és a bátyám nem. Továbbra is érthetetlennek tartottuk a „vérszivattyús” anyag tanulását, s bár nem hallottuk annyiszor a vér és a halál szót, ugyanolyan izgatottak voltunk, mint annak előtte.

     Csak az hozott enyhülést, mikor a csengő dallamtalan, sivalkodó hangja belehasított a levegőbe, s megkezdődött a mozgolódás a padokban. Az utolsó óra! Végre elmehettünk a kriptára hasonlító épületből, amely máskor hangzavarral, nevetéssel teli.

     Bernát egy kissé lemaradt mögöttem az ajtó felé menet, valószínűleg a barátnőjével, Annával volt

megbeszélnivalója. Mellesleg Anna és a nővére, Annabella, a legjobb barátnőim.

     Az ajtón kiérve nem vártam meg, egyenesen a szekrényekhez mentem.

„22”

A szekrényszámunk. Minden ikerpárnak volt egy közös szekrénye, ahová a kabátját tehette.

„2”

A szekrénykulcsunk száma. Bernátnak és nekem is volt egy-egy belőle.

     Az enyém egy kulcscsomóra volt rátéve. Ezt mindig a zsebemben hordtam, s akkor is éppen onnan kotortam elő.

A kulcscsomóról kulcstartók tömkelege lógott le; Metallica, Linkin Park, Limp Bizkit, Rammstein, s egyéb rockerbandák képei.

S a zenekarok kulcstartóba rejtett képei mellett csupán pár kulcs foglalt helyet a súlyos kulcscsomón.

     Mikor megtaláltam, s kinyitottam a szekrényt, leakasztottam a kabátomat, mire előbújtak a poszterek. Bár néhányat még takart a bátyám sötét felleghajtója, már rám szegezték sötét szemeiket s Good Charlotte tagjai, s a Linkin Park zenészei.

     S azt hiszem ennyiből már mindenki rájött, hogy a testvérem és én szeretjük a rockot. Otthon több tucat Cd sorakozik a polcokon, s a számítógépen is van vagy háromszáz rock- és metálszám.

Na, de a lényegtől ne térjünk el! Visszazártam a szekrényt, felkaptam a kabátomat és elindultam a lépcső felé, ahol csordaként törtetett fel a tömeg.

Valahol köztük volt a bátyám is. De hogy hol, azt nem tudtam.

     Összeszedtem minden bátorságom és megindultam lefelé a lépcsőn, az árral szembe. Többen majdnem fellöktek, s a sokaságban szinte úszni lehetett. Mire végre nagy nehezen leértem a földszintre, s csak az emeleten lehetett hallani némi zajt, az iskola bejárata felé vettem az irányt.

     Mikor kitártam, bánatos nyikordulással vett búcsút tőlem, mint aggódó anya a gyermekétől. Amikor kiléptem az udvarra megcsapott a szél, de ez akkor más volt. Rémisztően hideg, hátborzongató.

Az ajtó vad csapódással bevágódott mögöttem, s ez megijesztett.

     Egyedül voltam, mindenki más még az iskola emeletein járt-kelt, s a néptelen udvaron a szél úgy suhant el mellettem, mint macska a prédája mellett. Gyorsan, láthatatlanul, mégis éreztetve, hogy ott van.

     Nem tudom miért, úgy éreztem, a szél súgni akar valamit. Ez badarságnak tűnhet, de így van. Mintha csak figyelmeztetni akart volna valamire. Valami rosszra, ami talán kapcsolatban lehetett a rossz előérzetemmel, amit a bátyám annyival elintézett, hogy; „majd elmúlik”.

De vajon mit akart nekem megsúgni? Talán…

• Beáta!

Valaki a hátam mögött kiáltott. Egy ismerős hang. Bernát!

     Megkönnyebbülés töltött el, mikor hátrafordultam, s megláttam a bátyám arcát.

A szél betört a nyitott ajtón, s a folyosón táncolt tovább.

• Miért nem vártál meg? – tudakolta és mellém lépett.
• Te eltűntél a tömegben. Így hát idekinn várakoztam tovább – magyarázkodtam, miközben zsebre tettem a kezem.

Bernát nem válaszolt, hanem megigazította táskáját, s felhajtotta kabátja gallérját. Tisztára úgy nézett ki, mint egy mágus. Csak a varázspálca és a süveg hiányzott a képbe.

• Megyünk? – kérdezte és a kapu felé nézett.
• Hacsak nem akarjuk megvárni a tömeget, akkor igen – feleltem, s ezzel elindultunk.

Útközben hozzánk szegődött Alex és az öccse, Andris.

Ők ketten olyanok voltak, mint két tojás. Sápadt, szinte hófehér bőr, fekete, dús haj, kicsit hosszú frufru, rikítóan világos, zöld szemek, magas, mégis erős testalkat.

S, hogy az öltözködésüket megemlítsem; a farmer, a mackófelső és a bőrkabát elengedhetetlen kelléke volt a mindennapjaiknak.

     Bernát és én, ugyancsak nagyon hasonlítunk egymásra. Világos bőr, szőkésbarna haj, sötétkék szempár. Magasak és vékonyak vagyunk.

     Azonban különbség is akad bőven. Elsőrendű eltérés: ő fiú. Széles vállú, erős csontú.

Szereti elhumorizálni a dolgokat, míg én komolyan veszem azokat. Heves vérmérsékletű, de csak akkor robban az idegei közt a bomba, mikor nagyon feldúlják.

     Amúgy szeretnivaló, és igazi báty. Hogy ez mit akar jelenteni? Hát csak azt, hogy megvédi a hugicáját, bármi is történjék vele, és segíti mindenben.

• Mit kell holnapra tanulni? – tudakolta Andris.

Bernát elgondolkodott, majd így szólt:

• Hát lesz három rajz óránk, egy dráma, meg két nyelvi. Rajzból a szeccesziót, mert holnap művészettörténet lesz. Drámából elolvasni kétszer a szövegkönyvet, németből meg nincs – sorolta lehajtott fejjel, ami nála az erős gondolkodás szimbóluma.
• Az nem sok – sóhajtott megkönnyebbülten Andris, s szokás szerint egy követ kellett rugdosnia.
• Bevallom, nincs kedvem tanulni – csóváltam a fejem, mire mindhárman csodálkozva bámultak rám.

Kicsit értetlenül néztem vissza rájuk, de amint megszólalt Alex, leesett a dolog.

• Neked? Nincs kedved tanulni?

Hát, igen. Nem arról van szó, hogy szerettem a leckeírást, vagy a könyvek bújását, hanem arról, hogy gyorsan megértek és megjegyzek mindent, így a tanulás max. egy óra.

• Nincs – feleltem őszinte egyszerűséggel.

     Újabb kérdés nem érkezett, sem vélemény. A tanulás kérdése után újra a komor csend szállt a társaságra. András csak a követ rugdosta, Alexander halkan kerekezett az öccse mellett, míg a bátyám és én némán baktattunk egymás mellett.

     Előző nap még úgy volt, hogy házibuli lesz Szabinánál, de ez az események alakulása miatt elmaradt. Nem is csoda. Így senkinek sem volt kedve bulizni, meg amúgy is mindenki gyászolt.

     Unalmas volt a csend, az egész napos hallgatásba igencsak bele lehet fásulni. Az egyetlen életteli óránk a rajz volt. A tanárnő magyarázásán kívül hallottam két diákot, amint így szólnak egymáshoz:

• Adsz radírt? – kérdezte az egyik.
• Igen… tessék – felelt a másik, s átnyújtotta a radírját.

Hát ezen kívül csak pár eltévedt méh zümmögését lehetett észrevenni.

     A nagy komorságban elértük azt a kanyart, ahol Alex és Andris lefordult.

• Sziasztok! – köszöntek el, s átvágtak az úton.

A Virág utcán folytatták útjukat.

• Megtanulod a szeccesziót? – törtem meg a csendet, s belerúgtam abba a kavicsba, amelyet addig András rugdalt.
• Meg kéne, bár nem felelünk belőle. És te? Elolvasod a szövegkönyvet? – tudakolta.
• Nem, mert már elolvastam. Kaptál valami szerepet? – érdeklődtem.

Megkönnyebbültem, hogy végre beszél velem.

• Persze… Én vagyok Rómeó – sóhajtott.
• Rómeó? – kiáltottam fel meglepetten – És ki a Júliád? – kérdeztem izgatottan.
• Annabella – csóválta meg a fejét.

Megsajnáltam szegényt. Annával járt, és Annabella a Júliája.

• És kit játszik Anna? – tudakoltam.
• Ő csak egy mellékszerepet kapott. Az álarcosbál egyik vendége. Na de te ki leszel? – váltott témát a szereposztás témakörében.
• Én? Kettős szerep. Az anya, és egy vendég – feleltem, s kicsit elmosolyodtam.
• Kinek az anyja? – nézett rám kissé ijedten.
• Nem a tied, nyugodj meg! Júlia anyja leszek – nyugtattam.
• Hú, ellenség! – jajdult fel viccesen, s színészkedve eltávolodott tőlem, majd visszatért.
• Hogy kaphattál ilyen tragikus szerepet? – nevettem.
  
  

  Nem válaszolt. Csak nézett rám mosolyogva egy ideig, aztán újra elkomorodott, s csendben maradt.

  Ebből a szemszögből nézve, valóban megkaphatta Rómeó szerepét.

       Bár kételkedtem abban, hogy ezek után lesz valami a tragédiából.